Ha egy üzlet beindul...

A tél azzal telt, hogy egyértelműen rájöttem, az Alföldi Kéktúra beszippantott. Megbeszéltük sógornőmékkel, hogy márciusban az egyik legszebb szakaszt, a Bács-Kiskun megyeit megcsináljuk, de nem bírtam magammal, muszáj volt már február másodikán menni, egy csalódott hétvégét akartam feldobni vele. Erre tökéletes volt az előrejelzés szerint eddigi legunalmasabb, lélekölőbb szakasz.

Összeállt a csapat, vagyis szegény Gabi megint tudta, egy éjszaka kimarad az életéből. Hihetetlen a csajszi, mert bár totál idiótának nevezett az időpont miatt, de egyértelmű volt, hogy jön. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy a második felét nem egyedül fogom csinálni, Katka is jött, neki ez jó edzésnek tűnt a hat napos versenyre felkészüléshez.

Szombat reggel fél ötkor ott toporogtam a ház előtt, jött Lia és elvitt Nagymágocsra, ahol a múltkor befejeztem. Szinte pontosan ötkor indultam, már tudom, hogy nem nagyon éri meg a hosszas pepecselés, csábító lett volna visszaülni a meleg autóba. Elindultam, a mágocsi éjszakában csak én voltam és a lámpám.

Hat előtt értem Árpádhalomra, ott egy kocsmában terveztem valami meleget inni. Nem mondom, hogy bárki is észrevett volna, a helyiek akkor bootoltak még be, üveg az asztalon, a kezükben és a szemükben. Egy meleg tea és már indultam is tovább. A krimóból kipenderülve a lámpa pislogott párat, majd jobb létre szenderült - kifogyott. Innentől a powerbank kis lámpájával világítottam, szerencsére inkább puszta volt, mint erdő, így hamar elkezdtem látni, ahogy jött fel a nap. Mikor Katka hívott, hogy mindjárt indulnak, akkor kértem, ha istent ismer, hozzon elemet, ma még fogok sötétben botorkálni.

A délelőtt lassan akart múlni. Nem éreztem komfortosan magam, hideg volt és fújt a szél is (Tudom, sz@rt se ér a hideg szél nélkül). A futókabátra vettem egy széldzsekit, ezzel elhasználtam az összes nálam lévő ruhámat. Fáztam nagyon, így nem maradt más, futottam hogy melegedjek kicsit. Ahogy közeledtem Szarvashoz egyre jobb lett a kedvem, néha már a szél se zavart, ráadásul Szarvas előtt a Holt-Körös végre adott valami szépséget is. Az aznapi 108 km-ből itt volt három, amin volt valami látnivaló. :)

Szarvasra pár perccel Gabiék előtt értem, ami figyelembe véve, hogy én lábon jöttem 53 km-t, ők meg Pestről autóztak Aprajafalvára (by Gabi) egész szép precizitás. Itt kocsiba szálltam, mivel Mezőtúr felé nem jár a komp, kerülni kellett egy nagyot.

A túlparton már ketten mentünk tovább, Katka jó fej volt, elviselte a tempómat. Már fáradt voltam, de még igazából nem nyűgös, csak volt mögöttem hét óra magányos bóklászás. Most, a múltkorival ellentétben, nem éreztem magam jól egyedül. Bárhol lettem volna bármikor, csak nem ott, de én akartam, kussoltam.

Mezőtúrra délcegen vonultam be, ez volt az utolsó lakott hely aznap. Itt a belváros szélén a Nissan csomagtartójában elcsöveztünk kicsit, feltankoltunk mindenből és a fejlámpát is eltettük, úgy számoltunk Túrkevére már sötétben érünk.

És innen jött az agyzsibbasztás.

Mikor azt látom, hogy van hátra 35 km, már-már diadalmasan közlöm, hogy a tervezett célidőnél sokkal hamarabb befejezzük, akkor beborul minden. Egyfelől elfáradtam, másfelől fáztam, mint egy vizsla, harmadrészt végig a Hortobágy-Berettyó gátján mentünk, ami jellemzően agyagos, ragadós saras volt. Mellette vizes vagy ott is saras. Ha nem egyedül lettem volna tuti elkeseredek, így valamennyire eltereltük a figyelmünket arról, hogy helyenként szó szerint küzdöttünk. Túrkevére (pontosabban mellé, a töltésre), ahol Gabi oda tudott jönni már megviselve értem. Kísérőim szerint nyirmogtam, szerintem tök összeszedett voltam. Bár a tököm kivolt az egésszel, ráadásul Gabi többet nem tudott közel jönni hozzánk, pont egy félmaratoni távot kellett valahogy letudnunk a sötétben, a sárban magunkban. Nem voltam ettől elragadtatva, most jött jól a társaság nagyon. Kaja, pia feltankolva, begyömöszölve a zsákba, de elkövettem azt a hibát, hogy a megmaradt száraz futófelsőm nem vettem fel, az a kocsiban maradt, miközben én már konstans vacogással küzdöttem. 

Innentől nincs mit írni. Két ember, két lámpa, egy sötét gát, egybefüggő káromkodás. Az órán a navigáció nem kellett, helyette beállítottam a hátralévő távot. Már 20 km-en belül...már 10-en belül...5...

Itt már volt pár szépségdíjas alakítás, a Sallai-Regőczy párost próbáltuk leutánozni, de legalább volt min röhögni. Annyira elfáradtam, hogy simán kirúgtam magam alól a lábam és lecsúsztam a töltés oldalában.

A végét nagyon vártam már. Ecsegfalva...! De szépen is cseng a fülemben ez a név! A falu szélén véget is ért kis kiruccanásunk, egy jó citromos Gösser és egy hamburger várt, alig túlzok, de ezek tartottak életben a végén.

Epilógus

Hiányzott a "katarzis". Végigmentünk, megcsináltuk és ennyi. Igaz, nem is voltak elvárásaim se, de most hiányzott a flow érzés, ami a múltkor megvolt. Mondjuk házi vegyészem szerint ez nem annyira baj, hiszen így az agyam nem kapcsolt vész-üzemmódba. 

Hiányzott a meleg ruha. Na ezt konkrétan elcsesztem, kapom is azóta rendesen az ívet, tök jogosan. Február másodikán elmenni egy 120 (108) km-es kiruccanásra tavaszi ruhácskában, több mint merész.

Hiányzott a működő fejlámpa. Szerencse, hogy hoztak elemet, komfortérzetemet növelte, hogy láttam, épp min csúsztam el.

Köszönöm Gabinak, aki már másodjára vállal be hétvégére ilyet miattam.
Katkának, aki sokat segített, hogy fejben végig rendben voltam.
Liának a supportot  és a tanácsokat, ötleteket a jövőre nézve.

Következik március 23, Baja-Öttömös 115 km.

Már egy hónap eltelt, hogy egy dédelgetett tervem valóra vált. Nem akartam írni róla, most először éreztem azt, nem tudnám leírni. Végül mégis megcsinálom, de rendhagyó módon, két külön beszámoló lesz. Az első egy tényszerű, sima futásbeszámoló. A második pedig tartalmaz minden érzelmi túlcsordulást, minden olyan élményt, ami nekem giccses, de most helyénvalónak gondolom.

Mindenki eldöntheti, melyiket olvassa, melyik áll közelebb hozzá. :)

Az első befejezett igazi ultra hosszú idő után.

A cím szerencsére nem valós, volt pár 60-65 km-es terepfutás az elmúlt években, amiket befejeztem, így végül is volt teljesített ultratávom. 100 km feletti viszont nem, így volt egy jelentős hiányérzetem. Az Alföldi Kéktúra Csongrád megyei szakasza ideálisnak tűnt a maga 140 km-es hosszával arra, hogy odatartsam a képem a pofonhoz önként.

Október 20, egy négynapos hétvége első napján indultam, délután négykor. Azért ez a teljesen idióta időpont, mert a mindszenti komp hatig járt elvileg, hajnalban kellett volna indulni, hogy üzembiztosan odaérjek, azt nem vállaltam, helyette becéloztam a vasárnapi műszakkezdést, reggel hatra. Indulás előtt még kimentem egy tájfutó versenyre, nem futni csak nézelődni, meg Erika így tudott Öttömösre kivinni hazafele, onnan indultam.

Nagy procedúra nem volt, kiszálltam a kocsiból, pár perc alatt menetkész lettem és már indultam is. A műúton átérve bekerültem az alföldi tanyavilágba, mély homok és tanyasi kutyák élményét élvezve. Gyakorlatilag Nagymágocsig ez volt, aki erre vetemedne vigyen kutyariasztót vagy fogadja el, hogy harapnak. Vagy hadonásszon egy napon keresztül botokkal, mint egy őrült jedi-mester - én ezt választottam.

Öttömösről az ásotthalmi erdőn keresztül mentem, tipikus alföldi erdő, nem különleges, de nekem az otthonom, nekem tetszik. Az 55-ös úton átkelve visszakanyarodik a Kék Ruzsára, ott újra keletnek fordul Zákányszékre. Itt van az útvonal legszemetebb része, itt kezdett szürkülni, rengeteg tanya, az erdő helyett répaföldek és olyan mély homok, hogy kilométereken keresztül csak gyalogolni tudtam. Aki ezt megfutja, nevezhet az Atacama-sivatagi versenyre. Bordány előtt volt kis aszfalt, itt már sötét volt, elég nagy forgalommal. Bordányban lett meg a maraton, 5:20-as idővel, tudtam, hogy túltoltam, de élveztem. 

Zsombótól volt kísérőm, Bálint Gabi szó szerint bejelentkezett, le se tudtam beszélni, itt találkoztunk. Segítség volt, mert nem kellett minden cuccot cipelni, na meg volt valami biztos pont az éjszakában. Sándorfalván bulizókon keresztül kellett menni, nem voltam feltűnő, konkrétan két tinilány akkor hányta össze magát és az útmenti tujákat, ahhoz képest én a fejlámpámmal észrevétlenül osontam.

