A 2017-es Ultrabalaton nem Aligán kezdődött, és nem ezen a májusi hajnalon.

A tavalyi után volt bennem tüske, szégyenérzet (mit is képzeltem magamról), csalódottság. Kicsit segített, hogy végülis "befejeztem", de ez inkább csak pillanatnyi megoldás volt. Tavaly nyáron nem tudtam rávenni magam normális edzésre, szépen belesüppedtem az önsajnálatba. A Korinthosz.hu (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu) páros teljesítése volt a fordulópont. A váltásra várva üldögéltem Keselyűsnél (ultrás ismerőseim figyelmébe: igen, abban az elátkozott, gyűlölt de baromi kényelmes székecskémben) és Öcsi odajött beszélgetni. Szóba került 24 órás, UB, tervek, célok, álmok. Rá pár napra telefonon is beszéltünk, onnantól datálok egy normális felkészülést, kezdetben iránymutatást kaptam, majd decembertől napi szintű segítséget tőle. Bár mindig hangsúlyozza, hogy nem edző, ez engem pont nem érdekel, az elmúlt időszak alapján rajtam sokat alakított, fejlesztett.

Következő fordulópont a januári Lubics Szilvi edzőtábor volt, ahova meghívtak minket. Nem csak Erikát, engem is. Egy olyan helyre, eseményre, ahol az egy négyzetméterre eső Spartathlon finiserek és ultrafutó válogatottak száma a legmagasabb. Volt egy jó kis terepfutás, ahol újra elkezdett sajogni a szívem, hogy nem járok már annyi tájfutó versenyre, majd volt egy Kis-Balaton kerülő futás, ahol saját hülyeségem miatt Öcsi segítsége kellett, hogy visszajussak a civilizációba. Az élmény hatalmas volt, minden percét élveztem és nagyon sajnáltam, mikor vége lett. Viszont nekem nagy lendületet adott az alapozás közepén.

Apropó alapozás. Heti hat nap edzés, a pihenőnapok egy része keresztedzést tartalmazott. Azt már megtanultam, hogy heti 3-4 edzéssel, 40-50 km-el sehova nem jut az ember. A másik véglet se vonzott, nem lesérülni akartam, a futás megutálása se volt cél. 30 km feletti futás márciusig nem volt, fokozatosan növelve az edzésmennyiséget, akkor kezdtem hosszúkat, amikor már volt hozzá állóképességem. Vagyis száműzve lettek a laza, jóleső 30-40 km-ek, amik csak a csigatempó gyakorlására jók, viszont esélyes a túlterhelésből eredő sérülés. Mellette baromi szerencsés vagyok, sokszor tudtam másokkal futni, a legtöbbször igazodtak az én edzéseimhez. Köszi Adri és Erika!

Március elején a szokásos 100 km-es OB, bizakodó voltam, na most kiderül mire volt elég a felkészülés. Semmi nem derült ki, térdfájás miatt kiálltam, utólag kiderült, hogy feleslegesen, csak a négyfejű combizom fájt és az vicceskedett velem, de nem mertem kockáztatni. Itt eldőlt, hogy ultra nélkül fogok indulni az UB-n.

Jött Sárvár, ahol kísérőként vettem részt, nagy élmény volt, rájöttem, hogy ezt is lehet szeretni, ennek is meg van a varázsa. Erikával kötött alkunk szerint idén váltva versenyzünk és egymást kísérjük. 

Kísérők. Megoszlanak a vélemények, van aki nagyképűségből, van aki tapasztalatból és van aki lehetőség hiányában nem igényli kísérő jelenlétét versenyen. És van pár ember, akinek tényleg nem kell. Mi nem vagyunk vagányak, így ezt a megoldást választottuk inkább, van az ultrázásban elég rizikó enélkül is.

A verseny hetére ráfordulva hétfő reggel egy lehajlásból csak délre tudtam felegyenesedni, itt lett úrrá rajtam a pánik. Utólag kiderült, hogy amíg Faragó Katát látom nincs baj, toronyőrből futót kreált szombatra, a verseny problémamentes volt. Hiszem, hogy ebben szerepe van az erősítő edzéseknek is, a core izmok erősítése nélkül ultrázni nagy felelőtlenség.

Ugorjunk a rajthoz.

NN színekben, Erika, Gabi fiam és Vass Edit kíséretében toporogtam hajnalban a rajtnál (a reggel ötös kezdés rosszul esett, az se vigasztalt, hogy a rendezők szerint többek között az én érdekemben). Gabi kezdett a bringán, előtte nap lett 16 éves, szegény ezt kapta az apjától ajándékba. Tök ideges volt, látszott rajta, hogy tökéletes munkát akar végezni. Volt itiner, mikor, mit kell adniuk nekem, nem volt bonyolult, a Sponser itókára alapoztam, mellette sótabletta és ennyi.

A rajtnál persze Barnával indultunk, ez járt nekünk, titkon reménykedtem egy közös befutóképben, de tudtam, hogy az elején ő gyorsabb lesz, de a kör elég hosszú ahhoz, hogy a déli parton utolérjem. Mondjuk egyedül sem maradtam, Bálint Éviék pont tökéletes tempóban futottak, másodpercre úgy, ahogy nekem a terv szerint kezdenem kellett. Nem mellesleg elég megtisztelő volt vele futni az első 20-30 km-en. 30 körül kérdés Öcsihez: ha a pulzus marad, mehetek gyorsabban néha-néha? Nem akartam, hogy beálljon a lábam, lassú tempónál hajlamos rá. Engedélyt kaptam a 6:10-es tempóra, de a pulzust szigorúan tartanom kellett. Néha-néha lehet (mondom, lehet!) hogy becsúszott 6 alá, de tényleg csak pillanatokra. Viszont elkezdtem élni, élvezni. 

Nem volt megterhelő az iram, hiszen a frissítéseket gyalogolva végeztem, így kímélve a gyomrom. Mikor már Erika volt velem 40 körül, megjegyezte, milyen jól nézek ki. Mondom, hát még jó, csak maratonnál vagyok! Egy pillanat alatt elszégyelltem magam a nagyképűségemért...

Füreden meglepi, a Trollok eljöttek drukkolni, addig is voltak ismerősök, Szalai Tünde, Magpet és a Garmin group valamint pár fel nem ismert ismerős. Itt viszont Zsuzsiék Terikével kiegészülve (aki elhozta Öcsit is) szurkoltak, tök megható volt. 

Trollok. Van egy Facebook csoport, a Run&Troll, lánykori nevén 2014/km/év (évszám rendszerint változott, idéntől átalakult). Ebben a csoportban ismertem meg egy csomó futót először virtuálisan, majd valóságban is, baromi büszke vagyok rá, alap volt hogy a kék csoportpólóban fogok indulni. 

Füred után volt egy kis gödör, kicsit elkedvetlenedtem, kikapcsoltam a zenét is, már az is zavart. Itt szerencsére volt pár olyan emelkedő, ahol lelkiismeret-furdalás nélkül lehetett sétálni, a végén pedig az Aszófői templom melletti kis dombocska, ahol Gabi rájött, hogy az UB egyik legszebb, de legdögrovasztóbb szakasza jön. 65 km hullámvasút, kb 1000 m szint. Közben a nap is szépen kisütött, mellé jött egy ordenáré nagy szél is, jellemzően szemből és jobbról. Mikor ráfordultunk Akalinál a Balatonra, akkor éreztem egyedül, hogy támogat a szél, addig csak zavart. Itt megmutattam Erikának, hogy tavaly hol hánytam pontosan, majd ezen elröhögcsélve meglepve láttunk ismerősöket az út szélén. Szabó dokiék tapsoltak a kanyarban, örültem nekik, feldobták a szakaszt, erre húsz méter múlve fékez egy autó és Borcsa ugrik ki belőle (perszehogy Troll Ő is), jön drukkolni, pedig nekik se könnyű, négyen maradtak a csapatban, előre tudták, hogy szívás lesz.

Zánka után megint hullámvasút, felfele gyors gyaloglás, kezdett is fájni a fenekem és a combom, lefele szabadjára engedett futással kilazítva. Közben 30 percenként kaja, só. A felfeléket Gabi kapta, a megpakolt bringával neki sem volt könnyű, de itt nem tudtam rá figyelni, mentem, azt éreztem, hogy most vagyok egy vízválasztónál. Egyre több egyénit értem utol, szépen kezdtem feljönni, köszönhetően annak, hogy a futótempóm még mindig 7 percen belül volt és tudtam is futni.

Salföldnél Erika meglepett két gömb fagyival, sétálva kiélveztem minden falatot, majd rögtön utolért Gyurifiú is, aki lelassított mellém pár szóra, kockáztatva, hogy párja Balázs leszidja érte. Akkor és ott ez a gesztus nekem sokat ért.

Ismerősök. Néha meglepődök mennyi embert ismerek, mennyien köszönnek rám. A mellém lassító Bökönyi Zoli (soha nem beszéltünk, de valahogy felismert), a versenyekről ismert társak mind-mind egy nagy lendületet adó találkozás. Tudom, volt aki csak a Hajrá apa feliratról ismert meg, de akkor is jól esik ám egy kis lelkesítés! Sokszor nem is tudom ki kicsoda, Györök előtt egy bringás köszönt rám, hogy Hajrá Vásárhely! (vagy valami hasonlót), na őt nem tudom ki volt. Persze van, aki még visszaköszönni sem képes, pedig legalább látásból ismerjük egymást vásárhelyiként. Ez van, gyerekszoba vagy mifene...

Badacsonynál a felfele két ok miatt is jó érzés volt. Tudtam, hogy ez az utolsó hosszabb emelkedő, ráadásul a tetején megint ott volt Charlie és Angyalai, alias Bandi és a csajok. Elhangzott valami fussál vagy mifene, de tekintettel az emelkedőre ez elmaradt. 100 után találkoztam Öcsivel, aki annyit mondott Keszthelyig futómozgással közlekedjek. Ezt megfogadva a frissítések kivételével futottam, az órám vagy megbolondult vagy velem történt valami (UFO támadásra gyanakszom) 6:40 körüli tempót mutatott. 

Fejben végig rendben voltam. Előtte kérdezte egy riporter, hogy a holtpontokra mivel készültem, hát semmivel! És igazából csak egyszer volt pár km, amikor nem futottam holtpont miatt, akkor Erika továbbrugdosott és adott koffein kapszulát, ami segített, megtáltosodtam. (Jó-jó, tudom, a kapszula egy nagy PLACEBO feliratú dobozban lehetett, de akkor és ott segített)

Balatongyöröknél néztem, a szintidőhöz közel két óra előnyöm van és már csak egy százas van hátra. A váltópont utáni lejtőn viszont a bal sípcsontomba belehasított egy pici fájdalom, de igazából nem vészes, ennyivel még simán végigmegyek. A frissítőnél kavicsrázás a cipőből, felfedeztem hogy szparis tájfutók üzemeltetik az állomást, de nem maradtunk dumálni, mentem tovább. Gyenesdiásnál utolértem Barnát, elég rosszul nézett ki, a gyomrára panaszkodott. Keszthelyig valahogy elmentünk együtt, itt már könyörögtem Erikának, hogy csináljon valamit, éles, hasogató fájdalom volt minden lépés. Krémezgetés, fagyasztó spray, fájdalomcsillapító és mentem tovább. A váltóponton kaptam tésztát, de igazából a Sponser még bennem maradt, minden működött így nem váltottam, maradtam a félóránkénti kulacsnál. Viszont a továbbindulás már nem sikerült. Már inkább bőgtem, mint káromkodtam, Barna segített egy kicsit majd Erika próbált masszírozni, de érintésre is fájt. Kaptam kompressziós szárat, hátha - rosszabb úgyse lesz.

