Ha egy üzlet beindul...

A tél azzal telt, hogy egyértelműen rájöttem, az Alföldi Kéktúra beszippantott. Megbeszéltük sógornőmékkel, hogy márciusban az egyik legszebb szakaszt, a Bács-Kiskun megyeit megcsináljuk, de nem bírtam magammal, muszáj volt már február másodikán menni, egy csalódott hétvégét akartam feldobni vele. Erre tökéletes volt az előrejelzés szerint eddigi legunalmasabb, lélekölőbb szakasz.

Összeállt a csapat, vagyis szegény Gabi megint tudta, egy éjszaka kimarad az életéből. Hihetetlen a csajszi, mert bár totál idiótának nevezett az időpont miatt, de egyértelmű volt, hogy jön. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy a második felét nem egyedül fogom csinálni, Katka is jött, neki ez jó edzésnek tűnt a hat napos versenyre felkészüléshez.

Szombat reggel fél ötkor ott toporogtam a ház előtt, jött Lia és elvitt Nagymágocsra, ahol a múltkor befejeztem. Szinte pontosan ötkor indultam, már tudom, hogy nem nagyon éri meg a hosszas pepecselés, csábító lett volna visszaülni a meleg autóba. Elindultam, a mágocsi éjszakában csak én voltam és a lámpám.

Hat előtt értem Árpádhalomra, ott egy kocsmában terveztem valami meleget inni. Nem mondom, hogy bárki is észrevett volna, a helyiek akkor bootoltak még be, üveg az asztalon, a kezükben és a szemükben. Egy meleg tea és már indultam is tovább. A krimóból kipenderülve a lámpa pislogott párat, majd jobb létre szenderült - kifogyott. Innentől a powerbank kis lámpájával világítottam, szerencsére inkább puszta volt, mint erdő, így hamar elkezdtem látni, ahogy jött fel a nap. Mikor Katka hívott, hogy mindjárt indulnak, akkor kértem, ha istent ismer, hozzon elemet, ma még fogok sötétben botorkálni.

A délelőtt lassan akart múlni. Nem éreztem komfortosan magam, hideg volt és fújt a szél is (Tudom, sz@rt se ér a hideg szél nélkül). A futókabátra vettem egy széldzsekit, ezzel elhasználtam az összes nálam lévő ruhámat. Fáztam nagyon, így nem maradt más, futottam hogy melegedjek kicsit. Ahogy közeledtem Szarvashoz egyre jobb lett a kedvem, néha már a szél se zavart, ráadásul Szarvas előtt a Holt-Körös végre adott valami szépséget is. Az aznapi 108 km-ből itt volt három, amin volt valami látnivaló. :)

Szarvasra pár perccel Gabiék előtt értem, ami figyelembe véve, hogy én lábon jöttem 53 km-t, ők meg Pestről autóztak Aprajafalvára (by Gabi) egész szép precizitás. Itt kocsiba szálltam, mivel Mezőtúr felé nem jár a komp, kerülni kellett egy nagyot.

A túlparton már ketten mentünk tovább, Katka jó fej volt, elviselte a tempómat. Már fáradt voltam, de még igazából nem nyűgös, csak volt mögöttem hét óra magányos bóklászás. Most, a múltkorival ellentétben, nem éreztem magam jól egyedül. Bárhol lettem volna bármikor, csak nem ott, de én akartam, kussoltam.

Mezőtúrra délcegen vonultam be, ez volt az utolsó lakott hely aznap. Itt a belváros szélén a Nissan csomagtartójában elcsöveztünk kicsit, feltankoltunk mindenből és a fejlámpát is eltettük, úgy számoltunk Túrkevére már sötétben érünk.

És innen jött az agyzsibbasztás.

Mikor azt látom, hogy van hátra 35 km, már-már diadalmasan közlöm, hogy a tervezett célidőnél sokkal hamarabb befejezzük, akkor beborul minden. Egyfelől elfáradtam, másfelől fáztam, mint egy vizsla, harmadrészt végig a Hortobágy-Berettyó gátján mentünk, ami jellemzően agyagos, ragadós saras volt. Mellette vizes vagy ott is saras. Ha nem egyedül lettem volna tuti elkeseredek, így valamennyire eltereltük a figyelmünket arról, hogy helyenként szó szerint küzdöttünk. Túrkevére (pontosabban mellé, a töltésre), ahol Gabi oda tudott jönni már megviselve értem. Kísérőim szerint nyirmogtam, szerintem tök összeszedett voltam. Bár a tököm kivolt az egésszel, ráadásul Gabi többet nem tudott közel jönni hozzánk, pont egy félmaratoni távot kellett valahogy letudnunk a sötétben, a sárban magunkban. Nem voltam ettől elragadtatva, most jött jól a társaság nagyon. Kaja, pia feltankolva, begyömöszölve a zsákba, de elkövettem azt a hibát, hogy a megmaradt száraz futófelsőm nem vettem fel, az a kocsiban maradt, miközben én már konstans vacogással küzdöttem. 

Innentől nincs mit írni. Két ember, két lámpa, egy sötét gát, egybefüggő káromkodás. Az órán a navigáció nem kellett, helyette beállítottam a hátralévő távot. Már 20 km-en belül...már 10-en belül...5...

Itt már volt pár szépségdíjas alakítás, a Sallai-Regőczy párost próbáltuk leutánozni, de legalább volt min röhögni. Annyira elfáradtam, hogy simán kirúgtam magam alól a lábam és lecsúsztam a töltés oldalában.

A végét nagyon vártam már. Ecsegfalva...! De szépen is cseng a fülemben ez a név! A falu szélén véget is ért kis kiruccanásunk, egy jó citromos Gösser és egy hamburger várt, alig túlzok, de ezek tartottak életben a végén.

Epilógus

Hiányzott a "katarzis". Végigmentünk, megcsináltuk és ennyi. Igaz, nem is voltak elvárásaim se, de most hiányzott a flow érzés, ami a múltkor megvolt. Mondjuk házi vegyészem szerint ez nem annyira baj, hiszen így az agyam nem kapcsolt vész-üzemmódba. 

Hiányzott a meleg ruha. Na ezt konkrétan elcsesztem, kapom is azóta rendesen az ívet, tök jogosan. Február másodikán elmenni egy 120 (108) km-es kiruccanásra tavaszi ruhácskában, több mint merész.

Hiányzott a működő fejlámpa. Szerencse, hogy hoztak elemet, komfortérzetemet növelte, hogy láttam, épp min csúsztam el.

Köszönöm Gabinak, aki már másodjára vállal be hétvégére ilyet miattam.
Katkának, aki sokat segített, hogy fejben végig rendben voltam.
Liának a supportot  és a tanácsokat, ötleteket a jövőre nézve.

Következik március 23, Baja-Öttömös 115 km.