Sándorfalvától Ópusztaszerig volt a krízis. De az az igazi, pusztító, soha véget érni nem akaró. Az úton sok volt a gallyazás, a töksötétben az volt a szerencsém, hogy legalább nagyjából tudtam, merre járok, a térérzékem megmaradt, az időt elvesztettem. 

Ópusztaszeren nyomtam egy mentális resetet, innentől minden lépéssel kijjebb jöttem a gödörből. A komphoz késve értem, szerencsére mivel nem hatkor, hanem 6:30-kor indul, így nem kellett sokat várnom. Közel 100 km után már nem esett annyira jól.

Innentől magamra maradtam, Gabi elengedett, ment haza aludni, ráfért szegényre. Életében először kísért bárkit ultrán, rögtön egy egyedüli agyhalottal kezdett. Mindszenten próbálgattam, tudok-e futni, meglepő módon tudtam, csak nem esett jól. Elég vacak taktikával elkezdtem futni-gyalogolni felváltva, egy-egy tereptárgyat kinézve váltásnak. A 45-ös útig unalmas volt, utána viszont alig emlékszem valamire. Puszta, villanykaró, pár fa. 8:30-as átlagot mentem itt, szerencsére inkább kemény földutak voltak, majd Nagymágocs előtt aszfalt. Itt valahol hívott Balázs Erika, vele volt megbeszélve a hazafuvar, egyeztettünk időpontot, bár időérzékem nulla volt.

Nagymágocsra beérni hihetetlen volt, kicsit több, mint 21 óra telt el Öttömös óta. Sikerélménnyel fejeztem be, leültem a kastély előtt az út szélén egy fa alá az esőben, az új hajléktalan-törvény értelmében bevihettek volna simán. Erika jött, vitt. Befutóérem helyett élmény, önbizalom lett a jutalmam, többet ért bárminél.

És most a csöpögős verzió.

Kellett a lelkemnek, az önértékelésemnek, az önbizalmamnak. 19-re lapot húztam, ha ez most nem sikerül végérvényesen lúzer maradok. (Tudom nem, de...)

Elég rossz passzban voltam az elmúlt hetekben, alig edzettem, az is inkább csak kerékpáros edzés, már-már biciklizés volt. Gábor áldását adta rá, volt valami óvatosság, meg ne toljam túl vagy mifene, de akkor és ott nem a józan ész vezetett. Alig vártam, hogy elinduljak és egyedül lehessek. Sokan kérdezték, milyen volt tökegyedül egy napig? A válaszom mindig annyi, hogy egy csoda. Kellett, mint egy falat kenyér. Csak én, a gondolataimmal.

Az elején futottam, szándékosan túltolva. Volt benne düh, frusztráltság, minden. Gondoltam gyorsan kifutom az elején. 30 kilihez közeledve éreztem, hogy ez hülyeség, de az egész vállalás az volt, nem zavart. Bordányban a maratont megünnepeltem egy padon csövezéssel, megvacsoráztam végre normálisan. Innen már csak kocogás volt, közben Gabi szólt, hogy jön, Zsombón vár. Zsombóra beérve már tökre vártam, kicsit megkönnyebbültem, hogy lesz valaki, aki a gondomat viseli.

A poén ebben a kísérésben, hogy életünkben talán ha 5 mondatot beszéltünk, annyi közünk van egymáshoz, hogy egy Facebook csoportban (Run&Troll, áldassék a neve!) múlatjuk az időt. Egyszer jelezte, hogy eljönne kísérni, próbáltam lebeszélni, nem fogadhattam el, hiszen kettőnk közül én tudtam jobban, mekkora szívás lesz ez neki. Önfejű, nem hallgatott rám - szerencsére. Hozott egy csomó mindent, sótablettát, kólát, szendvicset, gélt, tényleg mindent. Meg hozta a mentalitását, a vidámságot, a lelkesedést. Majdnem sikerült végigcsinálnom az éjszakát a tőle kapott energiától - majdnem. Sándorfalva után elkezdtem magamba zuhanni, rohamosan romlottam agyban. Volt, hogy csak sétáltam és bőgtem, sajnáltam magam. De még haladtam, egyértelmű volt, hogy megyek előre.

A nagy krízis Ópusztaszer volt. Nem tudtam továbbmenni. Nem fájt semmi, de egyszerűen nem ment. Megfordult a fejemben, hogy azoknak van igaza, akik azt mondogatják, szar vagyok, semmi vagyok. Úgy éreztem maximálisan igazuk van. Fáztam, izzadtan, büdösen beültem Gabi kocsijába, bekapcsolta a fűtést. Kint elkezdett esni az eső, porcikám nem kívánta a gyaloglást se már. Helyette kijött minden feszültség belőlem, szegény Gabi majd háromnegyed órán keresztül kapta. Ült, hallgatott, majd mikor lecsillapodtam megkérdezte, sonkás vagy szalámis szendvicset kérek? Ezzel kizökkentett kellően, kiszálltam és nekiindultam a Tisza-gátnak. Üvöltve káromkodtam, gyűlöltem. Hülyeség az egész, mit akarok itt és hasonló gondolatok bennem. Tíz perc múlva hátranéztem, még láttam a kocsit, nem indult el, gondolom nem bízott abban, hogy nem fordulok vissza. Nem is sok hiányzott hozzá. A gáton világosodni kezdett, ezzel egyszerre visszajött az életkedvem is. A komphoz más emberként értem oda, életkedvvel, céltudatosan.

Itt még volt egy kis visszaesés, hiszen magamra maradtam, de mire leszálltam a kompról már csak az érdekelt, minél gyorsabban Nagymágocsra érjek. Elkezdtem futni és életemben először eljutottam oda, hogy a futást terápiának érezzem. Eddig akkor futottam, ha jól voltam, most ha futottam, jól lettem. Belekerültem egy eddig ismeretlen flow-ba, nem fájt semmi, mintha kívülről láttam volna magam. Nagyon jó érzés, kár hogy csak 110 km futás után éreztem. 

30 km telt el így, észre se vettem, pedig ettem-ittam, navigáltam közben. Nagymágocsra beérve megkönnyeztem a megtett utat, az élményeket. 

Bevallom, ez után elég szentimentális lettem, ha Ópusztaszerre gondolok, a mai napig kavarognak az érzések bennem. Büszkeség, hogy talpra álltam, szégyen, hogy kiborultam, meghatódottság, amit Gabitól kaptam. Gabitól, akinek hatalmas szíve van, aki olyan ember, mint csak nagyon kevesen. Rengeteget nyertem vele, sajnos ő nem mondhatja el ugyanezt. Amennyi negatív érzelmet rázúdítottam, az a csoda, hogy nem hajtott át rajtam a kocsival.

Zárszó

Azóta folytattam a sort, az Alföldi Kéktúra Tolna megyei szakaszát is megcsináltam, ezt végig sógornőmmel, akinek ez lett az eddigi leghosszabb távja. Jövőre folytatás, bár most jönnek a vicces megyék:

Bács-Kiskun 115 km
Békés 176 km
Hajdú-Bihar 220 km

Azért ezeket nem biztos, hogy egyszerre, egy megye-egy alkalom stratégiával fogom. Vagy ki tudja...

A genius az ókori római vallás jellegzetes ősi eleme, egy férfi személyes védőszelleme és személyiségének, sorsának jelképe is volt egyben. A genius tulajdonképpen olyan védőszellem, amely előtt áldozni kell és amelytől az élet nehéz helyzeteiben segítséget és inspirációt remél az ember.

Egy kifejezetten peches genius vagyok. Annyi jobbnál-jobb emberhez tartozhatnék, akiknek a legnagyobb szórakozása a meccsnézés fotelben ülve vagy maximum tengerparti homokban fekvés. De nem, én ennek a pasinak lettem a védőszelleme, aki mindent elkövet, hogy minél hamarabb megszűnhessek. Amíg csak futkározik, addig nincs baj, azt tudom kezelni. Persze hébe-hóba előfordul, hogy ott is szolgálatba kell helyeznem magam, ha a Balaton környékén vagyunk, akkor már előre elkönyvelem, hogy szükség lesz rám. De ez az alak mégis rendszeresen visszajár, kísérti a sorsot.

A hétvégén elmentünk valami hegyek közé, Retyezátba, vagy mifenébe, hosszú idő után most éreztem újra, hogy mekkora meló erre a gazdatestre vigyázni. Régebben is volt hegyekben ilyen drótköteles izéken császkálni, meg láttunk sokszor nyáron havat, csúszott már gleccseren gatyaféken, de az utóbbi időben szerencsére leszokott erről. Most se gondoltam volna, hogy baj lehet, hiszen egy rövidke félmaratont hallottam, az meg terepen se vészes. Éreztem, hogy idegesebb a szokásosnál, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Persze megint hajnalban kelt, nem értem miért nem jár olyan versenyre, ahol kialudhatja magát, de ő tudja. Topogott kicsit egy csomó más ember közt, itt találkoztam a többi védőszellemmel, voltak köztük szakadt idegrendszerűek, mesélték, hogy évente járnak ide. Csórókáim.

A rajtot onnan vettem észre, hogy mozgásba lendültünk és a pulzus laktátról lejjebb kúszott. Nem lehetett nagy emelkedő, mert egész jó tempóban haladtunk, mondjuk a tájból nem sokat láttam, még csak éppen ébredeztem. Gazdám néha evett, néha ivott, már kezdtem megnyugodni, ez csak egy kis futika lesz, bár egyre jobban kapkodta a levegőt. Bő óra múlva megálltunk, egyre sűrűsödtek a román nyelvű szitkok körülöttünk. Kinéztem, hát erre a látványra nem voltam felkészülve, egy puklit megkerülve a Retyezát csúcs magasodott fölénk, megismertem a jellegzetes levágott sziluettjéről. Nem hittem, hogy oda feljutunk túl hamar, visszahúzódtam pihenni. Majd eljött az a perc, amitől fogva folyamatosan a hajamat tépve sikongattam, ez az idióta eszetlenül mászott, párszor megbillenve, megcsúszva, de egész jó tempóban. Kezdtem büszke lenni rá, a bringás edzéseknek lehetett ez az eredménye.