12 km adtam magamnak, hogy helyrejöjjek. Nem vagyok büszke erre a szakaszra, végig fájt, Berény előtt már megváltásként vettem volna, ha megállhatok, csak ott ugye éppen az a kietlen, rohadék nádas van. Elmentem 140-ig, lecsippantottam, a szintidőből még így is maradt fél óra (basszus, ha ezt előtte mondja valaki!) leültem gondolkodni, mi legyen. Igazából nem volt sok választásom, de nem akartam, hogy Erika vagy más mondja ki a végső szót, én akartam a döntést meghozni: VÉGE.

Mivel a bringát csak lábon tudtuk visszavinni Aligára így Erika és Gabi a viharban tekert még 80 km-t, reggelre értünk be. Azért nekik se semmi trip volt ez, na meg Edit, aki alvás nélkül végigterelte a kocsit, lelkesedett és lelkesített, közvetített végig.

Naná, hogy jöttek a kérdések azóta, hogy jövőre visszamegyek-e? Lehet...

Tetszik a verseny, mert ez egy olyan kihívás ami teljesíthető, de nem könnyen, tenni kell érte - sokat. Ráadásul most már simán elhiszem, hogy meg tudom csinálni, főleg még egy év felkészüléssel. A versenyen nagyrészt jó a hangulat, a futók jó fejek.

Másfelől viszont még mindig nem a szívem csücske. A bringatúrásokat és némely bringás kísérőt nem értem és nem tudom tolerálni, mikor BALRÓL! és PÁLYA! üvöltözéssel terrorizálnak. A rendezők leírnak egy csomó szabályt, amivel csak t.kön lövik magukat, mert betartatni már nem tudják, sőt még a rendezők által kiállított "céges" csapat is súrolja az etikátlanság határát, ami azért ciki. (Csak pár példa: kizárják, aki fülhallgatóval fut, aki a bal oldalon fut, akit lépésben kísér az autó, aki a poharat nem a frissítőnél dobja ki, hanem később hajítja el, aki nem elöl hordja a rajtszámot, aki 15%-al jobb időt jön a megadottnál, stb.) Döbbenetes, hogy ezek után tudtak eredményt hirdetni, ha a mezőny fele nem került kizárásra. Egy esetben viszont szigorúan betartották a szabályokat, mikor egy váltóponton kaptam az egyik rendezőtől egy félliteres vizet és rögtön visszavette, "Bocs, te egyéni vagy, neked ez nem jár!". Igazán nem szerettem volna, ha miattam gond támadna az ellátással, elég nekem az, hogy leírták, mi vagyunk a legfontosabbak, hősök, blabla...

Szóval igen, ahogy ezt rögtön megkaptam: Az álmainkat nem adjuk fel! Most viszont gyógykezelés jön, az első vélemények izomszakadást mondanak, pár napon belül kiderül mikor fogok újra futni. Én mennék ahogy lehet, de megígértem türelmes leszek, nem siettetem.

És végezetül, hogy miért Svejk? Hasek regénye az író halála miatt befejezetlen maradt, de általános vélemény, hogy a mű nagyszerű és így is teljes. Na, valahogy így érzek én is ezzel az UB-val kapcsolatban.

Legközelebb fordul a kocka, megint Erika fut!

Ha volt már bárkinek dallamtapadása, akkor tudja, milyen érzés. Főleg, ha ennek előidézője egy nem annyira kedves emlék. Egy ilyennel szembesültem a hétvége után.

Előzmények: 100 km-es OB, az előírt pulzussal futottam, 35-nél elkezdett fájni a már előtte is vacakoló térdem, 45-nél vége lett. Nem túl jó kedvvel, pár óra eltelt, mire kiszálltam a kocsiból, szerencsére Erika jól ment (talán meg is írja majd) és ez motivált arra, hogy kimenjek az emberek közé. Viszont beakadt egy Kovács Kati dal, ezt próbálom lefordítani, gondolom oka volt/van. Keresve ezeket az okokat, meghallgatva a teljes számot, találtam párhuzamokat.

"Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni!
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet..."

Első gondolat, hogy hiába kezdtem végre okosan, hiába volt erőm, ennek bizony annyi. Nem azért, mert nem tudtam volna fájdalommal futni, hanem mert ez a verseny nem ért volna annyit, hogy kockáztassak. A pályán nem volt ultrahang, röntgen, CT, így csak azt tudtam, hogy fáj, az meg bármi is lehet. Én nem tudtam meghozni a döntést, kívülről kaptam, fullra jogos volt, utólag köszönöm. Akkor és ott megsirattam a versenyt, ez egy kihagyott ziccer volt...

"Most kéne visszakozni,
Nem várni, nem habozni,
És menni, menni a józan ész után!"

Második gondolat: UB. Két hónap múlva rajt, én sehogy nem állok, legalábbis ma elmaradt az egyetlen hosszabb versenylehetőség. Önbizalmam a béka sejhaja alatt, úgyse bírnám, mi lesz velem így? Jobb lenne most lemondani és találni másik célt. Mondjuk 2020-ra.

"Most kéne összeveszni,
Erőnket összeszedni,
S kimondanunk azt, hogy ég veled !"

Ez az egész ultrafutás kezd elcsúszni. A saját elvárásaim realitását is megkérdőjelezem lassan, az utóbbi időben "valami" mindig közbejön. Nem jönnek össze a versenyek, lehet más cél (max. maratoni távig) kellene.

"Boldog vége ennek úgy se lesz,
Nálam százszor jobbat érdemelsz!"

Bármi is lesz, bárhogy is döntök, nem tuti biztos a happy end. Szerencsére az ellenkezője sem.

"Maradni esztelenség,
Elmenni képtelenség,
Bilincsben él, aki téged úgy szeret!"

Eltelt pár nap, leülepedett az élmény. Az ultrából kiszállni - nekem - nem olyan könnyű. És ahogy kinéz, nem is most lesz. A térdem is javul (szerencsére úgy néz ki, nem lett nagyobb baj), mentálisan nagyobb kihívás lesz az elkövetkező pár hónap. Az UB-n úgyis olyan kísérőim lesznek, akikre az életem is rábíznám, nemhogy a versenyem. :)

Erika megírta a beszámolóját szépen, most megírom ezt a pár hetet az én szemszögemből. :)

A kezdetekről annyit tudtam, hogy augusztusban azt az információt kapta, hogy az EB miatt a szövetségnek nincs pénze a 100 km-es VB-re, így hiába van idén második magyar idővel a világranglistán, nem fog menni. Ehhez képest tényleg meglepetés volt hat héttel előtte a telefon, hogy mégis mehet, de teljesen saját zsebből. Éppen dolgozott, beszéltük, hogy nagy valószínűséggel nem vállalja. Írtam sportegyesületünk elnökének (és csütörtökönkénti kínzómesteremnek) Beának, hogy mi a helyzet. Végül még aznap este tízkor született egy levélváltás során egy kérelem a Polgármester Úr felé, hogy lécci-lécci, adjon pénzt. Mondom, ez szerda éjjel volt. Csütörtökön már Horváth Zolinál volt a kérelem, pénteken meg is született a döntés, hogy az Önkormányzat beszáll a buliba, ad valamennyi pénzt, így mehet a menet!

A verseny előtt végighallgattuk a "Lassú vagyok!", "Nem tudok annyira se futni mint márciusban!" mondatoktól a "Talán sikerühet!" sóhajtásokon keresztül a "Jó lesz ez!" kijelentésig a mentális állapot stációit, a hozzájuk tartozó edzésmunkával. Annyira nem volt gáz, ideges volt a hölgy, de végül is nem akármire készült.

Mi tudtuk a tervét, tudtuk/tudjuk az A, B, C, D terveket is, egyik sem azt tartalmazta, hogy csak menjek végig. Ez a táv ésszel végigtolható, nem a teljesítés volt a cél, hanem egy az eseményhez méltó eredmény elérése. (Spoiler: sikerült!)

Két dologgal készültünk: egy versennyel Vásárhelyen és a Facebookon, ahol közösségi futás keretein belül próbáltuk megverni Erikát és egy titkos fb csoporttal, ahova végül sikerült meghívni majdnem mindenkit, akitől azt gondoltam számítana egy kis buzdítás a verseny előtt. Ez baromi jól sikerült, rengeteg kép, idézet, zene, jókívánság született három hét alatt, minderről az érintett nem is sejtett semmit. 

A verseny hétvégéje már csütörtökön elkezdődött, elment itthonról, így négy napig cincoghattak az egerek. Péntek este megkapta egyben az üzeneteket, bár sokan mondták, hogy csak utána olvassa el, én tartottam magam ahhoz, hogy péntek este lássa, ismerem annyira, tudom mi kell neki, mit visel el. Nagyon bejött, csak szólok, a mai napig van hogy elolvassa, szerintem lassan írathatunk belőle ZH-t.

Videotelefonálásokkal tartottuk a kapcsolatot, egymásban a lelket, még a verseny reggelén is 4:30-kor már kapcsolatban voltunk, úgy tudott készülődni, hogy másfél óráig csacsogtunk közben, olyan volt mintha együtt lennénk. Mikor elrajtolt hétkor, én is kimentem egy szimpátia 15 km-re, nem azért mert annyira kívántam, de maradásom nem volt otthon.

Tízkor kezdtük a futást Vásárhelyen, közel harmincan eljöttek, baromi jó érzés volt, Erika, Bea segítettek a mozgósításban és a tájfutók közül is többen ott voltak, ami nekem személy szerint nagy pozitívum volt. Végül mi 5:03-as ezreket futottunk, ami neccesnek tűnt, kb. erre lehetett Erikánál is számolni, így nem hirdetettem még eredményt. (Újabb spoiler: Erika 5:04-es átlagot ment, lemostuk a csajt!)

A nap többi része a Route47 vendéglátóegységben telt, a kemény mag itt szurkolta ki a verseny végét, sajnos az online eredmények megbolondultak, így csak azt tudtam, hogy 15:15 és 15:30 közt valamikor beér. Végül négy előtt hívott, beszámolt az eredményről és kifújta magát. Büszke voltam rá!

Másnap már jöttek is haza, páran meglepődtek, hogy milyen hamar, szerintünk nem volt ez gyors, ellepett minket a mosatlan és már nem volt egy tiszta rongyunk se! ;)

Konklúzió:

Lelkileg nagyon rossz itthon maradni, a gyerekek és én is inkább mentünk volna, inkább futnánk, mint vakon izgulunk. Fura volt látni, milyen sokan misztifikálják a távot, titulálják emberfelettinek. Mi négyen nem tekintjük annak, hiszen mi látjuk azt a céltudatosságot, edzésmunkát mögötte, ami után a verseny már csak gálaelőadás volt, mondjuk nagyon jól is sikerült. (Persze továbbra is: tiszteld a távot, egy 10 km-es futásba is belepusztulhatsz!)

Érdekes szembesülés, hogy a megyében a sportújságírás (vagy csak általában az újságírás) mennyire színvonalas. Bár a hírt az egyesület eljuttatta a környékbeli sajtóhoz, nem érte el egyiknél sem az ingerküszöböt,  hogy foglalkozzon vele (egy kapott email copy-paste módon történő megjelentetése nem nagy újságírói bravúr)

Szuper volt viszont, hogy több száz rokon, ismerős, ismeretlen drukkolt, üzent, gratulált, úgy tűnik a címeres mez bevonzott olyanokat is, akiket eddig hidegen hagyott a sportnak ezen része.

