A genius az ókori római vallás jellegzetes ősi eleme, egy férfi személyes védőszelleme és személyiségének, sorsának jelképe is volt egyben. A genius tulajdonképpen olyan védőszellem, amely előtt áldozni kell és amelytől az élet nehéz helyzeteiben segítséget és inspirációt remél az ember.

Egy kifejezetten peches genius vagyok. Annyi jobbnál-jobb emberhez tartozhatnék, akiknek a legnagyobb szórakozása a meccsnézés fotelben ülve vagy maximum tengerparti homokban fekvés. De nem, én ennek a pasinak lettem a védőszelleme, aki mindent elkövet, hogy minél hamarabb megszűnhessek. Amíg csak futkározik, addig nincs baj, azt tudom kezelni. Persze hébe-hóba előfordul, hogy ott is szolgálatba kell helyeznem magam, ha a Balaton környékén vagyunk, akkor már előre elkönyvelem, hogy szükség lesz rám. De ez az alak mégis rendszeresen visszajár, kísérti a sorsot.

A hétvégén elmentünk valami hegyek közé, Retyezátba, vagy mifenébe, hosszú idő után most éreztem újra, hogy mekkora meló erre a gazdatestre vigyázni. Régebben is volt hegyekben ilyen drótköteles izéken császkálni, meg láttunk sokszor nyáron havat, csúszott már gleccseren gatyaféken, de az utóbbi időben szerencsére leszokott erről. Most se gondoltam volna, hogy baj lehet, hiszen egy rövidke félmaratont hallottam, az meg terepen se vészes. Éreztem, hogy idegesebb a szokásosnál, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Persze megint hajnalban kelt, nem értem miért nem jár olyan versenyre, ahol kialudhatja magát, de ő tudja. Topogott kicsit egy csomó más ember közt, itt találkoztam a többi védőszellemmel, voltak köztük szakadt idegrendszerűek, mesélték, hogy évente járnak ide. Csórókáim.

A rajtot onnan vettem észre, hogy mozgásba lendültünk és a pulzus laktátról lejjebb kúszott. Nem lehetett nagy emelkedő, mert egész jó tempóban haladtunk, mondjuk a tájból nem sokat láttam, még csak éppen ébredeztem. Gazdám néha evett, néha ivott, már kezdtem megnyugodni, ez csak egy kis futika lesz, bár egyre jobban kapkodta a levegőt. Bő óra múlva megálltunk, egyre sűrűsödtek a román nyelvű szitkok körülöttünk. Kinéztem, hát erre a látványra nem voltam felkészülve, egy puklit megkerülve a Retyezát csúcs magasodott fölénk, megismertem a jellegzetes levágott sziluettjéről. Nem hittem, hogy oda feljutunk túl hamar, visszahúzódtam pihenni. Majd eljött az a perc, amitől fogva folyamatosan a hajamat tépve sikongattam, ez az idióta eszetlenül mászott, párszor megbillenve, megcsúszva, de egész jó tempóban. Kezdtem büszke lenni rá, a bringás edzéseknek lehetett ez az eredménye.

A csúcs alatt nem sokkal arra lettem figyelmes, hogy az előttünk haladó pali elveszti az egyensúlyát, kapálózik kicsit, majd jobbra eldől és eltűnik a sziklák közt. Gazdám felkiáltott, valaki sikított, majd izgatott román kiabálást hallottam. Odarohanva láttuk meg, hogy kb. 10 méterrel lejjebb fekszik, mozog és jajgat. Védőszellemét nem láttam, valószínű ott ült valahol, sírt és egy sziklát fejelgetett. Pedig jó munkát végzett, a pasija megúszta, csak nem tudott feljönni. Páran összekapaszkodva láncot alkottunk, így le tudtak menni hozzá, majd ezen a láncon keresztül fel tudták hozni. Kiderült, hogy a válla sérült, járni tudott csak mászni nem. Na itt pont mászni kellett volna. Valahogy feltámogatták az ellenőrző pontig, csak ezután ment mindenki a maga tempójában.