A csúcs alatt nem sokkal arra lettem figyelmes, hogy az előttünk haladó pali elveszti az egyensúlyát, kapálózik kicsit, majd jobbra eldől és eltűnik a sziklák közt. Gazdám felkiáltott, valaki sikított, majd izgatott román kiabálást hallottam. Odarohanva láttuk meg, hogy kb. 10 méterrel lejjebb fekszik, mozog és jajgat. Védőszellemét nem láttam, valószínű ott ült valahol, sírt és egy sziklát fejelgetett. Pedig jó munkát végzett, a pasija megúszta, csak nem tudott feljönni. Páran összekapaszkodva láncot alkottunk, így le tudtak menni hozzá, majd ezen a láncon keresztül fel tudták hozni. Kiderült, hogy a válla sérült, járni tudott csak mászni nem. Na itt pont mászni kellett volna. Valahogy feltámogatták az ellenőrző pontig, csak ezután ment mindenki a maga tempójában.

Ez a bő félórás közjáték megviselt engem és a gazdám is. Én durciztam a sarokban, de szerencsére a gazdi is besz@rt, innentől ésszel ment, kifejezetten óvatosan duhajkodott. Egyre többet kellett a kezét használnia, egy meredek résznél fix köteleket is láttam, ott nem mertem lenézni sem. Voltak elsőre futhatónak ítélt szakaszok, de a jobb oldalunkon a meredek csak pár centire volt a cipőktől, így ott se volt szerencsére száguldás.

Megváltás volt a Bucura csúcsot megmászva leereszkedni a Bucura tóhoz. Itt volt friss víz, datolya, keksz meg sok egyéb finomság. Gazdám evett-ivott beszélgetett, majd nekiindult a hágónak, azt a részt ismeri, rövid de kemény menet. Összetalálkozott a maratoni (haha, rövidítették, 32 km lett. De felmentek a Peleagára és Papusára is, azért az nem semmi!) távon indulókkal, akik megtudván, hogy magyar, elővették szegényes magyar szókincsüket: "Gyere, gyere, kicsi! Gyere, nem fog fájni!" Őszintén remélem, ezeket nem egy magyar börtön zuhanyzójában tanulták...

A hágótól lefele egy meredek, omladékos szakasz volt, elkezdtem őszülni. A Pietrele tónál már megváltásként vettem a sima sziklákat, onnantól futható a terep. Gazdám is elkezdett futni, bár az árnyékunkon láttam, hogy ez kívülről inkább egy sánta teve bakugrásainak néz ki, mindenesetre elég gyorsan haladtunk. Kicsit gyorsabban is, mint kellett volna, egy rossz lépés, egy egyensúlyvesztés és már csak arra volt időm, hogy ne sziklára, hanem puhára essen. Sajnos kicsi volt a választék puhából a hegyen, így a kezét és a térdét le kellett mosnia a patakban, a tehéntrágya puha de nem jószagú. Pikk-pakk leértünk a Cabana Gentiana tisztására, végig az emlékek jöttek elő, ezen a szakaszon kis túlzással minden kavicsot ismertünk. Lassítás nélkül tovább a Pietreléhez, egyre több a vizes szikla, egyre több a melóm. Pietrélénél egy kólára beugrottunk a büfébe, a várakozók szétnyíltak izzadtságtól csatakos gazdám előtt, mint Mózesnek a tenger, ugyan napok óta ők se fürödtek itt a hegyen, de erre a ragadozó-ketrec szagra még ők is elismerően csettintettek.

Itt egy kis felfele várt ránk, nehéz mászás, de legalább nem balesetveszélyes, pihenhettem. Volt rá időm, 15 méterenként megálltunk, ez a pali mindig kifingik a végére, edzhetne normálisan vagy kezdhetne több ésszel. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkorra mindenkinek beállhattak a combjai, így még előztünk is, felfelé!

A gerincre felérve már csak egy 5 km-es lejtő volt, szűk sziklás, gyökeres, meredek ösvényen. Az utolsó három km már tök jól futható volt, gazdám nézegette is az óráját, hogy tuti eltévedtünk, gyanúsan jó az út. A sípálya tetején már láttuk az ismerős házakat, hallottuk a célt. Az euforikus hangulatot árnyékolta, hogy a meredeken megbotolva a felvonó alatt bemutatott egy tökéletes siklórepülést, tompítás nélkül felnyalva a fekete pályát. Itt tök sokan szurkoltak, nem mondhatják, hogy hálátlanok voltunk, a performanszunk mély nyomot hagyott a pályában és a jelenlévőkben.

A célegyenesben már mosolyogtunk mindketten, ezt most én is értékeltem, utólag jó kis buli volt ez. Persze befutóérmet (menő, egy pala-darabra szitázott versenylogó) csak a futó kaphat, de ezt a sovinizmust már megszoktam, én így is nagyon örültem, nekem is van benne melóm.

A verseny után hallottam, hogy gazdám és felesége beszélgetik, jövőre is elindulnak ezen a versenyen. Azt hiszem kérem a nyugdíjazásomat addig.

Már tavasszal kacérkodtunk a Medveles TT gondolatával, a kedvelt Pádisunk szomszédságában rendezik és az ideális 60 km-es távon. Van rövidebb, de ez a táv az, ami tapasztalataink alapján még nem sok de már nem is könnyű. Arany középút.

Beneveztünk, a szervezők segítőkészségének köszönhetően szállásunk is lett a Rajt-Cél helyszínén a Cabana Gaudeamusban, így tökéletes körülmények körvonalazódtak. Edzésnek lett szánva, Erikának persze ez mást jelent, mint nekem, konkrétan "futókirándulás" szóval szerepelt az edzéstervemben. Ez előrevetített egy nem túl küzdős napot. Ha-ha...

Pénteken meló után indultunk, este hétkor már becsekkoltunk Biharfüreden, egyre jobbak a román utak. Kis terepszemle, sajnos bármerre néztünk a tavalyi szélvihar pusztításának nyomait láttuk, azt meg a tavaszi Magura próbálkozásból már tudjuk, hogy olyan helyen nem jutunk át. A szervezők azért tudtak kijelölni egy használható útvonalat, utólag azt mondhatom tökéletes választás volt a nyomvonal.

Szombat hajnalban ébresztő, alkalmi szobatársunk, János órája olyan hangosan rikkantott bele a sötétségbe, hogy a pulzusom 42-ről azonnal laktáton volt, ő öltözött és indult, 5:30-kor már rajtolt. Mi kényelmesebbek voltunk, Balázs a főszervező annyit mondott, a futók 7 körül induljanak csak, hagyjunk időt a pontőröknek. Azért negyed hétkor már elhúztam a csíkot, mondván futónak kellően lassú vagyok.



Az első km-eken sokat előztem, a felfele meglepően jól esett, 5 km/400 m szint volt az első ellenőrző pont, hamarabb ott voltam, mint gondoltam. Gyors pecsét és tovább. Kezdtem utolérni pár hardcore túrázót, pár futó-gyalogló indulót, majd a Mező-havas után egy pasit, hatalmas zsákkal, aki a szalagokat rakta ki épp. Szuper, ezek szerint mégis korán indultam, most mi legyen? Mivel tét nélküli volt a meccs, így maradtam vele, közben gyarapodtunk, senki nem akarta megelőzni, egy tizenpárfős bollyal értük el a második pontot. Kis pogácsa, vagy tíz perc társasági élet, vizet nem kértem, mivel egy forrásnak csúfolt pangó víz-szerűségből származott, én meg féltem a gyomromat. Úri belem van, na!

Itt akadtam össze Attilával és Zolival, akik hasonló elvek mentén indultak, még a tempó is ugyanaz volt, így hármasban fordultunk. Egész szépen haladtunk, csak sokat fotóztunk közben, ez meg-megtörte a lendületet. De nem lehetett kihagyni, gyönyörű volt! Mindkettejük hátizsákján volt kis csengettyű, ezt rutinosan medve ellen tették fel. Mivel állításuk szerint még soha nem futottak össze medvével, valószínű hatékony, bár egy állatkerti kontroll-csoportot javasoltam nekik.



A következő pont több meglepetéssel szolgált. A pontőrök Dusterrel voltak, így jól felszerelt frissítésük volt, kóla, víz, zsíroskenyér, keksz, stb. Na meg egy másik túrázó által tévedésből kevert bodzaszörp-pálinka-víz koktél, ami kóstolva szörnyűbb, mint leírva, beleittam és két óra múlva is minden büfizés után az orromban éreztem az ízét.

Innen hullámzó pálya, de aránylag gyorsan teljesíthető, bár a terepviszonyok nem kényes lábú terepfutóknak valók. A sokak által extrémnek minősített Sombokorhoz képest nehezebb, technikás, odafigyelős részekkel tűzdelve, párszor inkább az erdőben mentünk kidőlt fákat kerülgetve, mintsem az úton(?) botladozzunk a sziklákon. A Ló-havasnál a pontőrök kedélyesen hallgatták a közeledő vihart, egy rozsdás villanyoszlop tövében. Mivel fizikából csak arra emlékszem, hogy a villám+fémoszlop rossz párosítás, így itt aránylag keveset időztünk és magukra hagytuk őket. (Este találkoztunk velük, megúszták). Később többször is egy-egy falka juhászkutya színesítette utunkat, a helyiek előszeretettel tartanak kaukázusi juhászkutyára hasonlító, óriási ebeket. Az egyik ilyen találkozásnál felvetettem, hogy futni kellene, János szerint hülyeség, úgyse tudunk elfutni előlük. Szegény, nem is sejtette, én csak nála akartam gyorsabb lenni, ha a kutyák támadnak az is elég, amíg rajta csámcsognak eliszkolhatok. Erikának durvább élménye volt, őrá konkrétan rátámadtak a kutyák, az adrenalin kihozott belőle valami sikoly-kiáltás kombót, amitől megúszta. Őt ismerve szerintem a kutyák visszamentek a helyükre, kitakarítottak és azóta is leckét írnak.