Végezetül, bár a Hajrá Apa hozzám nőtt, a feliratok maradnak, itt a blogon debütál egy új szignó, hiszen büszkén mondhatom, én vagyok

#erikaférje

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy én nem vagyok egy blogger tipus, vannak ugyan gondolatfoszlányok a fejemben, főleg futás közben, de ezek rendszerint nem állnak össze komplett történetté. De mivel Gábor kitalálta, hogy a továbbiakban csináljuk együtt a blogját, és finoman értésemre adta, hogy meg kéne írnom a VB-t, hát nem maradt sok választásom… 

A történet eleje kicsit még év elejére nyúlik vissza, (szóval ha valaki csak a vb-re kíváncsi, annak sokat kell lapozni, de így kerek a történet, az előzményekkel) mikor is nehéz döntést követően, de az ultrás alapozást választottam a tájfutó alapozás helyett. A vegyes felkészülés olyan volt, mint a kihúzható kanapé, nem jó sem ágynak, sem kanapénak… A tájfutás így idén számomra már csak néhány országos bajnokságot jelentett, amire szívesen mentem el, mivel a sportág még mindig kiemelt helyen áll a szívemben, és a lányokkal alkotott váltó, és a csapatversenyek olyan élményeket adnak, ami nincs meg az ultrában.

Az idei évben a fő terv az Ultrabalaton egyéni teljesítése volt, de előtte volt még a 100 km-es OB, és a sárvári 24 órás. A 100-as, és az UB jól megfértek volna egymással, de akartam köztük még Sárvárt is, bár a mostani agyammal ez hülyeség volt, mert az a mindössze öt hét regenerálódás, ami a két verseny között rendelkezésre állt, elég csekély. Mindegy, megcsináltam, a 100-ason sikerült egy erős B-t futnom, aminek örültem, mert korábban nem indultam még 100 km-es versenyen, csak 12 órásokon. Pedig jelentős a különbség a két versenyszám között. Sárváron már kevesebb babér termett, ott nem sikerült elérnem a vágyott 200-at, és az UB-ra sem a legjobb állapotban álltam rajthoz. Így a 28 és fél órás teljesítésemnek is örülhettem, amihez azért a Nodari-Miller házaspár segítsége nagyon sokat hozzátett.

Ezt követően a nyár már-már  unalmasan telt, a legközelebbi jelentősebb verseny a szeptember eleji 12 órás OB volt, amire a nyári melegben próbáltam készülgetni. Közben egyre többször felmerült bennem, hogy az eddigi önálló felkészüléseket felválthatná egy szakértő által segített munka. A környezetemben majdnem minden ultrafutó mögött áll egy profi személy, aki megmondja a tutit. Másrészről viszont élveztem a szabadságot, hogy ösztönből, és a saját tapasztalataimból készülök a versenyeimre, habár tudtam, hogy ez a készülés lehetne sokkal hatékonyabb. Nem utolsó sorban azért is halogattam a dolgot, mert edző tekintetében csakis egy név járt a fejemben, és az Olivéré volt, és nem tudtam, hogy megütöm-e nála a kívánt szintet. Az utolsó csepp a pohárban a 12 órás OB volt, mikor is a verseny vége előtt kb 50 perccel a versenyzésemnek véget vetett egy rosszullét. (A hátralévő időt vánszorgással töltöttem el.) Ennek a következménye 3 egység infúzió, és a kardiológus fejcsóválása lett. Akkor, ott erősen elgondolkodtam azon, hogy ezt ÍGY nem kellene folytatni tovább. Így nem. Ezért megkerestem Olit, aki (nagy örömömre) elvállalt. Persze az idei évre már nem volt fontosabb terv, csak az 50 kilis OB volt hátra, az pedig hát nem az én versenyem, mert elég lassú vagyok maraton-közeli távon. Kissé átrendezte az őszi terveimet, mikor úgy október közepén megszólalt a telefonom. Molnár Tamás volt, és  azt kérdezte, hogy elindulnék-e a 100-as VB-n (önköltséggel)? A telefon majdnem kiesett a kezemből…

Nagy dilemmába kerültem, mivel ez egy nagyon nagy lehetőség, de csak hat hét volt a versenyig, anyagilag teljesen lenulláztuk magunkat a fürdőszoba felújítással, a munkahelyem is elég bizonytalan volt, valamint ott volt az edzőm, akivel még nagyon az elején voltunk a közös  munkában. Azért nem akartam kapásból elvetni a lehetőséget, főleg, mert ez egy óriási dolog, és ki tudja, hogy mikor adatik ilyen legközelebb az életemben. Megkérdeztem hát Olit, és mivel Ő támogatott a dologban, és a várostól is kaptam ígéretet egy bizonyos összegre, igen mondtam a felkérésre. Rajtam kívül még Muhari Gábor és Zabari János képviselték a magyar színeket.

Persze azonnal ez került a fókuszba, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy például egy 14 órás munkanap után még kimenjek egy másfél órás edzésre este 10-kor…

Volt pár változtatás, amire az 50 kilis jó teszt volt. A korábbi Asics fanatizmusomat Hokára cseréltem, mivel a talpammal sok problémám volt. A frissítésen is változtattam, mertem fehérjés löttyöt inni. Ezek mind jól vizsgáztak a versenyeimen.

Szóval így készülgettem a VB-re, aminek az időpontja egyre közeledett. Ha Oli, akkor pulzuskontroll, természetesen. Ezt is meg kellett tanulnom, és elviselni a kezdeti kudarcokat, amit a tempóm visszaesése jelentett. Bevallom, nem nagyon hittem, hogy a VB-ig bármi javulást is el fogunk érni, inkább a hosszú távú eredményben bíztam. Ennek ellenére a VB előtt hetekben már sikerült az 5 perc körüli iramot viszonylag alacsony pulzusértéken abszolválni, és ez reményre adott okot. Ennek ellenére a VB-re nem érkeztem nagy álmokkal, csupán tapasztalatszerzésnek szántuk, és én is csak magamhoz képest szerettem volna jól teljesíteni. Az embernek ilyenkor van a fejében  A, B, C, D… stb terv. Nekem az A terv egy pb volt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel elégedett lettem volna. A B-terv már egy „A” szint elérése volt. Úgy gondoltam,hogy ha ezt elérem, akkor emelt fővel térhetek haza a versenyről. A VB az EB-vel szemben kevesebb reklámot kapott, amit én személy szerint nem bántam annyira, mert így kevesebb súlyt éreztem magamon. Ezen kívül (sajnos) nem jött össze csapat sem, így az a teher sem volt a vállamon, hogy a csapat eredményét hogyan befolyásolom. Más részről viszont elég maximalista vagyok, bőven elég a saját elvárásaimnak megfelelnem.

Ugorjuk végre a versenyre. Én még sosem jártam Spanyolországban, és kb. 18 éve nem repültem, úgyhogy maga az utazás is élmény volt számomra. A fiúknak persze mindez már-már uncsi volt, de nekem az egész közeg, a megnyitó ceremóniától kezdve a színvonalas hotelig minden új volt. A rendezők kitettek magukért, szuper szállás, szuper kaja. Megérkezve a szobámba viszont rám zúdult a magány, a kétség, és persze a kérdés, hogy mit is keresek én itt? A férjem (és most már blogger-társam is) ha már nem tudott velem tartani, gondoskodott programról az első éjszakámra, mivel létrehozott egy titkos facebook-os szurkolói csoportot, ahová meghívott kb 300 ismerőst, barátot, és rokont. Ezt annyira jól sikerült előttem titokban tartani, hogy csak akkor szereztem róla tudomást, mikor pénteken engem is felvett. Tehát ezeket a szívhez szóló, olykor vicces üzeneteket olvasgattam az első estémen egy 100-as csomag papírzsepi társaságában.

Reggel 7-kor kimentem egy lazát futni, közben volt alkalmam szemrevételezni az ellenfeleket, és nem utolsó sorban megcsodálni egy giccses napfelkeltét. Közben eldöntöttem, hogy nyugdíjas éveimet itt fogom leélni. A nap többi részében volt egy kevés szabad program, ha jobban belegondolok, összesen ez a délelőtt állt rendelkezésre, hogy megvásároljam a szükséges dolgokat a versenyhez, és az ajándékokat a családnak. Délután megnyitó, felvonulás zászlóval, országonként, színpad, taps… Megnéztünk még néhány helyi táncos, és akrobatikus előadást, azután visszavonultunk készülni a másnapra. Én is elkészítettem az italaimat, szám szerint 20-at.  

Hajnalban 4-kor keltem, hogy a reggeli beleférjen, kávézás, öltözés, majd Tamás elvitte a frissítőket, hogy a két frissítőállomáson elhelyezze őket. Bemelegítés, jelentkezés, visszaszámlálás, izgalom, rajt…

A pályáról röviden annyit, hogy ahogy a mellékelt képen is látszik, egy 10 km-es körön zajlott, ami a városban tekeregve érintett egy kb 2,5 km-es kockaköves tengerparti szakaszt, majd aszfaltra áttérve tovább kanyargott a kertes házas övezetekben, sok esetben élesen visszakanyarodva. Szint kevés volt benne, de az alattomos. Az időjárás változó volt. Reggel 7-kor, a rajtkor még tök sötét volt, de már kellemes hőmérséklet, majd ahogy felkelt a nap egyre melegebb lett, már-már kánikula, majd érkezett egy kiadós széllel a zivatar, ami villám kíséretében elárasztott bennünket egy intenzív esővel. Ennek következményeit kerülgettük a verseny fele időtartamában. De hát aki „sárváron” edződött, annak ez nem volt újdonság… J Az utasítás az 5 perces tempó-, és 165-ös pulzuskorlát volt. Az 50 kilissel ellentétben itt nem szállt el az elején a pulzusom, és végig tudtam tartani a kívánt értékeket. A pályán két frissítő állomás volt, itt lehetett országonként kihelyezni a frissítőket, az egyik a rajt-cél vonalon, a versenyközpontban volt, a másik a pálya közepén, 5 km-nél. Ezen kívül volt még egy hely a tenger parton, ahol lehetett vizet elvenni.

Azt gondolom, hogy a versenyt sikerült elég összeszedetten teljesítenem, nem voltak különösebb gondjaim, figyeltem a pulzusomat, tempómat, élveztem a futást (többnyire J), mikor fogyott az erőm benyomtam egy-egy gélt, és mentem tovább. Közben volt egy kis gyomorbajom, de egy vizes-kóla segített, mást nem is vettem el az asztalról egész idő alatt. Az eső közben és után fáztam kissé a trikóban, de gyorsan megszáradtam, és így végül is nem volt vészes annyira. Először Gábor körözött le, majd később Jani húzott el mellettem, szurkoltunk egymásnak, majd gyorsan eltűntek a látóteremből, szépen futottak, jó volt látni őket. Később viszontláttam Gábort, de sajnos túl korán, és már átöltözve a nemzeti melegítőbe. Ez nagy szomorúsággal töltött el, de próbáltam visszarázódni, és folytatni a versenyzést. Bíztam benne, hogy Janival nem lesz gond.

