Már tavasszal kacérkodtunk a Medveles TT gondolatával, a kedvelt Pádisunk szomszédságában rendezik és az ideális 60 km-es távon. Van rövidebb, de ez a táv az, ami tapasztalataink alapján még nem sok de már nem is könnyű. Arany középút.

Beneveztünk, a szervezők segítőkészségének köszönhetően szállásunk is lett a Rajt-Cél helyszínén a Cabana Gaudeamusban, így tökéletes körülmények körvonalazódtak. Edzésnek lett szánva, Erikának persze ez mást jelent, mint nekem, konkrétan "futókirándulás" szóval szerepelt az edzéstervemben. Ez előrevetített egy nem túl küzdős napot. Ha-ha...

Pénteken meló után indultunk, este hétkor már becsekkoltunk Biharfüreden, egyre jobbak a román utak. Kis terepszemle, sajnos bármerre néztünk a tavalyi szélvihar pusztításának nyomait láttuk, azt meg a tavaszi Magura próbálkozásból már tudjuk, hogy olyan helyen nem jutunk át. A szervezők azért tudtak kijelölni egy használható útvonalat, utólag azt mondhatom tökéletes választás volt a nyomvonal.

Szombat hajnalban ébresztő, alkalmi szobatársunk, János órája olyan hangosan rikkantott bele a sötétségbe, hogy a pulzusom 42-ről azonnal laktáton volt, ő öltözött és indult, 5:30-kor már rajtolt. Mi kényelmesebbek voltunk, Balázs a főszervező annyit mondott, a futók 7 körül induljanak csak, hagyjunk időt a pontőröknek. Azért negyed hétkor már elhúztam a csíkot, mondván futónak kellően lassú vagyok.



Az első km-eken sokat előztem, a felfele meglepően jól esett, 5 km/400 m szint volt az első ellenőrző pont, hamarabb ott voltam, mint gondoltam. Gyors pecsét és tovább. Kezdtem utolérni pár hardcore túrázót, pár futó-gyalogló indulót, majd a Mező-havas után egy pasit, hatalmas zsákkal, aki a szalagokat rakta ki épp. Szuper, ezek szerint mégis korán indultam, most mi legyen? Mivel tét nélküli volt a meccs, így maradtam vele, közben gyarapodtunk, senki nem akarta megelőzni, egy tizenpárfős bollyal értük el a második pontot. Kis pogácsa, vagy tíz perc társasági élet, vizet nem kértem, mivel egy forrásnak csúfolt pangó víz-szerűségből származott, én meg féltem a gyomromat. Úri belem van, na!

Itt akadtam össze Attilával és Zolival, akik hasonló elvek mentén indultak, még a tempó is ugyanaz volt, így hármasban fordultunk. Egész szépen haladtunk, csak sokat fotóztunk közben, ez meg-megtörte a lendületet. De nem lehetett kihagyni, gyönyörű volt! Mindkettejük hátizsákján volt kis csengettyű, ezt rutinosan medve ellen tették fel. Mivel állításuk szerint még soha nem futottak össze medvével, valószínű hatékony, bár egy állatkerti kontroll-csoportot javasoltam nekik.



A következő pont több meglepetéssel szolgált. A pontőrök Dusterrel voltak, így jól felszerelt frissítésük volt, kóla, víz, zsíroskenyér, keksz, stb. Na meg egy másik túrázó által tévedésből kevert bodzaszörp-pálinka-víz koktél, ami kóstolva szörnyűbb, mint leírva, beleittam és két óra múlva is minden büfizés után az orromban éreztem az ízét.