Még volt egy pont 40 előtt, patakvizes kólaszörppel, és már jött is a két főműsorszám: 600 méter ereszkedés pár km alatt egy Rolling Stones csíkon, bokaficamra áhítozó szikladarabokon át, majd a legjobban várt frissítő, a Lesu kocsma. A pálya egyetlen civilizált helye, ezért vittem a lejt, erre készültem a rajt óta. 44 km, ideális egy nagy depózáshoz, innen 16 km jött 700 méter emelkedéssel. A kocsma kerthelyiségében két szimpi helybeli szolgáltatta a kapcsolatot a külvilággal, de én vettem egyéni frissítőt, egy doboz Ursus sör formájában. Majd vettem kettőt elvitelre. A helyiek javasolták, hogy inkább Timisoara márkájút vegyek, így abból is vettem kettőt. Szipi-szupi Hoka zsákomba begyömöszöltem, de ennek ára volt: a tömlőt már nem tudtam vízzel feltölteni, nem maradt hely. A négy doboz erősen húzta a vállam, de valamit-valamiért.

Gyerünk tovább a Jád-völgyében, 11 km alattomosan emelkedő aszfalton. Speedcrossom nem a legjobb erre, ezt az eddig nevelgetett vízhólyagom kifakadása még szebbé tette. Gyakorlatilag innen kísérletet se tettem a futásra, esélytelen volt, örültem, ha gyalogolni tudok sántikálva. A hülye bicegős, féloldalas terhelés miatt a térdem is elkezdett fájni, az utolsó két óra elég gáz volt, nagyon vártam a végét már. 



Utolsó frissítő után visszasírtam az alattomos emelkedőt, a vízmosás mellett kaptattunk fel a meredeken. Kicsit csúszott de nem az volt a fő probléma. Kiszáradtam, besokalltam, szétcsúsztam, ez van, az elmúlt egy hónap után ez teljesen normális. Pozitívum, hogy a nagy eső előtt kijutottunk a völgyből, pár száz méterrel feljebb visszanézve vagány fekete felhőbe burkolózva láttuk megtett utunkat, az utánunk jövők elbeszélése alapján egy kiadós monszun előtt jutottunk ki.

Még másfél km az aszfalton és a cél. Első gondolatom: B+! Majd a második és harmadik is. Ebben benne van minden: eszméletlenül boldog voltam, imádtam amit láttam, örültem azoknak, akikkel megismerkedtem, akikkel találkoztam közben, nem utolsó sorban megkönnyebbültem, hogy a cipőt levethettem. 

Végezetül pár szó, miért érdemes ide jönni: a hely teljesen más, mint az itthoni hegyek, magasabb, változatosabb, közel van, a rendező gárdáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, szívvel-lélekkel élték meg a rendezvényüket, na és ár-érték arányban is kiváló. Ez úgy volt tökéletes, ahogy volt. Maximálisan pozitív élménnyel jöttem haza, idén végre egy rendezvény, aminél nem maradt bennem hiányérzet. Eddig ez az év fénypontja számomra.

Jövőre Pádis, Arieseni a központ, ha felmegy a Nagy-Biharra megyünk! Ha nem, akkor is...

#Erikaférje

Az, hogy elindulok a 24 órás EB-n eléggé meglepetésként ért februárban. Viszont örültem a felkérésnek, mert egyrészt Temesvár közel van hozzánk, másrészt terveztem egy 24 órást tavaszra amúgy is. Mivel Olivér is ráokézott, vállaltam, elindult a felkészülés. Közben lement a 100-as OB, amit versenynek vettem, majd Sárvár 12 órás, amit inkább csak edzésnek. Bevallom, ahogy közeledtünk az EB időpontjához, úgy fogyott egyre az önbizalmam, és nőtt a bizonytalanság bennem, hogy tudok-e megfelelőt nyújtani, és ezen az sem segített, hogy a leggyengébb távval, úgymond "tartaléknak" megyek. Ráadásul a versenyt megelőző héten munkahelyi gondok is adódtak, és a korábbi vérszegénységem is visszatért, csak hogy teljes legyen a mentális állapotom. :) Na, hát ebből kell építkezni most, Hajrá!… A verseny előtti nap utaztunk ki, ott szembesültünk azzal, hogy Gábornak, mint kísérőmnek már nem jutott pass, így komoly kétségekkel sikerült aznap lefeküdni, hogy hogyan fog így engem segíteni, ha ott sem lehet. A megnyitó egyébként szép volt, megható, és közben sikerült a stressz-szintemet kimaxolnom. :)  Végre este lett, aludtam, amennyit aludtam.  Reggel ébresztő, kaja, kávé, újra kaja, újra kávé, RAJT, amit már alig vártam, mert nem bírtam már a feszültséget, csak azt akartam, hogy induljunk végre. Tudtam, hogy onnantól nyugi lesz, teszem a dolgom, hisz ezért jöttem.

Oli csigatempót adott kezdésnek, de elfogadtam, és éreztem is, hogy most ez kell nekem. A pulzusmérőt akár ki is kapcsolhattam volna, mert ennél a tempónál esély nem volt túllépni a megengedett értéket. Rajt után gyakorlatilag azonnal jött is a meleg, bár jég még nem volt a láthatáron (remek, újabb stresszforrás)... :) Aztán valaki a magyarok részéről hozott jeget (hála érte). Közben megnyugodva tapasztaltam, hogy Gábor "státusz-nélkülisége" ellenére helyt kapott a sátorban, és adogathatja a lötyit. (Igaz, hogy bárki más is adhatta volna, de mi erre alapoztuk a frissítésemet, és nála jobban senki nem ismer, nem tudja, hogy mikor mire van szükségem.) Sok lényeges dolog nem történt, teltek az órák, mentünk szépen, küzdöttünk a meleg ellen vízzel, jéggel, jeges nyakfürdővel... Közben eleinte csak a fiúk, majd a lányok köröztek le. Jó volt látni őket, szurkolni nekik, és persze nekem is jól esett a biztatásuk. Egyszer Tomi ijesztően belassult, majd gyalogolni láttam, mondta, hogy a csípője fáj. Később emiatt kiállni kényszerült, és ezt szomorú volt látni… de nekünk muszáj volt a feladatra koncentrálni. Kaptunk egy frissítő zivatart, tehát rommá áztunk, ezért a cipőcsere mellett döntöttem. Mentünk tovább,  ittam a lötyit, amíg a gyomrom bírta, teltek az órák, ki is esett néhány. Mikor már nem fogadta a gyomrom a cuccot, váltottunk kóla-banánra. Így azzal üzemeltem +volt egy kis keksz is, meg valami borzadály gumicukor (bocs Oli). Egyszer megint került a kezembe egy kólás lötyi, amit nem szívesen vettem, de jó kislány módjára felhajtottam. Ám azt végül a sövény látta viszont fél kör múlva sok-sok korábbi kaja kíséretében. Próbáltam optimista maradni, legalább jó lett a gyomrom, valamint meggyőztem a kísérőimet, hogy talán jó lesz nekem a kóla inkább a továbbiakban... Kb 15 óránál volt egy körünk együtt Vikivel, és Zsuzsival, majd Bogit is begyűjtöttük egy rövid időre. Jó érzés volt, ha csak egy kicsit is a csapattársakkal együtt futni. Boginak ekkor már gondjai voltak, próbáltuk "húzni”, de nem sikerült elindítani. Később ismét Zsuzsival találkoztam, aki gyomorproblémára panaszkodott, próbáltam megnyugtatni, hogy semmi gond, én is most pakoltam ki egy jó adagot, de nála sajnos komolyabb gondok jelentkeztek, el is ájult, így ki kellett állnia. :( Itt megint kiesett egy kis idő, és Gábort a melóban egy időre Sziszó váltotta fel. Majd kb 17-18 óránál jelentkezett egy brutálisan erős álmosság, ami azt jelentette, hogy ha futottam, ha sétáltam, dőltem oldalra, mint egy részeg, és több alkalommal is majdnem elestem, mert egyszerűen elaludtan futás közben. Szokott lenni ilyen holtpontom a folyamatosan bevitt koffein ellenére is, de nem ilyen erősen, ezért mikor nem láttam jobb megoldást bejelentettem, hogy akkor most alszok 5 percet. Gáborék tudomásul vették, "megágyaztak", ledőltem, aludtam, majd felpattantam, mentem tovább. Csak nem változott a helyzet, néhány környi kóválygás után egy padon dőltem el valamennyi időre, és alukáltam egyet, amíg nem jött egy túlbuzgó rendező azzal, hogy hívja hozzám a mentőt. Felpattantam, és elmenekültem, -bizonyítva, hogy még élek- és dülöngéltem tovább. Napfelkeltére ennyire még sosem vágytam, mint akkor. Jól voltam, lábamnak semmi baja, lenne erőm is futni, de nem megy az álmosságtól. Megint néhány kör, újabb bejelentés, hogy alszok. Őszintén, ekkor már sem én, sem senki nem hitte, hogy ebből ki fogok jönni, kezdtem elengedni a versenyt.

Miután 3.-szorra is aludtam, ezúttal kb 8 percet, már szinte minden reményem szertefoszlott, és ismét csak támolyogtam tovább… Végre világos lett, és mikor a központi frissítőhöz értem kértem egy méregerős kávét, ők rendesek voltak, adtak. Megittam, és fél kör múlva futottam. Mert bírtam, mert már nem voltam álmos, mert nem fájt semmim, mert rendben volt a gyomrom, és mert rohadt dühös voltam, hogy ennyi időt veszítettem el... Első km 5:20. Jó, de ez lehet kicsit gyors lesz. Persze lassultam jócskán, de megindultam, visszatértem, és ennek örültem. Elkezdődött a matekozás. Agy nélkül kiszámolni, hogy hogyan lesz meg a 204, ami nem az elsődleges cél volt, de már csak ennek a távnak volt némi realitása. Sosem hittem volna, hogy a 20. órában arra fogok gondolni, hogy bár több időm lenne még. De nem volt, az idő telt, ittam a kólát, beszűkültem, zenét kértem, kaptam is (köszi Yvette). Nem érdekelt semmi, senki (ez nem igaz, a csapattársak nagyon is <3) jött újra a meleg, ittam a kólát, megint egy borzadály gumicukor, haladtam. Közben mindenki küzdött. A fiúknál sajnos Levinek, és Árminnak is gondja volt, így kiálltak. A maradék fiúcsapat szépen menetelt. Mi lányok is toltuk. Viki hihetetlen szépen futott, egyáltalán meg sem látszott rajta a huszonóra futás, még képekről sem mondható meg mikor is készültek róla. Bogiról pedig csak sejtettem, hogy milyen érzelmi állapotban lehetett kb 10 órányi kényszergyaloglás után, de ment a csapatért, és hát tudtuk, hogy: "nagyon jönnek a finnek"...