A szervezésről még nem ejtettem sok szót, mert minden nagyon rendben volt, de a Toi-Toi WC-k számát nagyon alábecsülték azzal az összesen 4 db-bal, ami a két helyen kihelyezésre került, főleg, mivel a VB-n kívül volt még spanyol bajnokság, 50 kilis betétszám, és nyílt futam is egy időben. Így erősen a szerencsén múlott, hogy valaki a kívánt pillanatban be tudjon ugrani egy ilyen csodába. Sok volt viszont a gerilla módon (kuka mögött, kocsi mögött, fűcsomó mögött, semmi mögött) dolgát végző versenyző. Ezen kívül talán csak egy dolog nehezítette még a versenyzést, és ez a német csapat „sportszerűsége” volt. Miután csak egy fő személyzetünk volt, így a távoli frissítő állomáson magunk vettük el a palackot. Ezzel nem is lett volna nagy probléma, ha nincsenek a német szomszédjaink, akik minden (de tényleg minden) körben próbáltak a nekünk lehető legrosszabb helyen, az ország-jelzésünket takarva állni, és a laza, lendületes üvegelvételt, egy visszakanyarodós, lökdösős (erősen káromkodós), frissítéssé tenni. Tudom sok minden nem múlt nekem ezen, de minden körben kizökkentem, és első alkalommal túl is futottam jócskán az asztalunkon, mégis újra és újra eljátszották ezt velem/velünk (Jani is panaszkodott erre). Az utolsó körben pedig már meg sem lepődtem, mikor merő kedvességből, megpillantva engem a Gábor palackját nyújtották felém… Ezeket leszámítva nem volt semmi hiba a versenyben.

Ami az eredményemet illeti, tisztában voltam, hogy jelen felkészültségem kb mire elég, nem vártam csodát magamtól. Tudtam,hogy ha tartom a tempót, akkor az A-szint meglehet. Volt persze még egy-két időterv, amit el kellett közben engednem, mivel az utolsó harmadban lassultam, ez részben a szél miatt is volt. Közben végig számolgattam, hogy hogyan állok az időtervemhez képest. Az utolsó kört próbáltam kicsit jobban megnyomni, de nem túl nagy sikerrel, azért az utolsó 5 kilit, főleg a német incidens után már idegből toltam meg. Így végül az időm 8 óra 27 perc 53 másodperc lett. Mikor beértem kaptam egy kólát, egy befutóérmet a nyakamba, és a rossz hírt, miszerint Jani is kiállt. Ez utóbbi eléggé sokkolt.

Mindent összevetve a VB nekem olyan volt, mint egy álom. A kezdeti szervezkedéstől az utazáson, az ottléten keresztül, a célba érkezésig. Egy olyan eufórikus állapotba hozott, aminek még most is a hatása alatt vagyok. Ennyire magyarnak még sosem éreztem magam, óriási megtiszteltetés volt a magyar címeres mezt hordani, bízom benne, hogy a jövőben még lesz erre alkalmam. 

Sok embernek tartozom köszönettel a versenyre való kijutásért, és az ottani szereplésemért. Az első a családom, akik végig támogattak a felkészülésemben, hittek bennem. A férjem, Gábor és az atlétikai egyesületem elnöke, Vári Beáta jártak közben a támogatás igénylésében. Hálás vagyok városomnak, Hódmezővásárhelynek, hogy méltónak talált a támogatásra. A teljes versenyidőszakban Yumeiho-s terapeutám Faragó Kata tartotta rendben a lábaimat, és a gerincemet. Köszönöm Olivérnek, aki szintén hitt bennem, és felkészített a versenyre. Minden kedves ismerősömnek, barátomnak, rokonomnak köszönettel tartozom, akik kedves szavaikkal biztattak személyesen, és a szurkolói csoportban, vagy részt vettek a „Győzzük le Anyát” versenyen. Köszönet illeti még Molnár Tamást, aki a szervezést lebonyolította, és a verseny alatti frissítésben is segítségünkre volt. 

Bocs mindenkitől, hogy ilyen hosszúra nyújtottam. Ígérem, most sokáig nem jelentkezem, és csak Gábor fog posztolni.  Én inkább futok, az jobban megy… 

Na ilyenen még nem voltunk, eddig mindig kimaradt - igazából nem tűnt olyan vonzónak, hogy utazzunk érte sokat, meg elég hülye időpontban is volt rendszerint.

November első szombatján viszont már harmadjára Optivita, eddig hat órás OB, most 50 km. Ráadásul ide jönnek a gyerekek is mindig, két éve két órás váltót nyerték, tavaly Gabi futott egy 24 km-t k a két órás egyéniben és lett második, Emma ugyanitt 18 km-t futkosott-csacsogott össze, idén a kiírás változott, csak egyéni félmaraton volt. Gabinak egyértelműen bevállalható volt ez, Emma viszont kérdéses volt. Végül a csajszi beleélte magát, hogy életében először fut egy félmaratont, így mind a négyen beneveztünk és célirányosan készültünk rá.

Közben "kicsit" megváltozott az ősz menetrendje, Erika lehetőséget kapott indulni a 100 km-es VB-n, ami ugyan önköltséges (ennyit a sport támogatásáról) de Bea közreműködésével a vásárhelyi Önkormányzat kifizeti a költségek jelentős részét.

Reggel a szokásos menetrend, Évit összeszedve, gusztustalan hajnali indulással időben odaértünk a már unásig ismert Vízi Várhoz, most a parkolóban bocsa vagy micsoda-verseny volt, így beparkolhattunk a pálya mellé, ez nekem pl. nagyon jól jött. A kölykök előzetesen megkapták az utasítást, innentől mindenki magáért felel, mindenki magával törődik, öltözik, készül. Tök jó volt, együtt voltunk de ez nem okozott semmi fennakadást, nem volt egy pillanat se, amikor ki kellett volna zökkennünk saját kis verseny előtti önzésünkből. Közben fogadott csapattagunk, Barna is odaköltözött az asztalunkra, ez már így van egy jó ideje.

A rajthoz az utolsó pillanatban vetkőztünk le, nekem piszkosul hideg volt, mindenki fázott ennek ellenére voltak nyári futócuccban indulók. A fő viszonyítási pont nekem Makai Viki volt, mikor megláttam, hogy még Ő is hosszú ujjúban indul, akkor nem volt kérdés többé. Kicsit csalódott voltam, hogy a rajt előtt most nem hívták ki a VB-re készülő három futót bemutatni, megtapsolni, pedig mindhárman ott voltak, a múltkor ez szép gesztus volt a 24 órás EB indulóival szemben. Mindegy, rajt, indulunk. A verseny nekem négy fő irányt jelentett.

Erika

Tudta, hogy ilyen rövid (ha-ha) távhoz nem elég gyors, bár az utóbbi időben voltak edzésen biztató jelek, azért nem kergetett hiú ábrándokat, kacérkodott a dobogóval, de a mezőny ismeretében ehhez nagy csoda kellett volna. 4:10 volt a prognózis, az edzői utasítás ennél gyorsabb tempót jelentett, végül az jött be, 4:03-as 50 kilit kocogott. Jó, tudom ez azért nem kocogás, de ismerem és láttam közben, túlzás nélkül mondhatom, nem hajtotta csapágyasra magát. Mosolyogva, beszélgetve, pacsizva futni nem egy fogcsikorgatós odateszem magam keményen, ha beledöglök is iram, bár elég magas pulzussal futott. Ez volt az első pulzuskontrollal futott versenye, hát nem tudom edzőbá' mennyire dicsérte végül meg.

Gabi

Nem sokat láttam verseny közben, pont elkerültük egymás legtöbbször. Erikával indult, 4:45-ös tempóban. Gondoltam, majd lelassul és fut egy 1:45-ös félmaratont, 15 évesen az se nagyon rossz. A szembefutásoknál egyszer-kétszer találkoztunk, láttam rajta, hogy nyomja keményen, sokáig szép maradt a mozgása, csak az utolsó körben esett szét. Ráadásul kemény meccs volt náluk, perceken belül mentek négyen, nagyon szurkoltam a dobogójáért. Az utolsó fordítónál egy pillanatig első is volt, majd megelőzték és innentől keményen küzdenie kellett, hogy Jocit és Soós Petit maga mögött tartsa. Előbbit 27 másodperccel sikerült, Petit másfél perccel (gondolom, idén nem kapunk Runcard különdíjat. ;) ) megvernie, nem kicsit futotta szét magát a gyerek, nem mellesleg lett egy 1:41-es félmaratonja. Írhatnám, hogy büszke apa vagyok, de az nem fejezné ki tökéletesen az érzéseimet.

Emma

Ez a rész lesz a leghosszabb, ettől féltem, ez izgatott. A család hercegnője. Nagyon kevesen bíztak benne, hogy egyáltalán végig tudja futni, nekünk nem ez volt a kérdés, hanem a hangulata. Kaptunk pár jelzést, egy-két támadást, hogy hülyeséget csinálunk, ha engedjük indulni, volt aki Emmával közölte ugyanezt és hogy nem indulhat. Na ő nem ismeri ezt a lányt, ilyet nem mondunk, mert akkor csakazértis... Viszont kellően elbizonytalanodtam, és rákérdeztem pár embernél, akiknek adok a véleményére, hogy milyen veszélyekkel jár, ha elindul alig 12 évesen. Érdekes, mert közülük senki nem mondta, hogy szakmailag tilos vagy idiótaság egy ilyen futás a lánynak, adtak tippet, tanácsot mire figyeljünk és sok-sok bátorítást. A fizikai felkészültségében biztosak lehettünk, a tájfutó edzések tökéletesen alkalmasak fizikai felkészülésre, heti három normális edzésen részt vesz, hétvégén verseny. Arról nem is beszélve, hogy 7(!) éve fut, régebb óta, mint sokan a felnőtt mezőnyben.

Ilyen előzmények után indult neki, bennem meg kavarogtak a gondolatok. Megbeszéltük, hogy az első 2,5 km-en együtt megyünk, addig ugyanaz a pályánk. Próbáltunk lassan kezdeni, 6:10, 6:02 volt az első két ezer, nem hittem, hogy ezt a tempót tökegyedül végig fogja bírni, de azt mondta ez kényelmes neki. Az én fordítómnál pacsi, hajrá és elváltunk. Legközelebb 6 km-nél tartott, amikor találkoztunk, Gulyás Zoliékhoz csapódott, gondoltam is, hogy velük majd szépen befut és ennyi lesz. Később láttam, hogy otthagyta őket és elkezd gyorsulni. Szemre gyönyörűen futott, majd Kozma Bandi szól, hogy Emma harmadik! WTF? 14 km-nél hatodik volt, onnan elkezdett ötpercesekkel futni. Anyja lánya, vérszagot érezhetett, ment előre de Emmásan, még mindig mosolyogva. 

A végére összeakadtunk, előttem futott be a célba. Nem mosolygott, repült (tatája szerint a szél fújta be) és végül alig két perccel két óra után másodiknak beért. Még a kapunál voltam, mikor már bemondták, á, nem érzékenyültem el! A frissítősátornál találkoztunk, egy nagy öleléssel kijött mindkettőnkből a feszültség majd én mentem tovább. Csak hát bőgve rohadt nehéz futni...

