100-as OB. De kezdjük kicsit messzebbről.

Február elején szembesültem azzal, hogy pár atléta (sportolónak talán nem mondanám) rendkívül megbántva érzi magát, hogy az ő kárukra az ultrafutás népszerűsége nő. Nem tudom megítélni, mert a helyi média mifelénk akkor se közöl cikket ultrafutásról, ha Spartathlon befutókoszorú vagy OB bajnoki dobogós hely kerül Vásárhelyre, de biztos igazuk van, nem vitatkozom. Az egész egy atlétáknak szóló, de nyilvános bejegyzéssel indult (akit érdekel, keressen rá Deli Gergőre), majd folytatódott más, számomra ismeretlen futók, edzők ámokfutásával. Van, aki szerint 3:20-as tempónál lassabban lefutott Spartathlon csak fingfűrészelés, ez már szállóige is lett nálunk, ezért az OB-t is ilyen szemüvegen keresztül néztem. Hiszen, mint megtudtam az ultrafutók csak komfortzónában ténferegnek és nincs benne semmi sportérték.

Vissza az OB-hoz. Gáborral egyeztetve neveztem be, az edzések alapján tök reális célkitűzéssel, egyéni csúcs volt a terv. Ez bizonyos fokig össze is jött. Az alapozást feldobtuk pár terepfutással, decemberben egy csodás Tortúra 65 km, januárban egy nem annyira csodás BHTCS 37 km, egy brutálisan összejött Téli Mátra, majd egy jó hangulatú ultratábor után mindketten bizakodtunk, az edzéseken folyamatosan javuló forma látszódott. Két héttel az OB előtt három napos influenza, két kimaradt edzés, majd nyögvenyelős visszatérés, de nem találtam a tempót. Az se segített, hogy a későn jött tél miatt csúszott minden, hó és jég volt minden futóútvonalunkon. A versenyre kinézett egy jó kis felmelegedés, örültem hogy nem csúszós, télies körülmények lesznek. Elsődleges célom volt egy mentálisan hasznos, élvezhető futás, na meg egy szintidőn belüli 100 km.

A versenyre munkából estem be, pénteken még vizsgázott egy csoportom, szombat estig javítottam a dolgozatokat, így Emma és Erika pakolta össze a cuccomat, zseniálisan, minden rendben volt. Hajnali ötkor indulás, kiegészülve Mátéval, aki első 100-as körözős versenyére jött.

A rajt előtt kértem egy közös szelfit Erikával és Gáborral, poénkodtam, hogy estére ez sokat fog még érni. (Erről jut eszembe, még vennem kell lottót is.)

A verseny engem érintő része nem nagy sztori, 40-ig tök jó volt, utána elkezdtem görcsölni de élveztem, egy baromi jó napnak tűnt. 70-nél még minden szép, itt már nagyon fájt a combom, a tempó elkezdett esni, már közelebb volt a 7 perceshez. 78-nál összecsuklott a lábam, pár száz méter múlva újra, és a futást már meg se próbáltam. 80-nál vége, ami annyira nem lenne gáz egy edzésen, de annak fényében, hogy milyen jól ment, van bennem keserűség. Az eredményhirdetésen rosszul lettem, Sass Zsolt lefektetett egy padra és hozott enni-inni, majd odahívták az egész nap unatkozó mentősöket, akik tök jót elviccelődtek, majd megállapították, hogy praktikus lenne folyadékot bevinnem, cirka 2 litert, mert vérnyomásom a béka s.gge alatt van, meg még biztos volt más is, csak a tű láttán stand by üzemmódba kapcsoltam, azok kimaradtak. Hétfőre már majdnem rendbe jöttem, dolgozni már tudtam. Hát, kb ennyi.

Viszont vissza az OB-ra. Gábor láthatóan meg akarta hálálni a közös szelfinket, az első körtől kezdődően vezetett, egyre meggyőzőbben. Minden szembefutásnál egy mosoly, kis intés, drukkolás belefért a fingfűrészelésébe, a helyezése nem volt kérdéses, mögötte volt csata, de a meleg szórta a mezőnyt, egyre többen álltak ki vagy fogták vissza magukat. Végül 7 órán kívüli idővel lett Magyar Bajnok, gondolom az atléták azóta ezen röhögnek.

Ami engem igazán érdekelt, a női verseny viszont nagyon nem így alakult. Erika-Viki-Edit hármas futott együtt egy félmaratonnyi távot, itt Edit udvariasan előreengedte a másik kettőt. Nekik mindkettejüknek megvolt a maga gondja, ki a toitoi fülkék vendégszeretetére kapott rá, ki más gyomorproblémákkal küzdve, de mentek mint a meszes. (Tudom, csak hozzám képest, fingfűrészelés, stb) Két-három percnél nagyobb különbség sose volt köztük, egyszer Erika ment elöl, egyszer Viki. Mindkettejüktől jutott nekem is drukk, mosoly. Erikát biztattam, dicsértem és emlékeztettem pár dologra, de szerintem ezek nélkül se futott volna másképp. Az utolsó körben a fordulótól visszafele már láttam, hogy három km-el a vége előtt van 5-600 m előnye, ez akár elég is lehet a végéig. Átfutásnál mondtam Andrásnak, hogy 7 perc múlva jön, mikor a sétány kanyarjában találkoztunk, csak akkor hittem el, hogy basszus, ez a csaj megcsinálta, Országos Bajnok lett 100 km-en! A sétány tetején Vikivel találkoztam, mosolygott ő is, még ő biztatott engem! Érintett vagyok és elfogult, de Erika és Viki mutatta most be legjobban, mi is a sport lényege. Ügy versenyeztek egymással, hogy példát mutathatnak a viselkedésükkel bármelyik durcás sztáratlétának, edzőnek, szakvezetőnek. Csak meg kell nézni a befutásuk után készült képeket.

A végén egy kis személyes sértettség. Az ultrafutás Facebook csoportban Bérczes Edit feltett egy posztot az OB kapcsán, és néhány ultrafutást nem értő, magát atlétának nevező online vitéz csak annyit szűrt le, hogy milyen vacak eredmény már ez. Lehet innentől felőlem bárki szuper maratonista, az se érdekel, hogy doppingolt vagy sem (mondjuk de, akit doppinggal elkaptak, azt én az Eurosport nézésétől is eltiltanám), ha nincs meg más sportolókkal szemben az alapvető tisztelete, akkor az csak egy véglény, de nem sportoló.

Úgy egyébként mindent egybevéve azt hiszem kis családunk emlékezetes napját töltöttük el Velencén, sokadik megerősítéssel, hogy ez a komfortzónában ténfergés egy élvezetes szabadidős-tevékenység. Ennyi jófej ismerős, ismeretlen ritkán jön össze egy helyen, a Run&Troll megint meghatározó volt. Ja, és idén többet nem futunk Erikával egyszerre, jön a bevált egyszer te futsz-én kísérlek, máskor fordítva időszak

#Erikaférje