Innen hullámzó pálya, de aránylag gyorsan teljesíthető, bár a terepviszonyok nem kényes lábú terepfutóknak valók. A sokak által extrémnek minősített Sombokorhoz képest nehezebb, technikás, odafigyelős részekkel tűzdelve, párszor inkább az erdőben mentünk kidőlt fákat kerülgetve, mintsem az úton(?) botladozzunk a sziklákon. A Ló-havasnál a pontőrök kedélyesen hallgatták a közeledő vihart, egy rozsdás villanyoszlop tövében. Mivel fizikából csak arra emlékszem, hogy a villám+fémoszlop rossz párosítás, így itt aránylag keveset időztünk és magukra hagytuk őket. (Este találkoztunk velük, megúszták). Később többször is egy-egy falka juhászkutya színesítette utunkat, a helyiek előszeretettel tartanak kaukázusi juhászkutyára hasonlító, óriási ebeket. Az egyik ilyen találkozásnál felvetettem, hogy futni kellene, János szerint hülyeség, úgyse tudunk elfutni előlük. Szegény, nem is sejtette, én csak nála akartam gyorsabb lenni, ha a kutyák támadnak az is elég, amíg rajta csámcsognak eliszkolhatok. Erikának durvább élménye volt, őrá konkrétan rátámadtak a kutyák, az adrenalin kihozott belőle valami sikoly-kiáltás kombót, amitől megúszta. Őt ismerve szerintem a kutyák visszamentek a helyükre, kitakarítottak és azóta is leckét írnak.

Még volt egy pont 40 előtt, patakvizes kólaszörppel, és már jött is a két főműsorszám: 600 méter ereszkedés pár km alatt egy Rolling Stones csíkon, bokaficamra áhítozó szikladarabokon át, majd a legjobban várt frissítő, a Lesu kocsma. A pálya egyetlen civilizált helye, ezért vittem a lejt, erre készültem a rajt óta. 44 km, ideális egy nagy depózáshoz, innen 16 km jött 700 méter emelkedéssel. A kocsma kerthelyiségében két szimpi helybeli szolgáltatta a kapcsolatot a külvilággal, de én vettem egyéni frissítőt, egy doboz Ursus sör formájában. Majd vettem kettőt elvitelre. A helyiek javasolták, hogy inkább Timisoara márkájút vegyek, így abból is vettem kettőt. Szipi-szupi Hoka zsákomba begyömöszöltem, de ennek ára volt: a tömlőt már nem tudtam vízzel feltölteni, nem maradt hely. A négy doboz erősen húzta a vállam, de valamit-valamiért.

Gyerünk tovább a Jád-völgyében, 11 km alattomosan emelkedő aszfalton. Speedcrossom nem a legjobb erre, ezt az eddig nevelgetett vízhólyagom kifakadása még szebbé tette. Gyakorlatilag innen kísérletet se tettem a futásra, esélytelen volt, örültem, ha gyalogolni tudok sántikálva. A hülye bicegős, féloldalas terhelés miatt a térdem is elkezdett fájni, az utolsó két óra elég gáz volt, nagyon vártam a végét már. 



Utolsó frissítő után visszasírtam az alattomos emelkedőt, a vízmosás mellett kaptattunk fel a meredeken. Kicsit csúszott de nem az volt a fő probléma. Kiszáradtam, besokalltam, szétcsúsztam, ez van, az elmúlt egy hónap után ez teljesen normális. Pozitívum, hogy a nagy eső előtt kijutottunk a völgyből, pár száz méterrel feljebb visszanézve vagány fekete felhőbe burkolózva láttuk megtett utunkat, az utánunk jövők elbeszélése alapján egy kiadós monszun előtt jutottunk ki.

Még másfél km az aszfalton és a cél. Első gondolatom: B+! Majd a második és harmadik is. Ebben benne van minden: eszméletlenül boldog voltam, imádtam amit láttam, örültem azoknak, akikkel megismerkedtem, akikkel találkoztam közben, nem utolsó sorban megkönnyebbültem, hogy a cipőt levethettem. 

Végezetül pár szó, miért érdemes ide jönni: a hely teljesen más, mint az itthoni hegyek, magasabb, változatosabb, közel van, a rendező gárdáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, szívvel-lélekkel élték meg a rendezvényüket, na és ár-érték arányban is kiváló. Ez úgy volt tökéletes, ahogy volt. Maximálisan pozitív élménnyel jöttem haza, idén végre egy rendezvény, aminél nem maradt bennem hiányérzet. Eddig ez az év fénypontja számomra.

Jövőre Pádis, Arieseni a központ, ha felmegy a Nagy-Biharra megyünk! Ha nem, akkor is...

#Erikaférje