Az én versenyem

Előzetes instrukciók: 135-140 közt kezdeni, max 145, adott idő után lehet menni feljebb. Erre kezdtem 145-tel, majd az egyik emelkedőn felment 155-re és nem tudtam lejjebb vinni. Persze, ha lassítok ment volna, de olyan iram volt a mezőnyben, hogy azt nem akartam megkockáztatni, élveztem, hogy megy, abszolút tarthatónak tűnt a tempó és pulzus. (Mondjuk ezt a tempót alacsonyabb pulzussal futom edzésen általában)

25-ig álom volt. Volt erő, kedv, szépen pörgött minden. Itt kezdett nehezedni, a tempót már csak nehezen tudtam tartani, a combom hátul már jelezte, hogy gyors volt ez az első fele. 30-nál lassítottam, de már későn. Görcsölt a lábam, kipurcantam. 32-től 35-ig séta, de az az igazi kirakat-nézegetős séta, kis beszélgetés egy-két sorstárssal (voltunk páran hasonló cipőben) egy kósza pillanatig felötlött az itthagyomafenébe gondolat, majd ránézve az órára megállapítottam, hogy gyalogolva is beérek szintidőre. A terv, az már elúszott, egy 5:30-as 50 km nem csigázott fel olyan nagyon, nem ezért mentem, így kényelmes kocogással alaposan kiélvezve a pályát, avégén már baromira unva, csak azért futva hogy hamarabb vége legyen fejeztem be. 

Az eredmény vacak lett, ennél tudom, hogy sokkal jobb vagyok, de ha kezdő idiótaként viselkedek és nem tartom be a szabályokat, akkor ez lesz belőle. Azért örülök, hogy befejezett verseny lett így is, lelkileg ez jó zárás volt az idei évre. Ehhez a sprint-ultrához viszont más képességek kellenek, ide sebesség kell, itt pl. nincs idő javítani, mint egy 24 óráson, ha itt valami félremegy, akkor annyi. Mondjuk azt, amit Kozma Zsolt tanácsolt: edzettünk egy jót!

----------------------------------------------------------------------------

Kis szubjektív.

Úgy érzem, azt veszem észre ezzel az ultrafutásos dologgal elvesztek egy csomó embert. A tájfutók, azon belül is a saját egyesületem nem nézi jó szemmel, nem fogadják el. Arra már rájöttem, hogy az én "eredményeim" csak bohóckodásnak tűnnek (talán, ha én is sztárolnám magam és eladnám hihetetlen, nagyszerű, hősies eredménynek), de Erika is kezd persona non grata lenni egyes tájfutóknál - amit végképp nem értek, a hat órás OB-t (ahol erősen dobogóesélyes lehetett volna) konkrétan azért mondta le, hogy elmenjen a tájfutó Váltó OB-ra, nem akarta a csapatot cserben hagyni. 

Pedig mi továbbra is tájfutóknak tekintjük elsősorban magunkat, ez a sport a közös a családban, eszünk ágában sincs abbahagyni. De az ultrafutás ingere, élménye is kell a teljességhez, aki már próbálta, tudja miről beszélek.

A gyerekek pedig 100%-ban tájfutók. Szeretik csinálni, annyira nem is rosszul, az edzések színvonalasak, látjuk hogy fejlődnek. Most viszont valami nagyon félrecsúszott, ez a félmaraton olyan ellentéteket generált, amit egyik fél sem érdemelne meg. Kár érte, mert ez egy működő rendszer lehetne. És hát nem is hetente futnak 21 km-t, évi egy (Gabinak kettő) van "megengedve", maraton csak 18 év fölött valamikor. Nem túlhajtani akarjuk őket, egyszerűen megadni azt az esélyt, hogy ha már szeretik csinálni, akkor feszegessék kicsit a határaikat, ez mentálisan hatalmas erőt adhat és hangsúlyozom: szakemberek szerint ez élettanilag még egyáltalán nem káros.

Ezek mellett, ennek ellenére van bennem olyan gondolat, hogy francba az egésszel, ha a gyerekeim bármilyen módon ennek kárát láthatják, akkor inkább abbahagyom. A blogot, a futást, a lelkesedést...

Bár továbbra is kitartanak szüleim a mellett, hogy júliusban születtem, viszont a futószülinapom most van. 1982 októberében, testvérem nyomdokaiba lépve mentem le először tájfutó edzésre. Igen, már 34 éve!

A HVSE akkor nekem Marton Sanyit (soha így nem hívtuk, mindenkinek MS) jelentette, mi kicsik az Úttörőház égisze alatt szakkör keretében sajátítottuk el az alapokat Piroska irányításával. Atombiztos technikai alapokat kaptunk, a futás csak másodlagos volt, főleg elméleti képzésből álltak a délutánjaink, a tájékozódáson volt a hangsúly. Ezt a mai napig őrzöm, jó alapokat kaptam. 

A futás a társaság miatt elviselhető volt, kifejezetten rossz futónak számítottam, vékony, magas, mozgáskultúrával alig rendelkező kamaszként erős középszerű eredményekkel szegélyeztem pályafutásomat. 17 éves koromtól kezdtem komolyabban futni, egy ötnapos Hungária Kupa győzelme után már el is hittem, hogy tudok. (Pedig nem...) Én még voltam sorkatona, az az egy év minden szempontból elvesztegetett idő lett, utána már nem igazán találtam a fonalat a sportban. Erikával a sport hozott össze, Gabi születéséig egész szépen összeszedtem magam, majd kispapa lettem és abbahagytam a futást, mondván nincs rá időm. 2001-et írtunk ekkor.

Egyetlen szerencsénk, hogy tájfutóéknál mindig van lehetőség pici gyerekeket is vinni versenyre, 2-3 éves kortól indulhatnak mini pályán, amit nagyon élveznek. Így mi is, hogy kimozduljunk eljárogattunk versenyekre, ha már ott voltunk el is indultunk. Én edzés nélkül, gyarapodó súllyal. Emma 2004-es születése után már megérett bennem az igény a változtatásra, el is kezdtem futni, vele jött is a fogyás, de hat éve a munkám kiszakított ebből, a rendszeres vidéki 12-14 órák mellett nem volt kedvem edzeni, maradtak a hétvégi futások - gyalázatos eredményekkel.

Mígnem 2012 Karácsonyára vettem egy futócipőt és nadrágot. Akkor vezettem be az öt perc futást, kétnaponta kimenni futni öt percre, ha jól megy akkor tovább, ha nem akkor sincs gond, az öt perc megvolt. Azóta nem volt nullás hetem...

Van egy kis játszótér tőlünk kb. egy km-re, ott melegítettem be mindig. Egyszerűen azért, mert annyit bírtam lefutni egyhuzamban. Hónapokig séta-futás kombinációval toltam, úgy voltam vele ráérek, nem sietek sehova, nem volt meg bennem a kezdő futók pörgése, nem akartam nulláról három hónap alatt maratont futni.

Első utcai versenyem (utoljára gyerekkoromban versenyeztem aszfalton, hardcore terepesnek tartottam magam) egy céges K&H váltó volt kánikulában a Városligetben. Befutóemberként baromira élveztem, jó csapatban jó volt futni. Erre jött októberben a Spar maraton, négyfős váltóban újra befutóemberként 10,5 km. Ekkor már normálisan edzettem, lassú voltam de rendszeresen futottam. Kollégákkal együtt belekezdtünk kollektív km gyűjtésbe, én egyre jobban élveztem, elkezdtek komfortosak lenni a hosszabb távok. Egy hirtelen felbuzdulásból beneveztem a HTMV 60 km-es távjára, januárra.

Nagy élmény lett belőle. Ugyan összesen vagy tizet gyalogoltam, de nem zavart, nem szégyelltem magam, örültem neki nagyon. Szombaton volt a futás, hétfőre már meg is volt a terv, elmegyek egy 12 órás körözgetősre, megnézem az milyen.

Innentől csak vissza kell olvasni a blogot. :)

Sokat változtam, tanultam az elmúlt pár évben. Megtanultam értékelni a munkát, elsősorban abban hiszek. Erikával többször beszélgettünk már arról, mi is kell az ultrafutáshoz? Célkitűzés, kötelességtudat, kitartás. Kell mindig egy vonzó cél, amiért érdemes rossz időben, fáradtan is nekiindulni. Annyi kötelességtudat, tervszerűség, hogy az eltervezett edzést csináljuk meg, távban, intenzitásban - hiszen a mottó: edzést nem lehet bepótolni! Megtanultam, hogy egyszerű km gyűjtéssel nem fejlődök annyit, mint tervszerűen felépített edzésekkel, minden napnak meg van a maga helye. De mindez nem lenne, ha nem szeretnék futni. Van sok edzés, aminek csak a végén tudok örülni, hogy megcsináltam, de egy sincs, amit kedvetlenül futnék végig. Soha nem leszek jó futó, sima középszerű hobbikocogó maradok, de ezzel együtt is tudom élvezni. Kb. addig is fogom csinálni, amíg így érzek.

Viszont ebből ha egyedül vagyok, semmi sem lenne. Szerencsésnek tartom magam, hiszen mindig voltak mellettem olyanok, akik az éppen aktuális időszakban előre tudtak lendíteni, nem is kicsit.

Nevelőedzőm MS, aki bár volt hogy fegyelmezetlenség miatt hazaküldött (igaza volt), de megtanított mindent a tájfutásról, megszerettette velem, nem engedte hogy gyerekes nemtörődömségből lemorzsolódjak.

Bátyám, Zilaci, aki egy időben edzőm is volt az egyesületben, később adott tanácsot, biztatott.

Szüleim, akik megadták azt a lehetőséget, hogy fiatalkoromban úgy és akkor mehettem versenyre, edzőtáborba amikor csak akartam, soha nem volt gond a felszerelés vásárlása, nem kérdőjelezték meg döntéseimet, támogattak.

Gyerekeim, akik visszavittek a tájfutásba, akik ugyanúgy élvezik, mint én.

Erika, akivel lelki társak is vagyunk, egyszerre hülyülünk meg, együtt ötlünk ki jó dolgokat - amiket egyelőre csak ő valósított meg... :D

Nagyus, Taki, Soma, Zoli és jópáran, akikkel edzéseken gyerekként olyan jókat hülyültünk, már kezdés előtt egy órával lementünk, hogy együtt lehessünk.

Paula, Attila kollégáim se hülyeségért nem mennek a szomszédba, se lelkesedésért, motiválásért. Ha éjfélkor Sárváron beszélni akarok bármelyikükkel, csak hívom őket, legfeljebb nem veszik fel. ;)

Máténé Edit, aki az első 12 óráson végig drukkolt nekem, ott szerencsétlenkedtem senkit nem ismerve (öt se), mégis ő volt az egyetlen biztos pont a tömegben.

A 2015/km/év csoportnak, annyi bolondot egy rakáson ritkán találni, ahogy egyre többet megismerek közülük az offline életben, egyre züllök én is. Ők azok, akik megelőzik a kiégést, igazi crazy group.

Márkus Öcsinek, aki önként szívatta meg magát és segített edzéstervben, azóta nem tud levakarni. A felkészülésem homlokegyenest más azóta, nem mellékesen Erikának is segített elég sokat.

Sógornőim (egyik sem az igazán) Erika és Évi, valamint Adri, Ákos, bárki akikkel lehet egy jót futni, beszélgetni. Jellemzően egyedül edzek, de van amikor jól esik egy közös futás, olyankor jó számítani valakire.

A Hód-mentoros futók, akikkel élmény egy verseny, a közös témák, a bandázások.

Anita és Bea, velük sikerül erősítenem annyit, hogy a vázizomzat is bírja, Bea az egész futóstílusomat is megváltoztatta.

És még ott van az a csomó futó, akikkel kerülgetjük egymást egy-egy versenyen, egy intés, egy "Hajrá!", esetleg pár mondat. Akik miatt járok versenyekre. 