Az utolsó órában már inni sem nagyon akartam, mert idő az is, és a wc-zés is utána, de a fiúk azért belém erőltették a folyadékot. Matekozás, egy B-re (200km) jó esély néz ki. De hát 204 kéne... Számolgatás, ha nincs megállás, és törekszem a 6 perces körüli kmek-re, akkor meglehet... De nem megy, de megy, de nem megy, de megy, akkor is meglesz, b@ssza meg! Kb 12 perccel a vége előtt elértem a 203-at, akkor tudtam, hogy már meglesz, még bőven belefért egy kör, azután láttam a kijelzőn a 204-et, akkor megnyugodtam. A törtkörön utolért Viki, és együtt kocogtuk le az utolsó 1 percet, aztán végre lelőtték a versenyt. Örültünk, ölelkeztünk, gratuláltunk, fogadtuk a gratulációkat.

Ez után összecsomagoltunk, váltottunk még pár szót, elbúcsúztunk, és hazaindultunk.

A verseny hatalmas élmény volt. Úgy érzem, hogy a körülményekhez képest kihoztam magamból amit tudtam. Lehetett volna jobb is, de most ennyire futotta, örülök az eredményemnek. :) Ismét tanultam alázatot, és türelmet, örülni a jónak, elviselni a rosszat, mert ugye az is jó... :D Marha mély gödörből másztam ki, és ennek sáros volt a fala…

Köszönöm az Ultrafutó Bizottság bizalmát, hogy részt vehettem a versenyen. Hálás vagyok a Goodwill Pharma-nak a vitaminokért, és porcerősítőért, Kati néninek, hogy ép lábakkal tudtam megjelenni, és probléma-mentesen teljesíteni, Olinak a felkészítésért, és azért, hogy mindig ott volt, amikor szükség volt rá, Sziszónak a beugróért, a Zuramnak, hogy vállalta velem ezt a kemény melót, és helyettem gondolkodott 24 órán keresztül, valamint mindenkinek aki szurkolt, segített, támogatott.

Gratula a Magyar Csapat minden tagjának, akik egytől-egyig hozták azt, amit szívük-lelkük-testük engedett! Végül mi, lányok, és a fiúk is az 5. helyen zártunk.

Mikor Erikát beválogatták az utolsó pillanatban a 24 órás EB csapatba, tudtam, hogy mehetek / mennem kell / megyek én is. (Később le is írta, hogy a versenyeken a kabalája a zura a pálya szélén. Pár év és kulcstartóként fognak árulni.)

Az utazás előtt bőven volt bizonytalanság bennem, elvégre eddig csak a sárvári versenyeken voltunk 24 óráson, ott meg a szabályok elég rugalmasak ugye. Nem tudtam, hogy mit lehet majd csinálni, bevallom tartottam attól, hogy hülyeségekkel szúrom el a versenyzést. Ez az utolsó napokban fokozódott, mikor megtudtam, hogy a magyar sátorban csak hat személynek lesz engedélye tartózkodni, az ehhez járó pass nekem nem fog jutni. Voltak ötletek, hogy ezt miképpen hidaljuk majd át, de egyik sem volt kidolgozott, gyakorlatilag nekem, nekünk senki nem tudott mondani semmi megnyugtatót. Ez főleg Erikában okozott feszültséget, az utolsó éjszakája - már Temesváron -  pont emiatt nyugtalanra sikeredett, ezen kattogott, hogy ha én nem mehetek oda, akkor ki fogja frissíteni. Én ott már nyugodt voltam, eldöntöttem, hogy végszükség esetén legfeljebb majd kint a pályán leütök valakit a budiban és elveszem a kártyáját. Szerencsére a román rendezők ezt nem vették szigorúan, így végig tudtam segíteni, nem kellett semmi trükközéssel élni.

A verseny helyszínére érkezve a magyar sátrat így a tíz futó és a kísérőik cuccai gyorsan megtöltötték. Kicsit félszegen pakolgattam, hiszen Erika volt az egyetlen csak C szinttel beválogatott futó, nem ő volt a csapat favoritja, kimondva is csak tartalék volt. Szerencsére a kísérők zöme ismerős volt, a többiekkel pár óra alatt megismerkedtünk, ha valamink, akkor időnk az volt.

A verseny pokoli hőségben kezdődött és rögtön kiderült, hogy jég az bizony nincs. Pár Márton team-es segített ki minket azzal, hogy elment és vett valamennyi jeget, amivel kihúztuk addig, amíg a rendezők is feltöltötték a készletüket. Még valamikor este egyszer elfogyott, a futók ott könyörögtek jégért, de akkor már senki nem volt, aki el tudott volna menni. Ugyanígy a jelen lévők közül Jociék hoztak nekem négy péksütit, megmentve az éhhaláltól. 

A sátorban és környékén közben egy nagyon jó kis csapat alakulgatott, értelemszerűen nem önfeledt poénkodással és kacarászásokkal telt az idő, mindenki precízen és kötelességtudóan tette a dolgát, senki nem  volt ott kezdő, de közben azért belefért kis érdeklődés, hogy érzi magát a másik futója, mi a helyzet. Néha egy-egy mosoly, poén is becsúszott. Szépen sorban jöttek a krízisek, de hát ez egy ilyen sport, ez már a rajtnál borítékolható volt, hogy tíz ember nem fog probléma nélkül végigmenni sajnos.

Estefele jött egy frissítő zivatar, utána a jó kis pára, de szerencsére a naplemente megmentette a mezőnyt. Én ugye elsősorban a lányokra figyeltem, akik eddig gyönyörűen mentek, de félidőben Boginak gondjai lettek. Lassított, majd gyalogolni kezdett, kiállni látványosan nem akart. Valamikor éjszaka nekem volt egy kis pihenőidőm, kiváló helyettesítőm lett a friss UB-győztes Sziszó személyében, tök jó volt, hogy eljött és beállt, éjfélkor elég ramaty állapotban voltam, nem megy még nekem ez az egész napos stressz, álldogálás - és most még nem is futkostam fazékkal a kezemben.

Egyszer jött egy ukrán pali, aki elkezdett magyarázni, hogy a feleségem (your wife) ott van náluk. WTF? Mit keresne ott? Hülye ez? Azért elmentem vele, a sátruk mellett egy futó, Magyarország felirattal. Megkönnyebbültem, mert azt láttam, hogy nem Erika. Azóta is szégyellem magam, önző voltam, de akkor ott hajnalban tényleg az volt az első gondolatom, hogy hála az égnek nem a feleségem. Majd a döbbenet: Zsuzsi! Sajnos valami nagyon félrecsúszott neki, kiállni kényszerült, pedig...

Közben Erikánál is volt krízis, a tervezett frissítés nagyon nem akart bent maradni, válságmenedzselés kezdődött. Szerencsére vártuk, készültünk rá, tudjuk miből mennyi kell, hogy üzemanyag maradjon, na meg ott volt a csapat adu ásza, Olivér. Komolyan mondom, a pali mint a Kockásfülű Nyúl, ha valami gond volt mindig ott termett. Én személy szerint sokat köszönhetek neki, hagyott dolgozni de ha kérdésem volt azonnal segített, sőt volt hogy kérés nélkül is felismerte a problémát és közbelépett.

Szinte minden körben átmentem a pálya túloldalára, ott nyugodt körülmények közt tudtunk beszélni. Nem futhattam mellette, így kb. 10 másodperces csevegéseink voltak, de a legfontosabbakat meg tudtuk tárgyalni. Ez mindkettőnknek fontos, tudnom kell, mi van és a sátornál frissítés közben a tömeg miatt nem lehetett általában pár szót se váltani. Később a palackokat a csapatsátrak végén rakta le, így volt alkalmam két körönként elmenni a többi ország sátra előtt/mellett. Bevallom láttam jópár érdekességet, apróságot, amit átvehetnénk a jövőben, ha megyünk még ilyen versenyre, szép kis listát írtam össze.

Hajnalban jött Erikánál az álmosság, amiből most nem sikerült jól kijönni, másfél óra elment a versenyből, nagyon belassult miatta. Kétszer is le kellett pár percre feküdnie a sátornál, egyszer pedig valahol a körön csövezett egy padon egy ideig. Vártam a pirkadatot, bíztam abban, hogy akkor kijön ebből a mélypontból.

Apropó mélypont. Bogi 11 órán keresztül járt a pokolban, sírva, káromkodva vagy épp transzban. Volt, hogy az eü személyzet levette a pályáról. Reggel néztem, hogy a finnek egy km-re feljöttek, szóltam a csajoknak, hogy az 5. hely veszélyben. Ezt lehet, hogy többször is említettük, Bogi egyszer kijött a belső világából, mikor közöltem vele, hogy menjen, mert nagyon jönnek a finnek, kifakadt, hogy megy ő, de ha még egyszer valaki a finnekkel jön itt hagyja a francba az egészet. Lehet, hogy nem ezekkel a szavakkal. Szóval azóta: "Bogi menj, jönnek a finnek!"

Világosodott, elkezdtem számolgatni és bár nem beszéltük meg, a cél 204 km volt, minden kör után újraszámolva, milyen tempóra van szükség. Ebben nagy segítségem volt Szilágyi Tibi, vele megoszthattam izgalmamat és segített nekem, agyatlannak tempót számolni. 