Ez a bő félórás közjáték megviselt engem és a gazdám is. Én durciztam a sarokban, de szerencsére a gazdi is besz@rt, innentől ésszel ment, kifejezetten óvatosan duhajkodott. Egyre többet kellett a kezét használnia, egy meredek résznél fix köteleket is láttam, ott nem mertem lenézni sem. Voltak elsőre futhatónak ítélt szakaszok, de a jobb oldalunkon a meredek csak pár centire volt a cipőktől, így ott se volt szerencsére száguldás.

Megváltás volt a Bucura csúcsot megmászva leereszkedni a Bucura tóhoz. Itt volt friss víz, datolya, keksz meg sok egyéb finomság. Gazdám evett-ivott beszélgetett, majd nekiindult a hágónak, azt a részt ismeri, rövid de kemény menet. Összetalálkozott a maratoni (haha, rövidítették, 32 km lett. De felmentek a Peleagára és Papusára is, azért az nem semmi!) távon indulókkal, akik megtudván, hogy magyar, elővették szegényes magyar szókincsüket: "Gyere, gyere, kicsi! Gyere, nem fog fájni!" Őszintén remélem, ezeket nem egy magyar börtön zuhanyzójában tanulták...

A hágótól lefele egy meredek, omladékos szakasz volt, elkezdtem őszülni. A Pietrele tónál már megváltásként vettem a sima sziklákat, onnantól futható a terep. Gazdám is elkezdett futni, bár az árnyékunkon láttam, hogy ez kívülről inkább egy sánta teve bakugrásainak néz ki, mindenesetre elég gyorsan haladtunk. Kicsit gyorsabban is, mint kellett volna, egy rossz lépés, egy egyensúlyvesztés és már csak arra volt időm, hogy ne sziklára, hanem puhára essen. Sajnos kicsi volt a választék puhából a hegyen, így a kezét és a térdét le kellett mosnia a patakban, a tehéntrágya puha de nem jószagú. Pikk-pakk leértünk a Cabana Gentiana tisztására, végig az emlékek jöttek elő, ezen a szakaszon kis túlzással minden kavicsot ismertünk. Lassítás nélkül tovább a Pietreléhez, egyre több a vizes szikla, egyre több a melóm. Pietrélénél egy kólára beugrottunk a büfébe, a várakozók szétnyíltak izzadtságtól csatakos gazdám előtt, mint Mózesnek a tenger, ugyan napok óta ők se fürödtek itt a hegyen, de erre a ragadozó-ketrec szagra még ők is elismerően csettintettek.

Itt egy kis felfele várt ránk, nehéz mászás, de legalább nem balesetveszélyes, pihenhettem. Volt rá időm, 15 méterenként megálltunk, ez a pali mindig kifingik a végére, edzhetne normálisan vagy kezdhetne több ésszel. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkorra mindenkinek beállhattak a combjai, így még előztünk is, felfelé!

A gerincre felérve már csak egy 5 km-es lejtő volt, szűk sziklás, gyökeres, meredek ösvényen. Az utolsó három km már tök jól futható volt, gazdám nézegette is az óráját, hogy tuti eltévedtünk, gyanúsan jó az út. A sípálya tetején már láttuk az ismerős házakat, hallottuk a célt. Az euforikus hangulatot árnyékolta, hogy a meredeken megbotolva a felvonó alatt bemutatott egy tökéletes siklórepülést, tompítás nélkül felnyalva a fekete pályát. Itt tök sokan szurkoltak, nem mondhatják, hogy hálátlanok voltunk, a performanszunk mély nyomot hagyott a pályában és a jelenlévőkben.

A célegyenesben már mosolyogtunk mindketten, ezt most én is értékeltem, utólag jó kis buli volt ez. Persze befutóérmet (menő, egy pala-darabra szitázott versenylogó) csak a futó kaphat, de ezt a sovinizmust már megszoktam, én így is nagyon örültem, nekem is van benne melóm.

A verseny után hallottam, hogy gazdám és felesége beszélgetik, jövőre is elindulnak ezen a versenyen. Azt hiszem kérem a nyugdíjazásomat addig.