Basszus, olyan lett mint egy Oscar-díjátadó, pedig annyi csak az apropó, hogy 34 éve kezdtem el futni...

Az ultrafutók antiszociális egyedek, akik imádnak magányosan szívni hosszú órákon át, a legjobban annak örülnek, hogyha senki nem szól hozzájuk. Ez is egy vélemény. A valóságban eszméletlenül szociálisak, a kis létszám miatt ráadásul egy rendkívül kicsi és összetartó közösség (viszont egyáltalán nem zárt, kifejezetten befogadó!). Ennek tanúbizonyságát láttam a hétvégén, mikor is egy új szituációba kerülve tölthettem el egy napot velük.

Kezdjük az elején. Erikának őszre két versenye maradt, a 12 óráson én nem terveztem indulni egy októberi hosszú futás miatt (ami közben ugyan elmaradt), így viszont felajánlottam szolgálataimat, mint staff. Ennek fényében ment a felkészülés, nekem erős hetem volt, kis izomlázzal mentem, de végülis csak etetem-itatom, ahhoz nem kell futni, állni is csak ritkán. (Gondolta a költő)

A versenyt nem cizelláltuk túl, egy hajnali öt órás indulással megoldható Velence, így kényelmesen, otthon alhattunk. Reggel felvettük Évit, hétkor már jöttünk le a pályáról, egész korán odaértünk. A versenyközpontban egy terebélyes fűzfa alatt találtunk jó helyet, Badics Attiláék mellett, később Öcsiék is odatelepültek Szilvivel, így garantálva volt egy jó társaságban eltöltendő fél nap. (Nem mellékesen Lubics Szilvi versenyzéséből is többet láttam, mint eddig bármikor. Kiderült, hogy Ő is ember). Andi, Barna szintén odatelepültek, egész nagy kompánia készült a várható kánikula-futamra.

A rajt előtt azért bennem is volt feszültség, meg akartam felelni a ki nem mondott elvárásoknak, feltett szándékom volt Erikát egy jó eredményhez segíteni. A mezőnyt látva várható volt mindkét nemnél a nagy harc, azt hogy közepes eredménnyel dobogóra nincs esély.

Elindultak, én berendezkedtem egy kényelmes kiszolgáló-üzemmódra. Ezt az első kör végén felülbíráltam, kiderült (és a mellettem lévő asztalnál látottak is megerősítettek ebben), hogy ezt nem lehet egy helyben állva megcsinálni. Előkészíteni, elé menni a futónak, odaadni majd menni vele pár mondat erejéig, közben oda-vissza sprintek, ha valami elmaradt. Durván minden körben egy-kétszáz métert futottam lendületesen (2500 méteres körök voltak). Közben hódoltam bandázási hajlamaimnak, Jociék, Editék, Sziszóék sorjáztak, Öcsit lestem mit csinál. Vittem széket, könyvet, talán ha kétszer leültem egész nap. Pörögtek a percek, órák, ahogy jött a meleg kezdtem adagolni a jeget, ment a hűtés. 

Pár óra elteltével Erikának volt egy kisebb holtpontja, adtam neki a csodás chia magos sütimből, állítása szerint finom, de futás közben ehetetlen. Még szerencse, hogy jártak arra nem futók, az utolsó szálig elfogyott valahogy. Közben adagolva magnézium, só, BCAA terv szerint, jött egy kisebb gyomorprobléma, innentől a malto mellé ment a hígított kóla. Szépen kijöttünk a gödröcskéből, Erika stabilan harmadik, majd második helyen állt, egyenletes tempóban, de lassabban, mint tervezte. Figyelmeztető jel lehetett volna, mikor Sziszó kiállt, mondván elszállt a pulzusa, laktáton fut tötymörögve. Erikán nem volt öv, látszatra könnyedén ment, de ő kívülről lazának tűnik résztáv közben is. 

Az első hat óra elrepült, tettük a dolgunkat mindketten. Közben Évinek is befejeződött a négy órás futam, ugyan vádligörcs miatt hamarabb, kimentem segíteni, de többen is foglalkoztak vele, így én húztam vissza Erikával törődni, nagyon ment a csaj, akkor még megállíthatatlannak tűnt.

Viki megzuhant, majd úgy feltámadt, hogy pillanatok alatt visszajött a körhátrányból, eszméletlen a csaj, többedszerre látom, mekkora szíve van. Reálisan ekkor a harmadik hely nézett ki, erre minden esély megvolt, Csupor Kriszta jött negyediknek körhátránnyal.

Jött viszont nálunk egy nagyobb hullámvölgy. A gyomra rakoncátlankodása mellett elkezdett dagadni a keze, növeltük a sót, ivott, hűtött a maximumon. Helyrejött, de nem ment úgy, mint szokott, nem volt meg az a hangulata Erikának, hogy fejből megoldja. Ehhez hozzájött az iPod lemerülése, lelkileg nagyon rossz periódusban. A következő átfutásánál megkértem Hergót, hogy a sebtében letöltött közös számunkat a telefonomról a mikrofonon keresztül játssza be, jól jött egy kis meghatódás mindkettőnknek. A következő körre összeraktam egy övet és a telefonom, így a Green Day dallamaira kellett kibírni a végéig.

Mindenki várta a hűvöst, mint a Messiást. A nap lement, a hűvösről akkor lett fogalmam, mikor este hétkor kifutottam a pályára géllel és vízzel, hogy minél hamarabb hozzájusson. Másfél km alatt csuromvizes lettem, brutál meleg, pára volt még mindig.

Erika folyamatosan panaszkodott, elkönyveltük "hisztinek", így is álltunk hozzá. Toltam, fenyegettem, kértem, éppen amire szüksége lehetett. Már csak egy óra volt hátra, amikor mentem vele egy kört, megnyugtatott, hogy nyúllal még tud futni, tehát fejben volt gond.

Öt perc alatt összeomlott minden. Ugyan addig is panaszkodott a vádlijára, de az nála üzemszerű működés, így a Perskindol jó megoldásnak tűnt. Most viszont egyszerre elment az ereje, fájt a vádlija és ha futni kezdett felbukott. Próbálta tartani magát, nagyon akart, de már szerintem mindketten tudtuk, hogy ez a hajó elment, egymásnak és nyíltan viszont a világért se vallottuk volna be. Megegyeztünk, hogy megyünk amíg tudunk, a végéig kitartunk. Kérdés nélkül is egyértelmű volt, hogy kettesben maradunk, én nem hagytam magára bármennyire is szabályellenes ez. Kunyeráltam sört, beszélgettünk (leginkább én), toltam-húztam. Tudtam, ha abbahagyja az sokkal nyomorultabb érzés neki, mintha a pályán kap ki. Vérbeli versenyző.

Attilát megfűztem, hogy menjen vele, hátha a környezetváltozás jót tesz. Attila más kommunikációt képviselt, mint én, mentek előttem egy fél körön keresztül, futottak is, végül brutális összeveszés lett a végén. Hálás vagyok, hogy partner volt és megpróbált segíteni. Itt lett végleges, hogy hagyjuk, ekkor mondtuk ki először: ennyi. És itt ment el a dobogó, Kriszta nagyon szépen futott a végén is, őszintén mondhatom, megérdemelten lett dobogós, a következő körben gratuláltunk és szurkoltunk neki.

Mi még sétáltunk egy fél kört, ezzel elértük, hogy Erika maradt negyedik párszáz méter előny maradt az ötödiktől. Csekély vigasz, de mondom: vérbeli versenyző. Fontos.

Vissza már nem tudott jönni a kocsihoz, így lefutottam és kimentem autóval érte, nagyjából átöltözött, mi is összekaptuk magunkat és indultunk haza. Azt hittük vége van, de sajnos Szeged előtt voltunk, mikor kiderült, hogy nem javul az állapota, így kellően megijedve az SBO felé vettük az irányt. Három zacskó finomságot öntöttek bele miután vért vettek és EKG-ra rakták. Már a vérvételkor megvolt a diagnózis: kiszáradás (óránként 1,3 litert adtam neki csak én, plusz amit asztalról vett el). Így dögfáradtan volt lehetőségünk tapasztalatot szerezni az egészségügyben közismert szakember-hiányról. Közel hat órát vártunk, mire egy orvos meg tudta nézni a leleteket. De egyszer minden véget ér, megkaptuk az elbocsátást és utasítást (pihenés) és vége. 

Konklúzió

Volt/van bennem egy adag önvád. A véleményem szerint ha van kísérő, akkor ő nem csak pincér, hanem átveszi a gondolkodás és felelősség egy részét is a versenyzőtől. A verseny első felében ez jól működött, a második felében mindkettőnket elkapott a gépszíj. Túl sokat figyeltünk a versenyre, nem vettünk tudomást a jelekről. Tudtam, hogy nehéz lesz, de Erika eddigi pályafutásából hihetőnek tűnt egy nyögvenyelős heppiend. A frissítést pedig tanulni kell, nem véletlenül van annyira kevés állandó kísérő és nem véletlen vannak a kialakult csapatok. 

Nekem ez ma nem jött össze, egyszerűen nem hittem el, hogy ennyi folyadék kevés lehet. A motiváló, támogató, lelkesítő és előrelendítő szerepemmel viszont aránylag elégedett vagyok, az a része ment. Erikának gyakorlatilag lassítani is csak akkor kellett, ha ő igényelte, megkapott mindent futva, menet közben. És ez ezen a szinten helyezéseket jelent.

Baromi fárasztó egy 12 órás résztávos edzés, de így is jó buli volt. Valamint ismét rengeteget tanultam Öcsitől, lassan vissza kellene adnom valamit. Legközelebb sütök neki meglepit..

Bár a legközelebbi ultrán már futni fogok. Kivéve ha...

Először is ismertetném a kedvenc gondolatkísérletemet: 

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amelybe kívülről nem lehetett belelátni. A dobozban a macska mellett van egy szerkezet, melyet a macska nem tud befolyásolni. A szerkezet tartalmaz egy darab radioaktív anyagot, melyben egy óra alatt egy atom vagy lebomlik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem bomlik le. A radioaktív bomlást észleli egy Geiger-Müller-számláló, ami egy relén keresztül elenged egy kalapácsot és az összetör egy hidrogén-cianidos üveget, elpusztítva ezzel a macskát. Ha egy óra hosszat magára hagyjuk a dobozt, azt mondhatjuk, hogy a macska él, ha időközben nem volt atombomlás.

Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghal, ki kell nyitni a dobozt.

A fogós kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt? A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza.

A probléma gyökere: a szuperpozíció elve

A kvantummechanikában szuperpozíciónak nevezik, amikor egy elemi részecske (vagy részecskékből álló rendszer) ún. kevert állapotban van, azaz bizonyos tulajdonságait nem tudjuk egyértelműen. A részecske addig marad ebben, amíg valamilyen módon meg nem állapítjuk, hogy valójában hol és milyen állapotban van. A probléma ott kezdődik, hogy mérés (megfigyelés) hatására a részecske hullámfüggvénye összeomlik és a részecske a lehetséges alap- vagy sajátállapotai egyikébe kerül, legalábbis minden általunk elvégezhető mérés azt mutatja, hogy a részecske egy bizonyos állapotban van.

Fontos megjegyezni, hogy a szuperpozíció (akár a hullámfüggvény) csakis abban az esetben omlik össze, ha mérést végzünk a rendszeren (vagy a rendszert valami külső hatás éri). A mérés eredményének ismerete azonban kényszerűen valamelyik állapotba taszítja az anyagot, ami Schrödingernél döglött vagy élő macskát eredményez, de sosem egyszerre a kettőt.