Az milyen volt már, mikor az agyhalál után a csajszi elkezdett 5:20-as tempóban futni. Rá kellett szólnunk, hogy lassítson, brutálisan beindult. Később beállt egy normális tempóra, amit tartani tudott a végéig. 204,77 km. Nem gondolnám, hogy kettőnkön kívül bárki hitt volna ebben pár órával a vége előtt. Néha Erika sem. Páran nem értették a 204-et, íme a megfejtés: automatikus belépő egy görög versenyre. (Szívás...)

Annyira elcsépelt szöveg, hogy címeres mezben csúszik-mászik az ember és csak élettelen lábáról lehet levenni a chipet, de ott ez kézzelfogható volt. Négyen nem futották végig a 24 órát közülünk, de mindegyikük elment a végsőkig, sőt kicsit tovább is. Én mind a négyüket megsirattam egy kicsit, de a kiállások megérintették a többi kísérőt is. Ugyanígy, mikor vasárnap reggel Norbinak gondjai lettek és elszálltak az esélyei egy jó dobogós helyezésre, felesége arcát nem fogom elfelejteni. Hát igen, amikor házastársat kísér az ember, az mindig keményebb.

Mindkét csapat 3-3 fővel fejezte be a versenyt, a térburkoló, a meleg tizedelte a mezőnyt. Két csapat 5. hely lett az egész napos futásuk eredménye, hihetetlenül örülök, hogy ezt élőben láthattam. Na meg elkészíthettem a két lány Pulitzer-díjas fotóját a lefújás pillanatában.

Kis statisztika: 24 óra alatt elfogyott 15 liter folyadék. Megállapíthatom, hogy életem párja 7,5 litert fogyaszt százon. Városban!

Összességében nagy élmény volt, rengeteget tanultam, Olitól elsősorban és a nemzetközi mezőnytől. Ahogy a futók bajtársakként viselkedtek, úgy mi kísérők is egységes csapatként fejeztük be. Esélyes, hogy a közeljövőben fogok még világversenyre menni, csodatévő talizmánként tart igényt rám Erika.

#Erikaférje

Az idei egy vegyes évnek ígérkezik számomra. 24 órás EB, és 100km VB is a terítéken van. De ha már március, akkor mindjárt az Optivita 100 évindításnak, ami ráadásul OB is egyben. :)

Valamiért szeretem ezt a versenyszámot, talán jó hozzá a tempóm, és az anyagcserém is, és fejben sem esek szét még ennyi idő alatt. Szóval neveztünk Gáborral, és jött velünk Vásárhelyről Máté is, akinek ez volt az első 100-as körözős versenye, habár már teljesítette az UTT-t, és a Burgenland Extrem-et is. Nagy szervezkedést nem csaptunk, ez egy 19 kulacsos verseny (20 db 5 km kör), így csak apukám jött velünk, hogy épségben hazajussunk, és rá bíztuk a kulacsok adogatását. Én a lötyin kívül csak sót, és koffeint fogyasztottam, szilárd kaját egyáltalán nem. A tablettákat egy tálba szórtam, és a verseny alatt innen szedegettem, mikor kellett. Ami a terveket illeti, én egy jó versenyidőért jöttem, nem feltétlen a helyezés motivált, bár a kettő általában együtt jár...

9-kor meghallgattuk a Himnuszt, és elrajtoltunk. Mivel tudtam, hogy melegebb idő várható, mint a megelőző időszakban volt, ésszel próbáltam kezdeni, és nagyon figyeltem a pulzusomra. Viszonylag hamar egymás mellett találtuk magunkat Vikivel, és Edittel, így egy darabig hármasban múlattuk az időt. Beszélgettünk egy keveset az idei terveinkről is, és még néhány dologról, ám nem vittük túlzásba a csevejt, spóroltunk az energiánkkal. Jó volt együtt menni, így kellemesen, és gyorsan teltek a körök. Igazából nem is tudom pontosan, hogy meddig mentünk így, talán 3-4 kört, mikor Edit leszakadt (később elmondta, hogy energetikai gondjai adódtak, és ezért lassult be), majd egy darabig még együtt haladtunk Vikivel, de frissítésünk eltérő üteme miatt végül külön folytattunk utunkat. Azonban el nem távolodtunk egymástól messzire, egész verseny alatt max 3 perc volt a különbség köztünk.

Gáborral körönként kétszer is pacsiztunk, és biztattuk egymást. Sokáig mosolygott is, nála azt jelenti, hogy minden OK. A pulzusövem sajnos egyre többször cserbenhagyott, és így sokat kellett érzésre mennem. 

A hőmérséklet közben szépen emelkedett, ittam a lötyit, egyre nagyobb fintorral (lásd a képen), szedtem a sót, mikor úgy éreztem, hogy még kéne valami, akkor betoltam egy koffeint, és akkor mindjárt helyreállt a világ rendje. 

Persze a meleggel, és futva frissítéssel együtt jött az emésztési zavar is, ami nekem hasmenésben szeret megnyilvánulni. Így valamikor a felénél nyomtam egy sprintet a bokrok közé, aztán kb 10 km után újra egy toitoi látogatás következett hasonló okból. Közben Vikinek láthatóan hasonló gondjai voltak, csak éppen gyomorprobléma formájában. Egy körön keresztül agyaltam azon, hogy melyikünknek a sz@rabb, de nem jutottam dűlőre. További fél körön keresztül agyaltam Muhari Gábor futó boleróján, mire leesett, hogy az csak egy felhúzott kompressziós felső. :) Neki amúgy nagy grat, hihetetlen rajt-cél győzelmet aratott.

Amíg emésztésünket próbáltuk helyre igazítani, többször is helyet cseréltünk Vikivel. Egy ilyen alkalommal, mikor éppen ő került formába, és előzött vissza, mondta nekem, hogy nagyon büszke arra, hogy velem együtt képviseli majd az országot a VB-n, ez igazán jól esett akkor. :) Aztán a hasfogó is hatott végre, és nem is volt már semmi különös gond. Később újra az élre álltam, és kb az utolsó 15-20 km-en már végig vezettem. Eleinte csak méterekben volt mérhető ez az előny, majd perccé növekedett. Ez persze pszichésen nem volt könnyű, mivel én a fej-fej melletti küzdelmet nem viselem jól. Magamban végig azt erősítettem, hogy most egy jó időért vagyok itt, ami meglehet, ha okosan csinálom. Végül a 8:24-en belüli idő nem lett meg, de futottam egy 8:25:29-es PB-t, ami egyben jelentett nemzetközi A szintet, valamint bajnoki aranyat, és ennek nagyon örültem. A befutó leírhatatlan volt a zenei aláfestéssel, köszönet érte a rendezőknek. Elégedett voltam, kihoztam magamból, amit tudtam. (A képen éppen meghatódok.)

3 perccel utánam beért Viki, és ezzel ő is A szintet teljesített. Összeölelkeztünk, és gratuláltunk egymásnak. Viki nagyszerűen versenyzett, és emellett minden találkozásnál szurkolt. Igazi sportembert ismerhetek a személyében, és én is büszke vagyok, hogy idén vele együtt képviselhetem hazámat két nemzetközi bajnokságon is. 

Csilla, a 3. helyezett lány 9:05-öt ment az első 100km-es versenyén, ami nagyszerű eredmény. Szerintem érdemes lesz figyelni a nevére a jövőben. 

Szóval Magyar Bajnok lettem. Életemben először. Ez nekem nagy dolog. Nem az ölembe hullott, hanem komoly versenyzés előzte meg. Benne van 28 futóév, (amiből az elmúlt 1,5 év igazán koncentrált edzésmunka volt Olivérnek köszönhetően), több ember munkája/türelme: edzőké, családé, csupaszív terapeutáé...

De! Tudom, hogy az eredményem hol van a magyar női örökranglistán, és hol van a nemzetközi mezőnyben. Tudom, hogy van olyan nő a magyar mezőnyben, aki átrendezhette volna a sorokat, ha elindul. Az Ultrafutás csoportban történtek ilyen összehasonlítgatások, és nem igazán értettem, hogy az illetőnek mi volt ezzel a célja. Én nagyra tartom Bérces Edit eredményeit, jól esett a posztja is, és hogy az elsők között gratulált nekem. Kell erről többet beszélni? ;)

Sajnos Máté, és Gábor kiállni kényszerültek, pedig szépen versenyeztek, de a hirtelen jött tavaszi meleg sok versenyzőt, fejre állított most.

Hopp, ez kicsit „szófosósabb”, lett, mint a Spártai beszámolóm. :D

100-as OB. De kezdjük kicsit messzebbről.

Február elején szembesültem azzal, hogy pár atléta (sportolónak talán nem mondanám) rendkívül megbántva érzi magát, hogy az ő kárukra az ultrafutás népszerűsége nő. Nem tudom megítélni, mert a helyi média mifelénk akkor se közöl cikket ultrafutásról, ha Spartathlon befutókoszorú vagy OB bajnoki dobogós hely kerül Vásárhelyre, de biztos igazuk van, nem vitatkozom. Az egész egy atlétáknak szóló, de nyilvános bejegyzéssel indult (akit érdekel, keressen rá Deli Gergőre), majd folytatódott más, számomra ismeretlen futók, edzők ámokfutásával. Van, aki szerint 3:20-as tempónál lassabban lefutott Spartathlon csak fingfűrészelés, ez már szállóige is lett nálunk, ezért az OB-t is ilyen szemüvegen keresztül néztem. Hiszen, mint megtudtam az ultrafutók csak komfortzónában ténferegnek és nincs benne semmi sportérték.

Vissza az OB-hoz. Gáborral egyeztetve neveztem be, az edzések alapján tök reális célkitűzéssel, egyéni csúcs volt a terv. Ez bizonyos fokig össze is jött. Az alapozást feldobtuk pár terepfutással, decemberben egy csodás Tortúra 65 km, januárban egy nem annyira csodás BHTCS 37 km, egy brutálisan összejött Téli Mátra, majd egy jó hangulatú ultratábor után mindketten bizakodtunk, az edzéseken folyamatosan javuló forma látszódott. Két héttel az OB előtt három napos influenza, két kimaradt edzés, majd nyögvenyelős visszatérés, de nem találtam a tempót. Az se segített, hogy a későn jött tél miatt csúszott minden, hó és jég volt minden futóútvonalunkon. A versenyre kinézett egy jó kis felmelegedés, örültem hogy nem csúszós, télies körülmények lesznek. Elsődleges célom volt egy mentálisan hasznos, élvezhető futás, na meg egy szintidőn belüli 100 km.

