Az, hogy elindulok a 24 órás EB-n eléggé meglepetésként ért februárban. Viszont örültem a felkérésnek, mert egyrészt Temesvár közel van hozzánk, másrészt terveztem egy 24 órást tavaszra amúgy is. Mivel Olivér is ráokézott, vállaltam, elindult a felkészülés. Közben lement a 100-as OB, amit versenynek vettem, majd Sárvár 12 órás, amit inkább csak edzésnek. Bevallom, ahogy közeledtünk az EB időpontjához, úgy fogyott egyre az önbizalmam, és nőtt a bizonytalanság bennem, hogy tudok-e megfelelőt nyújtani, és ezen az sem segített, hogy a leggyengébb távval, úgymond "tartaléknak" megyek. Ráadásul a versenyt megelőző héten munkahelyi gondok is adódtak, és a korábbi vérszegénységem is visszatért, csak hogy teljes legyen a mentális állapotom. :) Na, hát ebből kell építkezni most, Hajrá!… A verseny előtti nap utaztunk ki, ott szembesültünk azzal, hogy Gábornak, mint kísérőmnek már nem jutott pass, így komoly kétségekkel sikerült aznap lefeküdni, hogy hogyan fog így engem segíteni, ha ott sem lehet. A megnyitó egyébként szép volt, megható, és közben sikerült a stressz-szintemet kimaxolnom. :)  Végre este lett, aludtam, amennyit aludtam.  Reggel ébresztő, kaja, kávé, újra kaja, újra kávé, RAJT, amit már alig vártam, mert nem bírtam már a feszültséget, csak azt akartam, hogy induljunk végre. Tudtam, hogy onnantól nyugi lesz, teszem a dolgom, hisz ezért jöttem.

Oli csigatempót adott kezdésnek, de elfogadtam, és éreztem is, hogy most ez kell nekem. A pulzusmérőt akár ki is kapcsolhattam volna, mert ennél a tempónál esély nem volt túllépni a megengedett értéket. Rajt után gyakorlatilag azonnal jött is a meleg, bár jég még nem volt a láthatáron (remek, újabb stresszforrás)... :) Aztán valaki a magyarok részéről hozott jeget (hála érte). Közben megnyugodva tapasztaltam, hogy Gábor "státusz-nélkülisége" ellenére helyt kapott a sátorban, és adogathatja a lötyit. (Igaz, hogy bárki más is adhatta volna, de mi erre alapoztuk a frissítésemet, és nála jobban senki nem ismer, nem tudja, hogy mikor mire van szükségem.) Sok lényeges dolog nem történt, teltek az órák, mentünk szépen, küzdöttünk a meleg ellen vízzel, jéggel, jeges nyakfürdővel... Közben eleinte csak a fiúk, majd a lányok köröztek le. Jó volt látni őket, szurkolni nekik, és persze nekem is jól esett a biztatásuk. Egyszer Tomi ijesztően belassult, majd gyalogolni láttam, mondta, hogy a csípője fáj. Később emiatt kiállni kényszerült, és ezt szomorú volt látni… de nekünk muszáj volt a feladatra koncentrálni. Kaptunk egy frissítő zivatart, tehát rommá áztunk, ezért a cipőcsere mellett döntöttem. Mentünk tovább,  ittam a lötyit, amíg a gyomrom bírta, teltek az órák, ki is esett néhány. Mikor már nem fogadta a gyomrom a cuccot, váltottunk kóla-banánra. Így azzal üzemeltem +volt egy kis keksz is, meg valami borzadály gumicukor (bocs Oli). Egyszer megint került a kezembe egy kólás lötyi, amit nem szívesen vettem, de jó kislány módjára felhajtottam. Ám azt végül a sövény látta viszont fél kör múlva sok-sok korábbi kaja kíséretében. Próbáltam optimista maradni, legalább jó lett a gyomrom, valamint meggyőztem a kísérőimet, hogy talán jó lesz nekem a kóla inkább a továbbiakban... Kb 15 óránál volt egy körünk együtt Vikivel, és Zsuzsival, majd Bogit is begyűjtöttük egy rövid időre. Jó érzés volt, ha csak egy kicsit is a csapattársakkal együtt futni. Boginak ekkor már gondjai voltak, próbáltuk "húzni”, de nem sikerült elindítani. Később ismét Zsuzsival találkoztam, aki gyomorproblémára panaszkodott, próbáltam megnyugtatni, hogy semmi gond, én is most pakoltam ki egy jó adagot, de nála sajnos komolyabb gondok jelentkeztek, el is ájult, így ki kellett állnia. :( Itt megint kiesett egy kis idő, és Gábort a melóban egy időre Sziszó váltotta fel. Majd kb 17-18 óránál jelentkezett egy brutálisan erős álmosság, ami azt jelentette, hogy ha futottam, ha sétáltam, dőltem oldalra, mint egy részeg, és több alkalommal is majdnem elestem, mert egyszerűen elaludtan futás közben. Szokott lenni ilyen holtpontom a folyamatosan bevitt koffein ellenére is, de nem ilyen erősen, ezért mikor nem láttam jobb megoldást bejelentettem, hogy akkor most alszok 5 percet. Gáborék tudomásul vették, "megágyaztak", ledőltem, aludtam, majd felpattantam, mentem tovább. Csak nem változott a helyzet, néhány környi kóválygás után egy padon dőltem el valamennyi időre, és alukáltam egyet, amíg nem jött egy túlbuzgó rendező azzal, hogy hívja hozzám a mentőt. Felpattantam, és elmenekültem, -bizonyítva, hogy még élek- és dülöngéltem tovább. Napfelkeltére ennyire még sosem vágytam, mint akkor. Jól voltam, lábamnak semmi baja, lenne erőm is futni, de nem megy az álmosságtól. Megint néhány kör, újabb bejelentés, hogy alszok. Őszintén, ekkor már sem én, sem senki nem hitte, hogy ebből ki fogok jönni, kezdtem elengedni a versenyt.