És itt jutottam el a futáshoz, mi köze is van ennek hozzá(m)?

A Korinthosz.hu (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu) után pár pihenős-gondolkodós nap telt el, benne két bűn rossz futással. Értelme kb. semmi, bebizonyosodott, hogy ebből nem tudok feljebb jönni, gyorsultam de nem eleget. Majd egy bő órás telefonos konzultációt követően kitűztem az idény hátralévő idejére az egyetlen normális célt, az 50 km-es OB-t, ahol divatosan szólva "ambíciózus" terveim vannak. Ehhez viszont gyökeresen megváltozott edzésmunka tartozik, olyan elemekkel, amik eddig vagy hiányoztak, vagy esetlegesek voltak.

A hétfői TRX Anitánál fix, ennyi eddig is volt, inkább több, most türtőztetem magam és koncentrálok a futásra. Csütörtökön Bea a stadionban, nem feltétlenül km-gyűjtésről szól, futóiskola, erősítés, de kifejezetten futókra optimalizálva. Ez a két edzés, amit felügyelet alatt végzek, rájuk nyugodt szívvel rábízom magam. ;)

Mellette marad heti egy hosszú, egy közepes egyenletes és egy opcionális nap, pihenő vagy laza futás, ahogy esik.

És van a héten két nap, amikor a stadionban résztávozok. Nem klasszikus ultraedzés, de én se Európát akarom átkocogni, tempót akarok elérni, amihez kell ez a fajta edzésmódszer is. (Ha valakinek ismerős a Yasso 800, az az alapja). Nem mellékesen élvezem, hogy tudok 5 percen belüli ezreket újra futni, évek óta nem ment. Igaz, ehhez olyan pulzusértékek tartoznak, amiket eddig nagy ívben elkerültem.

Viszont ez hoz-e eredményt 50 km-en? Novemberig nem nyitom ki a dobozt, addig szuperpozícióban leszek, egyszerre lassú és gyors. Addig nincs olyan verseny, ahol ez kiderülne, a 12 órás ugye kimarad, lesz pár tájfutóverseny, de az terep és lényegesen rövidebb. Hosszú felmérőt nem futok, van egy felső időkorlát, aminél hosszabbat nem fogok edzeni az ősszel, egyszóval esély se lesz megnéznem. Persze érezni, sejteni ettől függetlenül lehet, de Velencén minden kiderül...

Az Olimpia kapott egy hetet, amíg azzal foglalkozhattak az emberek. Utána viszont könyörtelenül jött a nyár hétvégéje (az UB papíron még tavasszal van), mikor is a Deseda ultramaraton és a Korinthosz.hu (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu) egyszerre ejtette rabul a mértéktelen futás szerelmeseit. Mi a mediterrán életérzést választottuk, ebben szerepet játszott a rendezőgárda (nem kétlem, hogy a kaposváriak is odateszik magukat, de dönteni kellett).

Három héttel a 12 órás OB előtt Erikának fel se merült az egyéni indulás, nekem a júniusi 5 hét alatt három ultra utáni pihenés miatt nem lett volna normális egyedül, így a Running Parents reaktiválva lett és párosban neveztünk. Két héttel a verseny előttig úgy tűnt jól halad a felkészülés, mikor is egy erdélyi kiruccanás reggelén a kocsiba pakolva előrehajolva maradtam. Ezt követte négy nap túrázás, sátorban alvással súlyosbítva, ami a felkészülést keresztbeverte. Hazaérkezésünk után irány Kata, bízva a csodában, ő Kiszomborra irányított azonnal, így egy héttel a rajt előtt meglátogattuk kedvenc sámánunkat, aki fél óra alatt tudott is adni normális mozgásszabadságot nekünk (Erika is igénybe vette, ha már arra járt). Csak sajnos ezek után a kezelések után három nap nyugi van, így az utolsó héten maradt egy keddi laza a hirtelen felindulásból elkövetett Balaton-parti kiruccanáson, majd csütörtökön egy irampróbálgatós, nemrápihenős fokozó, ahol kiderült, hogy futni tudok de a sebességre vigyázni kell, normális iramnál megfájdul még a derekam, gondolom a kalimpálástól. Szóval 4:30-as maratonra lőttem be magam, edzésnek jó lesz az hangulattal.

A verseny bő kétórányi autózással elérhető, ehhez csak reggel háromkor kellett kelni, hatra már a szekszárdi piacon kerestük a versenyközpontot. Jelentkezés, bandázás, ismerősök keresése, beszélgetések és már indultak is. Nálunk "szokás szerint" Erika kezdett, ez mindig így van, csak egyszer váltunk, ő futja az elejét én a végét. Ez a taktika eddig soha nem jött be ha az eredményeket nézzük, most különösen öngyilkosnak tűnt már előre is, de hát így szoktuk.

Felhívnám a figyelmet a hölgy "Álmai széldzsekijére"!

Rajt után kiautóztam Keselyűsre, ott lesz a váltás. Leparkoltam, rendezők sehol, kicsit aludtam a kocsiban majd a kocsi mellett az árnyékban. Megismerkedtem Őcsi apukájával, feltankoltam a kulacsokat, bekevertem azt a "szar izót", beszélgettem kicsit Öcsivel (melynek hatására az őszi versenyek módosulnak majd) és már jött is a telefon Erikától, hogy 50 perc múlva érkezik. Ez így tök jó volt, azt tudom, hogy a MÁV példát vehetne róla, ha 50-et ígér, akkor az annyi is lesz, így be tudtam melegíteni, fel tudtam készülni normálisan.

10:30-kor váltottunk és nekiindultam a napsütötte gátnak. Hamar utolértem Kozma Zsoltit, aki egészségügyi problémák miatt belassult, sőt futni se nagyon tudott. Kicsit jött velem, beszélgettünk, majd elhúzott, pontosabban én lemaradtam, hihetetlen számot csipogott be az első km-re az órám, lelassítottam. De kis idő múlva Zsolt újra gyalogolt, lehagytam, újra futott utolért. Ezt Bajáig csináltuk, ott magához tért és faképnél hagyott. Közben elhangzott az "Ultrát nem adunk fel - kivéve az UB-t" mondat, ami rám már tavaly óta nem érvényes...

Kicsit beszélgettem Sziszóval, aki erre a versenyre készülve lesérült és most kerékpárral kísért valakit, csak tippem van, mert Mikivel és Tündével együtt olyanok voltak, mint fizetett hangulatfelelősök, cikáztak a futók közt, poénkodtak, beszélgettek. (Jó, tudom a nemíromlenevű duót kísérték)

Játék a számokkal, avagy használjuk ki az órám képességeit. A derekam miatt nem tudtam normálisan futni (haha, mintha máskor igen!), rövidebbeket léptem a szokásosnál. Ez óra szerint a normál 1,0-1,05 m helyett 0,9 m-t jelentett. Mint kiderült, ez jó a deréknak, de rossz a combnak, félmaraton után teljesen beállt. Persze ebben ludas lehet az is, hogy az iram miatt, hogy tartsam, a lépésfrekvenciám lényegesen magasabb volt (175-ös átlag), mint egyébként. Emiatt vagy ettől függetlenül a pulzusom is végig magas volt, a CardioControl szerint 157-es a laktátküszöböm (elég alacsony fordulatszámon üzemelek, nyugalmi pulzus 52-54, edzés előtt mikor felveszem a pulzuspántot 70 körül van), ehhez képest most 152-es átlagom lett 40 km-en, többször kikandikált 160 fölé. Ultrát 135-ön, normális, közepes futást 145-ön futok, 150 fölé csak a tempófutásokkor engedem. Gondolom minden összefügg mindennel, érdemes lehet figyelnem erre is.

A frissítő után felkanyarodtunk a bőrgyógyászok-álma hídra. A kerékpárúton takaros púposodások voltak elég sűrűn és ennek hangsúlyozására ezeket a pattanásokat pirosra festették. Gusztusos kis mű lett.

A híd után a Duna bal partján futottunk, azt tudtam, hogy a bajai Türr István hídig itt megyünk, ami azért még messzebb van.

Napi tudományos rovat:

A bajai születésű Türr István volt a Korinthoszi-csatorna építésének egyik szervezője, ezzel is kötődést biztosítva a Spartathlon korinthoszi résztávja és a Korinthosz.hu (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu) versenyek közt.

A Duna-töltés kb. annyira volt mozgalmas, mint a HTMV bármelyik szakasza. Vagy mint kívülállóként nézni egy magyar bajnoki focimeccset. Ezen rengeteget tudtak a frissítőpontok (mai divatos nevükön: Pokestop-ok) javítani, élmény volt minden fehér sátor, nem véletlen, hogy összességében negyedórát elvesztegettem náluk, de ezt bánom a legkevésbé. Sajnos nincs Pokestop pokemon nélkül, meg is jelentek, de szerencsére csak kevesen. Itt nem kék denevérek, sárga elefántok meg partisapkás kukacok voltak, helyettük körömnyi böglyök sorjáztak elő. Egy minimum CP500-as olyat mart belém, hogy reflexből összerándultam, a derekam jelezte is, hogy ezt ne tegyem. Innentől már nem is ment, fájt annyira, hogy elvegye a kedvem a futkározástól.

Magának mi Baja? Nekem egy csipetnyi civilizáció, ahol nem csak futók, kísérők és segítők vannak, hanem muglik is. A sziget előtt parti sétány, ezt a részét Bajának még nem ismertem, szép nagyon. Az éttermek felett futni nyálcsorgató, halászlé, rántotthús és pizza illata kering, nincs nálam pénz, így megyek tovább.

Erikával találkozunk, eddig csak telefonon beszéltünk a nap folyamán, talált magának társat a várakozásban, nem unatkozott szerencsére. Valaki bekiabálja, hogy már csak 10,5 km. Köszi! Tudom! 'nyád!

Gyaloghídon át egy másik szigetre, meredek, megmásszuk a bajai havasokat. Túloldalon párszáz méter után kavicsos erdei út, a kanyar elég jól fel van festve, oszlopra, karóra, kavicsra, mindenhova sárga nyilak kerültek. Utána viszont hosszú-hosszú ideig semmi, el is bizonytalanodom, hogy jó helyen vagyok-e? Nem emlékszem kereszteződésre, de attól még lehetett, én meg itt bóklászok egy Baja melletti szigeten, ahol ki tudja mik élnek. Pár km múlva futó, megelőz, akkor jó az irány. Még egyszer bizonytalanodtam el, az utolsó frissítő előtti elágazásnál, de ez gyorsan korrigálva lett. A kiírás szerint a Futrinka utcában járunk, egy ház előtt bográcsban halászlé készül. Poénból megkérdezem a gazdát, hogy megkóstolhatom-e, olyan finom az illata, de lekoptatott, hogy még messze nincs kész, íze még nem jó. Mondjuk én a szegedi halászlét szeretem, bár ettem már Baján is finomat, csak abba tettek spagettit is, azt meg hogy? 

A cél előtt Erika elémjött, hogy együtt fussunk be, elkezdett szökdécselni, mutatva milyen friss, én se hagytam magam és egyáltalán nem kecses, de egy kergemarhakóros bakkecske ugrálásával értünk be. Szépek lehettünk.