A versenyre munkából estem be, pénteken még vizsgázott egy csoportom, szombat estig javítottam a dolgozatokat, így Emma és Erika pakolta össze a cuccomat, zseniálisan, minden rendben volt. Hajnali ötkor indulás, kiegészülve Mátéval, aki első 100-as körözős versenyére jött.

A rajt előtt kértem egy közös szelfit Erikával és Gáborral, poénkodtam, hogy estére ez sokat fog még érni. (Erről jut eszembe, még vennem kell lottót is.)

A verseny engem érintő része nem nagy sztori, 40-ig tök jó volt, utána elkezdtem görcsölni de élveztem, egy baromi jó napnak tűnt. 70-nél még minden szép, itt már nagyon fájt a combom, a tempó elkezdett esni, már közelebb volt a 7 perceshez. 78-nál összecsuklott a lábam, pár száz méter múlva újra, és a futást már meg se próbáltam. 80-nál vége, ami annyira nem lenne gáz egy edzésen, de annak fényében, hogy milyen jól ment, van bennem keserűség. Az eredményhirdetésen rosszul lettem, Sass Zsolt lefektetett egy padra és hozott enni-inni, majd odahívták az egész nap unatkozó mentősöket, akik tök jót elviccelődtek, majd megállapították, hogy praktikus lenne folyadékot bevinnem, cirka 2 litert, mert vérnyomásom a béka s.gge alatt van, meg még biztos volt más is, csak a tű láttán stand by üzemmódba kapcsoltam, azok kimaradtak. Hétfőre már majdnem rendbe jöttem, dolgozni már tudtam. Hát, kb ennyi.

Viszont vissza az OB-ra. Gábor láthatóan meg akarta hálálni a közös szelfinket, az első körtől kezdődően vezetett, egyre meggyőzőbben. Minden szembefutásnál egy mosoly, kis intés, drukkolás belefért a fingfűrészelésébe, a helyezése nem volt kérdéses, mögötte volt csata, de a meleg szórta a mezőnyt, egyre többen álltak ki vagy fogták vissza magukat. Végül 7 órán kívüli idővel lett Magyar Bajnok, gondolom az atléták azóta ezen röhögnek.

Ami engem igazán érdekelt, a női verseny viszont nagyon nem így alakult. Erika-Viki-Edit hármas futott együtt egy félmaratonnyi távot, itt Edit udvariasan előreengedte a másik kettőt. Nekik mindkettejüknek megvolt a maga gondja, ki a toitoi fülkék vendégszeretetére kapott rá, ki más gyomorproblémákkal küzdve, de mentek mint a meszes. (Tudom, csak hozzám képest, fingfűrészelés, stb) Két-három percnél nagyobb különbség sose volt köztük, egyszer Erika ment elöl, egyszer Viki. Mindkettejüktől jutott nekem is drukk, mosoly. Erikát biztattam, dicsértem és emlékeztettem pár dologra, de szerintem ezek nélkül se futott volna másképp. Az utolsó körben a fordulótól visszafele már láttam, hogy három km-el a vége előtt van 5-600 m előnye, ez akár elég is lehet a végéig. Átfutásnál mondtam Andrásnak, hogy 7 perc múlva jön, mikor a sétány kanyarjában találkoztunk, csak akkor hittem el, hogy basszus, ez a csaj megcsinálta, Országos Bajnok lett 100 km-en! A sétány tetején Vikivel találkoztam, mosolygott ő is, még ő biztatott engem! Érintett vagyok és elfogult, de Erika és Viki mutatta most be legjobban, mi is a sport lényege. Ügy versenyeztek egymással, hogy példát mutathatnak a viselkedésükkel bármelyik durcás sztáratlétának, edzőnek, szakvezetőnek. Csak meg kell nézni a befutásuk után készült képeket.

A végén egy kis személyes sértettség. Az ultrafutás Facebook csoportban Bérczes Edit feltett egy posztot az OB kapcsán, és néhány ultrafutást nem értő, magát atlétának nevező online vitéz csak annyit szűrt le, hogy milyen vacak eredmény már ez. Lehet innentől felőlem bárki szuper maratonista, az se érdekel, hogy doppingolt vagy sem (mondjuk de, akit doppinggal elkaptak, azt én az Eurosport nézésétől is eltiltanám), ha nincs meg más sportolókkal szemben az alapvető tisztelete, akkor az csak egy véglény, de nem sportoló.

Úgy egyébként mindent egybevéve azt hiszem kis családunk emlékezetes napját töltöttük el Velencén, sokadik megerősítéssel, hogy ez a komfortzónában ténfergés egy élvezetes szabadidős-tevékenység. Ennyi jófej ismerős, ismeretlen ritkán jön össze egy helyen, a Run&Troll megint meghatározó volt. Ja, és idén többet nem futunk Erikával egyszerre, jön a bevált egyszer te futsz-én kísérlek, máskor fordítva időszak

#Erikaférje

Athén, Voula városrész, csütörtök éjjel

A Kísérő álmatlanul forgolódik. Lefeküdtek időben, hiszen hajnalban kelnek, de nem sikerül elaludni. Az utóbbi hetek feszültsége tetőpontjára hágott, csak forgolódásig jut. Szeme csukva, de a közeli képeken látszik, hogy belül remeg, a szemgolyó folyamatosan mozog. Az ablak felé fordulva hallgatja az utcán tomboló szelet, a hang olyan, mintha egy pakisztáni kőművesbrigád bontaná a lapostetőt és a bádogdarabokat a parkoló autókra hajigálnák. Most már lehet a kocsi miatt is aggódni, szuper.

Mellette alszik a Futó, ahogy hallgatózik rájön, ő se alhat túl mélyen, szaggatott légzése elmaradt REM fázisról árulkodik. Mindegy, úgy csinál, mintha nem venné észre. Garminja automatikus háttérvilágítása időről-időre bekapcsol, ahogy megmozdul, így kénytelen meglátni, hogy az idő telik - de alvás nélkül. Várja a megváltó ébresztőt.

Athén, Akropolisz lába, péntek reggel

Az előző napi városnézés kimerült abban, hogy megnézték a rajt helyét, így tudták hol lehet parkolni. Tegnap a hely tele volt japánnal. Most is, csak ezek futócuccban vannak és nincs a nyakukban Nikon. A Kísérő és a Futó izgatottan nézelődik, köszön az ismerősöknek, a Barát, aki jött még segíteni nyugodtabbnak tűnik, neki minden új ebben a szituációban. Egy óra elröppent gyorsan, egyszer csak már kurjongatnak és nekilódult a tömeg, mint amikor közel négyszáz ember egyszerre tudja meg, hogy Spártában akciós a műbeles virsli. A Kísérő majdnem elájul, annyira ideges. Az autóba beül a stoppos Futótársnő, aki nem a Futót kíséri ugyan, de ott lesz velük az úton.

Megara, péntek délelőtt

A Kísérő vezet, a navigációt a Barát telefonja biztosítja. Helyismeret nélkül a szervezők által megadott koordináták alapján tájékozódnak. A GPS-t követve eljutnak a semennyire nem festői kisváros külterületére, egy olajfa-ligetben ér véget az addig sem tökéletes út. Kísérő javasolja Barátnak, hogy dobja ki a telefonját, vagy rejtse el egy testnyílásába. [A jelenethez utószinkron szükséges vagy emelni a korhatáros besorolást]. Végül sikerül megtalálni a frissítőpontot, ahol még együtt a mezőny, pár mellékszereplővel itt találkozunk utoljára.

Korinthosz-i csatorna (ejtsd: korintoszi csatorna), péntek délután

Szereplőink egy gyors snitt erejéig elhaladtak egy olajfinomító előtt, ahol elmerengenek azon, hogy Pheidippidész idejében is ilyen büdös gázolaj, füst és dögszag volt-e. A kérdést nyitva hagyják, hiszen alig 8 órával a rajt után feltűnik a Futó, mosolyogva. Stílszerűen üzemanyagot töltenek a tankjába, majd megnyugodva kocsiba ülnek és mennek tovább. Vidámak és derűlátóak, mint egy B kategóriás horrorfilm mellékszereplői.

Régi Korinthosz (ejtsd: régi korintosz), péntek délután

A szerelmi szálat boncolgatják szereplőink. A Futó egy rövid időre összeáll a Legendával és együtt futnak. Vagyis az úton történtekről csak sejtéseink vannak, ezt a szálat ne feszegessük. Innentől megkapják a fejlámpájukat, nem annyira a sötét, mint inkább a vagány verseny-fotók miatt. Itt érzékelhető legelőször a filmben a szint.

Nemea, péntek alkonyatkor

Szereplőink egy félreeső utcában leparkolnak, majd elsétálnak a frissítőhöz. Itt a szomszéd ház előtt friss szouvlaki illata száll [totálkép a mozgó orrcimpákról], már sötétedik, a zene sejtelmesre vált. A Kísérő már unja a vezetést, megbeszélik a Baráttal, hogy a hegy túloldalától ő vezet. A Futó még mindig fut, egyenletesen. Kamera szemből majd oldalról veszi.

Malandreni, péntek este

[Alcím: a GPS koordináták halála].

Szereplőink lelkesen követik készülékük utasításait, melynek nyomán az egyébként sem gigapolisz hangulatú település egy kietlen részére jutnak, pár utcán a visszapillantók behajtásának gondolata is felmerül, olyan szűkek. A Barát kiszáll, hogy körülnézzen, közben a házakból kijön egy ember, majd megjelennek fejek az ablakokban. A Kísérő biztos abban, hogy egy Belső-Ázsiai országban vannak, a helybeliek alapján. Aggódik, hogy nincs vízumuk és védőoltásuk, majd elkönyveli a Barát elvesztését. Mikor már a nekrológot fogalmazza, említett szereplőnk feltűnik és javasol egy "Húzzunk innen!" tervet, amit a gépjárműben tartózkodók egyöntetűen elfogadnak. Ezen a ponton a Futóval nem történt semmi különleges, a Kísérő és társai annak örülnek, hogy ők élnek.

