Már egy hónap eltelt, hogy egy dédelgetett tervem valóra vált. Nem akartam írni róla, most először éreztem azt, nem tudnám leírni. Végül mégis megcsinálom, de rendhagyó módon, két külön beszámoló lesz. Az első egy tényszerű, sima futásbeszámoló. A második pedig tartalmaz minden érzelmi túlcsordulást, minden olyan élményt, ami nekem giccses, de most helyénvalónak gondolom.

Mindenki eldöntheti, melyiket olvassa, melyik áll közelebb hozzá. :)

Az első befejezett igazi ultra hosszú idő után.

A cím szerencsére nem valós, volt pár 60-65 km-es terepfutás az elmúlt években, amiket befejeztem, így végül is volt teljesített ultratávom. 100 km feletti viszont nem, így volt egy jelentős hiányérzetem. Az Alföldi Kéktúra Csongrád megyei szakasza ideálisnak tűnt a maga 140 km-es hosszával arra, hogy odatartsam a képem a pofonhoz önként.

Október 20, egy négynapos hétvége első napján indultam, délután négykor. Azért ez a teljesen idióta időpont, mert a mindszenti komp hatig járt elvileg, hajnalban kellett volna indulni, hogy üzembiztosan odaérjek, azt nem vállaltam, helyette becéloztam a vasárnapi műszakkezdést, reggel hatra. Indulás előtt még kimentem egy tájfutó versenyre, nem futni csak nézelődni, meg Erika így tudott Öttömösre kivinni hazafele, onnan indultam.

Nagy procedúra nem volt, kiszálltam a kocsiból, pár perc alatt menetkész lettem és már indultam is. A műúton átérve bekerültem az alföldi tanyavilágba, mély homok és tanyasi kutyák élményét élvezve. Gyakorlatilag Nagymágocsig ez volt, aki erre vetemedne vigyen kutyariasztót vagy fogadja el, hogy harapnak. Vagy hadonásszon egy napon keresztül botokkal, mint egy őrült jedi-mester - én ezt választottam.

Öttömösről az ásotthalmi erdőn keresztül mentem, tipikus alföldi erdő, nem különleges, de nekem az otthonom, nekem tetszik. Az 55-ös úton átkelve visszakanyarodik a Kék Ruzsára, ott újra keletnek fordul Zákányszékre. Itt van az útvonal legszemetebb része, itt kezdett szürkülni, rengeteg tanya, az erdő helyett répaföldek és olyan mély homok, hogy kilométereken keresztül csak gyalogolni tudtam. Aki ezt megfutja, nevezhet az Atacama-sivatagi versenyre. Bordány előtt volt kis aszfalt, itt már sötét volt, elég nagy forgalommal. Bordányban lett meg a maraton, 5:20-as idővel, tudtam, hogy túltoltam, de élveztem. 

Zsombótól volt kísérőm, Bálint Gabi szó szerint bejelentkezett, le se tudtam beszélni, itt találkoztunk. Segítség volt, mert nem kellett minden cuccot cipelni, na meg volt valami biztos pont az éjszakában. Sándorfalván bulizókon keresztül kellett menni, nem voltam feltűnő, konkrétan két tinilány akkor hányta össze magát és az útmenti tujákat, ahhoz képest én a fejlámpámmal észrevétlenül osontam.

Sándorfalvától Ópusztaszerig volt a krízis. De az az igazi, pusztító, soha véget érni nem akaró. Az úton sok volt a gallyazás, a töksötétben az volt a szerencsém, hogy legalább nagyjából tudtam, merre járok, a térérzékem megmaradt, az időt elvesztettem. 

Ópusztaszeren nyomtam egy mentális resetet, innentől minden lépéssel kijjebb jöttem a gödörből. A komphoz késve értem, szerencsére mivel nem hatkor, hanem 6:30-kor indul, így nem kellett sokat várnom. Közel 100 km után már nem esett annyira jól.

Innentől magamra maradtam, Gabi elengedett, ment haza aludni, ráfért szegényre. Életében először kísért bárkit ultrán, rögtön egy egyedüli agyhalottal kezdett. Mindszenten próbálgattam, tudok-e futni, meglepő módon tudtam, csak nem esett jól. Elég vacak taktikával elkezdtem futni-gyalogolni felváltva, egy-egy tereptárgyat kinézve váltásnak. A 45-ös útig unalmas volt, utána viszont alig emlékszem valamire. Puszta, villanykaró, pár fa. 8:30-as átlagot mentem itt, szerencsére inkább kemény földutak voltak, majd Nagymágocs előtt aszfalt. Itt valahol hívott Balázs Erika, vele volt megbeszélve a hazafuvar, egyeztettünk időpontot, bár időérzékem nulla volt.

Nagymágocsra beérni hihetetlen volt, kicsit több, mint 21 óra telt el Öttömös óta. Sikerélménnyel fejeztem be, leültem a kastély előtt az út szélén egy fa alá az esőben, az új hajléktalan-törvény értelmében bevihettek volna simán. Erika jött, vitt. Befutóérem helyett élmény, önbizalom lett a jutalmam, többet ért bárminél.

És most a csöpögős verzió.

Kellett a lelkemnek, az önértékelésemnek, az önbizalmamnak. 19-re lapot húztam, ha ez most nem sikerül végérvényesen lúzer maradok. (Tudom nem, de...)