Miután 3.-szorra is aludtam, ezúttal kb 8 percet, már szinte minden reményem szertefoszlott, és ismét csak támolyogtam tovább… Végre világos lett, és mikor a központi frissítőhöz értem kértem egy méregerős kávét, ők rendesek voltak, adtak. Megittam, és fél kör múlva futottam. Mert bírtam, mert már nem voltam álmos, mert nem fájt semmim, mert rendben volt a gyomrom, és mert rohadt dühös voltam, hogy ennyi időt veszítettem el... Első km 5:20. Jó, de ez lehet kicsit gyors lesz. Persze lassultam jócskán, de megindultam, visszatértem, és ennek örültem. Elkezdődött a matekozás. Agy nélkül kiszámolni, hogy hogyan lesz meg a 204, ami nem az elsődleges cél volt, de már csak ennek a távnak volt némi realitása. Sosem hittem volna, hogy a 20. órában arra fogok gondolni, hogy bár több időm lenne még. De nem volt, az idő telt, ittam a kólát, beszűkültem, zenét kértem, kaptam is (köszi Yvette). Nem érdekelt semmi, senki (ez nem igaz, a csapattársak nagyon is <3) jött újra a meleg, ittam a kólát, megint egy borzadály gumicukor, haladtam. Közben mindenki küzdött. A fiúknál sajnos Levinek, és Árminnak is gondja volt, így kiálltak. A maradék fiúcsapat szépen menetelt. Mi lányok is toltuk. Viki hihetetlen szépen futott, egyáltalán meg sem látszott rajta a huszonóra futás, még képekről sem mondható meg mikor is készültek róla. Bogiról pedig csak sejtettem, hogy milyen érzelmi állapotban lehetett kb 10 órányi kényszergyaloglás után, de ment a csapatért, és hát tudtuk, hogy: "nagyon jönnek a finnek"...

Az utolsó órában már inni sem nagyon akartam, mert idő az is, és a wc-zés is utána, de a fiúk azért belém erőltették a folyadékot. Matekozás, egy B-re (200km) jó esély néz ki. De hát 204 kéne... Számolgatás, ha nincs megállás, és törekszem a 6 perces körüli kmek-re, akkor meglehet... De nem megy, de megy, de nem megy, de megy, akkor is meglesz, b@ssza meg! Kb 12 perccel a vége előtt elértem a 203-at, akkor tudtam, hogy már meglesz, még bőven belefért egy kör, azután láttam a kijelzőn a 204-et, akkor megnyugodtam. A törtkörön utolért Viki, és együtt kocogtuk le az utolsó 1 percet, aztán végre lelőtték a versenyt. Örültünk, ölelkeztünk, gratuláltunk, fogadtuk a gratulációkat.

Ez után összecsomagoltunk, váltottunk még pár szót, elbúcsúztunk, és hazaindultunk.

A verseny hatalmas élmény volt. Úgy érzem, hogy a körülményekhez képest kihoztam magamból amit tudtam. Lehetett volna jobb is, de most ennyire futotta, örülök az eredményemnek. :) Ismét tanultam alázatot, és türelmet, örülni a jónak, elviselni a rosszat, mert ugye az is jó... :D Marha mély gödörből másztam ki, és ennek sáros volt a fala…

Köszönöm az Ultrafutó Bizottság bizalmát, hogy részt vehettem a versenyen. Hálás vagyok a Goodwill Pharma-nak a vitaminokért, és porcerősítőért, Kati néninek, hogy ép lábakkal tudtam megjelenni, és probléma-mentesen teljesíteni, Olinak a felkészítésért, és azért, hogy mindig ott volt, amikor szükség volt rá, Sziszónak a beugróért, a Zuramnak, hogy vállalta velem ezt a kemény melót, és helyettem gondolkodott 24 órán keresztül, valamint mindenkinek aki szurkolt, segített, támogatott.

Gratula a Magyar Csapat minden tagjának, akik egytől-egyig hozták azt, amit szívük-lelkük-testük engedett! Végül mi, lányok, és a fiúk is az 5. helyen zártunk.