Mountain Base, péntek éjjel

Eső, sötét. A háttérben halk zene szól, mely a magassággal együtt erősödik. Parkoláskor már szaggatott sikoltássá válik, a Kísérő leparkol. Kiszállnak és megnézik a frissítőt, valamint A Hegyet. Nem tudják felmérni a sötétben, csak a lámpák fénye ad támpontot, valamint a tetőn egy UFO-leszállóhely fénye. A Kísérő és a Barát örülnek, hogy nem nekik kell felmenni, ugyanakkor a szuperközelieken látszik a szemükben, hogy átvennék a Futótól inkább, mint tétlenül és bénán várni rá. Szemeik le-lecsukódnak, csak a zene mutatja a feszültséget. A végtelenségig feszült helyzetet a Futó érkezése töri meg, a kamera leköveti a szerpentinen megtett utolsó lépéseit, majd frissítés után egy új fejlámpával (a drámai hatás kedvéért) indul neki a hegynek. A Kísérő a betonút végéig megy vele, ott makog valamit majd útjára bocsátja. A görög statiszták fokozzák a hatást azzal, hogy minden hegyre indulónak a rajtszámát rádión bemondják - de nem látni, nem tudni, hogy kinek. Ahogy a Futót elnyeli a sötétség, pár másodperc hatásszünet, közben nincs zene, nincs háttérzaj.

Nestani, szombat hajnal

A várakozók szája elé számítógépes effektekkel rajzolt lélegzetpára-pamacsokkal indul a jelenet. Ennek ellenére többen is rövidnadrágban, sőt a Futótársnő szandálban áll a hidegben, lábait decensen betekerve egy lópokrócba. A frissítőpont melletti taverna nyitva van, tele emberrel, néha-néha futóruhába öltözött alakok jelennek meg odabent. Futó érkezésekor mind a négyen bemennek és a vendéglátó-egységben egy merészebb Jancsó-filmre emlékeztető átöltöztetést produkálnak. A Kísérő zordan néz a Barátra. Futó balra el.

Zevgolatio, szombat hajnal

A Barát vezet, a Kísérő nyitott szemmel alszik. Közben horkol. A frissítőponton tábortűz lobog, a tüzet többen is körülállják. Büdös szereplőink innentől füstszagúak is. A versenyen először ez a tűz, ami melegséget lop a néző szívébe és a Kísérő lábába. [Felvétel előtt bendzsót vagy gitárt feltétlen be kell szerezni, ziccer!]. A Futó megérkezésekor közli, hogy 10 perc alvásra van szüksége, a görögül beszélő statiszták biztosítanak neki polifoamot, hálózsákot. Érzékelhető, hogy igény esetén házat is építenének neki.

Tegea, szombat reggel

Kis falu, kis főtér, mellette kis pékség. A Vajna-stúdió sarkában kialakítható gyorsan, gazdaságosan. A Futó megy, panaszkodik a lábára, hogy fáj. Futása még szép, de a kamera már inkább nagytotálban mutatja. A Kísérő, a Barát és a Futótársnő itt szociális érzékenységéről ad tanúbizonyságot, a többi érthető nyelven beszélő résztvevővel bandázik. Találnak egy feliratot, amit el tudnak olvasni, megünneplik. Futó jön, Futó megy.

BP kút, szombat reggel

Futó telefonál, nagyon fáj a lába. Hangja elgyötört, ijesztő. Kísérő meg is ijed. A frissítőponton leadják a fájdalomcsillapítót [ne legyen reklám, egyszerű, vény nélkül kapható kapszula], majd mennek tovább. A Futón most épp működik a jeladó, látszik, hogy belassult. Szuperközeli kép a movingobject oldalról, ahogy elhúznak mellette a többiek. Kísérő ül a padkán, küzd a sírással. Vesztésre áll. Megbeszélik a Baráttal, hogy bármi van betolják Spártába, a következő fél órát azzal töltik, hogy magukat összeszedjék. Fáradtak ők is, de még meló van. Futótársnő kiszáll a filmből, átszáll egy másik autóba.

Adamis Restaurant, szombat délelőtt

Kísérő és Barát idegesek. Várják a futót, már kiszámolták, milyen tempó kell a célig, jelenleg a Futó ennél lassabb. Probléma van, megoldásra vár. A pattanásig feszült idegeknek euforikus örömöt okoz, mikor látszik a nyomkövetőn, hogy a Futó újra él, majd fel is tűnik a színen. Kísérő okosakat mond, a Futó inkább enni akar. Hatott a fájdalomcsillapító és már érződik a Spárta-szag.

Emlékmű, szombat délután

Nincs jeladó újra, ezért a Barát figyeli a távolt. Felfedezi a Futót, szerinte mindenki rá hasonlít, mindenki úgy fut. Mikor egy szakállas kétméteres görögben is a Futót ismeri fel, a Kísérő szelíden figyelmezteti, hogy ezt többet ne tegye. [Itt is figyelni kell a korhatáros besorolásra]. Futó végül jön, mozgása a piacra igyekvő öregasszonyokra emlékeztet. Tempója is.

Shell kút, szombat délután

Futó, Kísérő és Barát is tudja, ez a verseny sikerült. Egyelőre a Futó még nem röhög, van neki 10 km hátra és már minden lépés fáj 50 km óta, de 2,5 óra alatt kell megtennie a hátralévő távot. Kap új, tiszta pólót, a mellény lekerül róla. A Kísérő gondosan ügyel arra, hogy a mellénnyel együtt a GPS nyomkövető is lekerüljön róla, hiszen ezzel az utolsó óráját követhetetlenné teszi az online világ számára. Minderre Spártában látványos káromkodások közt jönnek csak rá, mikor azt látják, az internet szerint a Futó 60 km/ó sebességgel fut az autó mellett.

Spárta, Leonidas szobor, szombat délután

A Kísérő és a Barát az egyesület tagjai által aláírt meglepetés zászlóval várják a Futót. Közben zajlik körülöttük az élet, de ebből semmit nem érzékelnek. A Barát majdnem eladja a pólóját egy arra járó autósnak, végül meggondolja magát. Feltűnik a Futó, az utolsó 700 métert együtt teszik meg. A lépcső aljánál útjára engedik, a szobor egyedül az Ő érdeme. Kísérő ebből semmit sem lát, félrevonul meghatódni - kicsit arrébb a Barát is félrevonul. Végül a Futó, Barát és Kísérő végre nyugodtan egymás nyakába borulhat, vége van. Kísérőnek elmarad a katarzis, inkább euthanázia érzése van.

Spárta, szombat este

A szálláson vagyunk, záró képsorok. Az ágyon magyar zászló, babérkoszorú, díj, fáradt Futó. A Barát és a Kísérő elmennek venni gyrost és sört vacsorára, megeszik-megisszák, majd beájulnak. 

Főcímdal, stáblista, vége az első résznek.

Érdekes, hogy pár éve még azt gondoltam, hogy a Spartathlon teljesítése emberfeletti teljesítmény, és a végén hősök születnek a szobor lábánál. De amikor az ember megismeri a teljesítőket, sőt együtt is versenyez velük néhány alkalommal, akkor rájön, hogy a szereplők egyszerű hús-vér emberek. Maga a verseny pedig csak egy alapos felkészülést követő gálaelőadás, ami jó esetben sikeres, és élményt nyújt, dicsőséget hoz saját magunknak.

Azt hiszem fontos kérdés az is, hogy az ember milyen céllal érkezik oda. Az indulók jelentős része szimplán a teljesítés vágya miatt nevez be, esetleg, hogy önmagának bizonyítson. Én is ezzel a gondolattal, és Olivér áldásával böktem a küldés gombra még januárban. Megvolt a sorsolás, indulhatok, öröm, izgalom…

Ez akkor még olyan távolinak tűnt, de hihetetlen gyorsan repültek a hónapok, és egyszer csak ott álltunk az Akropolisz előtt teljes harci díszben, azzal a tervvel, hogy Spártáig fussunk. Reményteli, és felemelő volt ott lenni a 360 ember között a rajtnál, ugyanakkor szívszorító volt a tudat, hogy az indulók fele fog csak célba érni a végén. (Szerencsére végül rekord számú 264 célba érkező lett)

Nagy elvárásokat nem támasztottam magammal szemben, mint „elsőbálozó”, egyszerűen élvezni szerettem volna, amennyire lehet, megélni a pozitív és negatív pillanatokat… Sikerült mindkettőből részesülnöm az út során, de így volt kerek a történet. Viszont ekkora nyugalommal még sosem versenyeztem. Nem érdekelt semmi, senki. Ettem, ittam, élveztem a futást. Úgy éreztem magam, mint egy buddhista szerzetes a kolostorában, a helyemen voltam. :)

A verseny első felében minden tök jó volt. Élveztem a tájat, a tengerpartot, a csatornát, az olajfa ligeteket, még a szinttel sem volt gondom, amit tudtam, megfutottam, amit nem, azt gyalogoltam (hiába, aki a vásárhelyi havasokban edzett…).

A második felében kaptam hideget-meleget, főleg hideget. A hegy tök jó volt, de aztán volt pár meghalásom, egy hányásom, és az utolsó 60 kili tömény fájdalom volt. Sikerült bebizonyítanom, hogy 9 perc/km irammal is lehet futni, bár mások ezt nem így hívnák. Az út végén azért mégiscsak sikerült üdvözölnöm a Királyt.

A részletekkel senkit nem untatnék, mert nagy részére én sem emlékszem már. :) Nem érzem magam a teljesítéstől sem jobbnak, sem többnek, főleg nem hősnek. Mégis akkora élményt adott, mint még egy verseny sem. Nagyszerű dolog, hogy részese lehettem, magával ragadott a táj, és a hangulat. Az, hogy még ott akarok lenni valamikor a Spartathlonon, az alap, bár még egy ilyen mázlis időjárást nem fogunk ki. :)