Elég rossz passzban voltam az elmúlt hetekben, alig edzettem, az is inkább csak kerékpáros edzés, már-már biciklizés volt. Gábor áldását adta rá, volt valami óvatosság, meg ne toljam túl vagy mifene, de akkor és ott nem a józan ész vezetett. Alig vártam, hogy elinduljak és egyedül lehessek. Sokan kérdezték, milyen volt tökegyedül egy napig? A válaszom mindig annyi, hogy egy csoda. Kellett, mint egy falat kenyér. Csak én, a gondolataimmal.

Az elején futottam, szándékosan túltolva. Volt benne düh, frusztráltság, minden. Gondoltam gyorsan kifutom az elején. 30 kilihez közeledve éreztem, hogy ez hülyeség, de az egész vállalás az volt, nem zavart. Bordányban a maratont megünnepeltem egy padon csövezéssel, megvacsoráztam végre normálisan. Innen már csak kocogás volt, közben Gabi szólt, hogy jön, Zsombón vár. Zsombóra beérve már tökre vártam, kicsit megkönnyebbültem, hogy lesz valaki, aki a gondomat viseli.

A poén ebben a kísérésben, hogy életünkben talán ha 5 mondatot beszéltünk, annyi közünk van egymáshoz, hogy egy Facebook csoportban (Run&Troll, áldassék a neve!) múlatjuk az időt. Egyszer jelezte, hogy eljönne kísérni, próbáltam lebeszélni, nem fogadhattam el, hiszen kettőnk közül én tudtam jobban, mekkora szívás lesz ez neki. Önfejű, nem hallgatott rám - szerencsére. Hozott egy csomó mindent, sótablettát, kólát, szendvicset, gélt, tényleg mindent. Meg hozta a mentalitását, a vidámságot, a lelkesedést. Majdnem sikerült végigcsinálnom az éjszakát a tőle kapott energiától - majdnem. Sándorfalva után elkezdtem magamba zuhanni, rohamosan romlottam agyban. Volt, hogy csak sétáltam és bőgtem, sajnáltam magam. De még haladtam, egyértelmű volt, hogy megyek előre.

A nagy krízis Ópusztaszer volt. Nem tudtam továbbmenni. Nem fájt semmi, de egyszerűen nem ment. Megfordult a fejemben, hogy azoknak van igaza, akik azt mondogatják, szar vagyok, semmi vagyok. Úgy éreztem maximálisan igazuk van. Fáztam, izzadtan, büdösen beültem Gabi kocsijába, bekapcsolta a fűtést. Kint elkezdett esni az eső, porcikám nem kívánta a gyaloglást se már. Helyette kijött minden feszültség belőlem, szegény Gabi majd háromnegyed órán keresztül kapta. Ült, hallgatott, majd mikor lecsillapodtam megkérdezte, sonkás vagy szalámis szendvicset kérek? Ezzel kizökkentett kellően, kiszálltam és nekiindultam a Tisza-gátnak. Üvöltve káromkodtam, gyűlöltem. Hülyeség az egész, mit akarok itt és hasonló gondolatok bennem. Tíz perc múlva hátranéztem, még láttam a kocsit, nem indult el, gondolom nem bízott abban, hogy nem fordulok vissza. Nem is sok hiányzott hozzá. A gáton világosodni kezdett, ezzel egyszerre visszajött az életkedvem is. A komphoz más emberként értem oda, életkedvvel, céltudatosan.

Itt még volt egy kis visszaesés, hiszen magamra maradtam, de mire leszálltam a kompról már csak az érdekelt, minél gyorsabban Nagymágocsra érjek. Elkezdtem futni és életemben először eljutottam oda, hogy a futást terápiának érezzem. Eddig akkor futottam, ha jól voltam, most ha futottam, jól lettem. Belekerültem egy eddig ismeretlen flow-ba, nem fájt semmi, mintha kívülről láttam volna magam. Nagyon jó érzés, kár hogy csak 110 km futás után éreztem. 

30 km telt el így, észre se vettem, pedig ettem-ittam, navigáltam közben. Nagymágocsra beérve megkönnyeztem a megtett utat, az élményeket. 

Bevallom, ez után elég szentimentális lettem, ha Ópusztaszerre gondolok, a mai napig kavarognak az érzések bennem. Büszkeség, hogy talpra álltam, szégyen, hogy kiborultam, meghatódottság, amit Gabitól kaptam. Gabitól, akinek hatalmas szíve van, aki olyan ember, mint csak nagyon kevesen. Rengeteget nyertem vele, sajnos ő nem mondhatja el ugyanezt. Amennyi negatív érzelmet rázúdítottam, az a csoda, hogy nem hajtott át rajtam a kocsival.

Zárszó

Azóta folytattam a sort, az Alföldi Kéktúra Tolna megyei szakaszát is megcsináltam, ezt végig sógornőmmel, akinek ez lett az eddigi leghosszabb távja. Jövőre folytatás, bár most jönnek a vicces megyék:

Bács-Kiskun 115 km
Békés 176 km
Hajdú-Bihar 220 km

Azért ezeket nem biztos, hogy egyszerre, egy megye-egy alkalom stratégiával fogom. Vagy ki tudja...