A végére is maradt ámulnivaló a segítőkön. Célbaérés után a kezembe nyomtak kétezer forintot, hogy visszaadták a chip kaukciót. Úgy vették le a csuklómról, hogy észre sem vettem. Gyorsan megnéztem, hogy az órám és telefonom megvan-e, szerencsére a kleptománia nem öltött kóros méretet.

Kaja, majd megköszönve a versenyt Öcsiéknek alapos búcsúzkodás után irány haza. Abban megegyeztünk, hogy ez jó volt versenynek, edzésnek és közösségi élménynek is. Még sok ilyet kívánok!

Szerintem mi jövőre is betervezzük a Korinthosz.hu-t (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu).

Megint Balaton - vagy még mindig. 

Az UB után, bár élveztem és összességében pozitív élménnyel jöttem haza maradt bennem tüske. Valahol elrontottam a frissítést, a hűtést vagy a taktikát. A felkészülést is talán. Egyszóval volt baj bőven, amit tetézett a sok "Ez is szép eredmény!" gratuláció. A véleményem az, hogy 120 km-t egy 120 km-es versenyen kell futni, itt 220 a célvonal, így ez kudarc, akárhogy is nézzük. Miután pár napot remekül elvoltam az önsajnálattal (szerencse, hogy már hétfőtől dolgoztam, így nem tudtam egész nap sajnálni magam) felvetettem Öcsinek, hogy szerinte mekkora hülyeség visszamenni és befejezni. Én lepődtem meg a legjobban, hogy nem tartotta annak, sőt a későbbre felvázolt tervemet is teljesíthetőnek minősítette. Ez sokat segített, így Erikát már kész tények elé állítottam, hogy három hét múlva megyünk vissza. Esküszöm, még örült is neki!

Edit, Gabi és Ákos jelezték, hogy OK, eljönnek és együtt befejezzük, sajnos közben a két fiú tanulmányok, munka és a magyar labdarúgó válogatott szereplése miatt nem vállalta az újabb tortúrát, így egy kicsit billegett a dolog, de Erika megmentett, hogy átszervezve a hetét elkísért, hosszú idő után újra ő lett a kísérőm.

A három hét gyorsan eltelt, kipihentem az UB-t, majd szépen végigcsináltam az ultrák előtti 10 nap rituáléját, Ez most már rutinszerű. Miután nem verseny, "csak" egy sima közel 100 km-es futás, így nem volt meg a mentális ráhangolódás, vártam, de nem izgultam. Kicsit hiányzott az a gyomortájéki feszítő érzés, az olyan jó...

Szombat délután kicsit késve indultunk, Edit Pesten csatlakozott, vele mentünk Vonyarcvashegyre tovább, megkeresve AZT a fát a Lido előtt. Miután végig csúszásban voltunk, így csak este 8 előtt egy kicsivel indultam el, gyakorlatilag a kocsiból kiszállva, gyorsan átöltözve, még nagy búcsúzkodás se volt, ha a boltba ugrok le tejért nagyobb esemény sokszor. Úgy voltam vele, majd menet közben bemelegítek, haladjak és érjek sötétedésre Balatonberénybe, még világosban akartam a kietlen kanyart megfutni.

Gyenesdiáson éktelen üvöltözés tudatta, hogy az EB-n valami nagyon jó dolog történhetett, később Keszthelyen is őrjöngő drukkerek hajoltak ki derékig az autókból, Erikáéktól tudtam meg, hogy 1:1 lett az izlandiakkal, elvileg továbbjutott a magyar válogatott. Én pedig itt elhagytam a civilizációt.

Fenékpuszta után szürkült, tavaly itt sápítoztam sógornőmnek, hogy milyen vacak, idióták a bringások, utálom az egészet. Most tökegyedül, jó tempóban elvoltam, Zsuzsi hívott, hogy lejöjjenek-e kísérni, ha gondolom szívesen kocsiba ülnek. Ez szép gesztus, amit nem fogadhattam el, bocsi!

Fejlámpa a csajoknál, ők sehol és egyre sötétebb van. A lehető leggyorsabb tempóban megyek, a világosabb részeket kifejezetten erősen megnyomva, az árnyékosabb szakaszokon óvatosan, de igyekezve hiszen ha itt rámsötétedik az nem lesz komfortos. És lőn csoda, nem kellett elmennem Berényig, a kísérők gondolatolvasók és elém jöttek, így pont jókor kapom meg a homlokomra a fényt. Ennek örömére be is lassulok, kivagyok mint liba, csurom víz mindenem, innen megyek tovább alacsony pulzussal.

Fonyód környékén volt az első és egyetlen nagyobb megborulásom. Egyedül akartam befejezni, így tudtam, hogy magányos leszek, de ezt más előtte gondolni és más megélni. A sötétség, az egyedüllét a fáradtsággal együtt, mint egy harang rámzuhant és mikor egy frissítésnél találkoztam a lányokkal egy jó tíz percre maradtam beszélgetni. Később valamikor Erika be is állt mellém futni, de nem raboltam el Edit mellől sokáig.

Paulát nem hívtam most, megcsináltam a beszélgetésünket egyedül is. Mennyire rossz egy tízes skálán? Kiderült, hogy sokkal jobban vagyok, mint várható volt, a gyomrom rakoncátlankodott, de a főtt krumpli - bár nem kívántam - csodát tett, most a maltodextryn is bennmaradt, ment be magnézium, só, anyagcsere zavarok se voltak még, egyszóval kaptam egy jó minősítést magamtól és mentem tovább. Futókám is rendben, kedvem és erőm is volt futni, akkor menjünk!

Az éjszaka egyetlen eseménye, ami úgy érzem hosszútávon megoldhatja a problémáimat Boglár előtt jött el. Épp egy kis utcácskában futottam a felezővonalon, ott nem lejtett semerre az út, rajtam kívül senki nem járt a hajnali Balaton-parton, mikor lelassított mellettem egy rendőrautó és érdeklődve kérdezte, miért is itt és most futok. Kocogás közbeni beszélgetésünk így nézett ki:

[...]
- És hová fut?
- Aligára (elgondolkodó, kicsit furcsálló csend)
- Mióta fut? Honnan indult?
- Vonyarcvashegyről, tegnap este. (sokatmondó összenézés, fejben térkép lapozgatás)
- Végülis... Jogában áll hülyének lenni!
És rendőrautó gázt ad...

Nem hiszem, hogy sokan kaptak eddig erre hatósági jóváhagyást!

Lelle után jött el az első mumus, az eltévedés. Elég jól követhető volt addig az útvonal, főleg az aszfaltra festett nyilak és a fényvisszaverő matricák segítettek. Persze közben néztem a térképet is, figyeltem, hogy az UB útvonalán menjek. Itt viszont elnéztem és tévedésből a vasút mellett maradtam, az autóknak javasolt úton, ahol az égegyadta világon semmi és senki nem volt. Csak koromsötét, kietlen aszfaltcsík. Erikáékat pedig már nem láttam háromnegyed órája, innivalóm fogytán. Telefon a kocsihoz, merre vagytok? Kiderült, hogy Lellén elkerültük egymást, ők még mindig várnak rám a bulinegyed mellett. Gyorsan jönnek utánam, de ők is eltévedtek, így csak sokára talizunk, itt szólnak, hogy én se a normál úton megyek. A következő váltópont helyén térek rá a helyes útra.

Innentől viszont folyamatos a bizonytalankodás. Már azt is eltévesztem, hogy hol tartok, a 180-as tábla felfestett hűlt helyéig totál sötétség honol a fejemben, nem megy a tájékozódás. Szeles parti sétányokon futok, a hajnali horgászok már gyülekeznek, kölcsönösen érdeklődve szemléljük a másik fajhoz tartozó csodabogarat. Ők engem, én őket.

Balatonföldváron, ahol tavaly egy körhinta mellett üldögéltem és vártam Erikát, hogy gatyába rázzon (vagy legalább fusson helyettem) újra ott találom azt a körhintát. Jajj, az emlékek... Itt egy gusztustalan emelkedő, becsületből megfutom, majd az aluljáró után látom, hogy még van felfelé. 'nyád! Akkor séta, pedig nem kellett volna.

Közben hajnalodik, újra világos, madárcsicsergés, végre levethetem a fejlámpát, már teljesen összenyomta a fejem úgy érzem. Jön Szántód, megint rossz irányba fordulok, de csak párszáz méter és helyrerakom magam. Már rutinos vagyok ebben. Az autós kemping melletti járda futhatatlan, göcsörtös vacak. Akkor tempós gyaloglás, az egész úton ez az egyetlen hosszabb szakasz, ahol nem futok. Zamárdiban a strandon kavics a cipőbe, csak a hangulat miatt. De már világos van és embereket látok magam körül! Élő, mozgó, józan embereket! 

Pár km és rámszakad a meleg. Már keresem az árnyékot az út szélén, megkapom a sapkám és növelem a folyadékot. Ezzel átvészelem Siófokig, ami előtt még egyszer eltévedek, utólag kiderült, hogy utoljára. Persze itt is elkerültük egymást a csajokkal, de Edit gyorsan megoldotta. Kíváncsi vagyok, a KRESZ-t hányszor kezelte a hétvége során rugalmasan?

A Sió felett a felüljárón a lépcsők már nem estek jól. Na jó, kifejezetten rosszul estek. Utána baromi hosszú, soha véget nem érő járda nélküli utca, aminek a végén ott a váltópont, ahonnan Erikával már együtt mentünk. De oda el kellene jutni. A poén, hogy úgy egyébként élveztem, futottam, énekeltem, jó volt, de már vártam a végét. Még tizenvalahány km!

8 km-el a vége előtt két lépés alatt megfájdult a bal csípőm, de nagyon. Az egész éjszaka annak a szellemében telt, hogy a sérülésmentesség fontosabb bárminél, egy biztonsági futás volt a cél. Erre a legvégén jött a krach. Erika beállt mellém, így beszélgettünk és többnyire futottunk, nem nagyon engedett lazulást, kiírt egy célidőt, amit teljesítenem kellett. Totál reménytelennek tűnt, erre az utolsó váltópontnál gyors fejszámolás, hogy 8 percesekkel meglehet. Még az is belefért, hogy a Club Aliga bejáratánál beszéljünk a portással, hogy engedélyünk van bemenni, ugyan álljon félre.

A sorompó utáni rész maga a megvalósult álom. Nincs UB, a kutyát nem érdekeltem, nem értették mit futkározok ott, minek kerülgetek a járdán és miért futok egy kört a füvön. Én tudtam.

500 óra és 29 perccel a szintidő lejárta után csak beértem Aligára.

Konklúzió:

Első próbálkozásom volt májusban egyéniben, de szerintem így még egyszer nem fogom csinálni. Most ez nagyon kellett, hihetetlenül boldog vagyok, hogy befejeztem, ezzel lett biztos a jövő évi indulásom. Az ilyen önálló, egyedüli futás viszont megfoszt pont attól a közösségtől, akik miatt szeretek versenyre járni. Mondjuk így legalább kiderült, hogy szeretek futni is, na meg három hét regeneráció is elég lehet. Ennek ellenére továbbra sem preferálom a pihenés nélküli életet, két ultra közt ennyi idő nekem kevés, inkább fejben, mint fizikailag. (Pedig majdnem PB-t futottam!). Két nappal később már nincs csak izom-merevség, a derekam, térdem rendben, már a futócipőre is mosolygok újra.

Editben rátaláltam egy szuper ultra-kísérőre, Erikáról pedig már tudtam mire képes, ha egyszer öreg lesz és nem fog futni, nagyszerű kísérője lesz az unokáknak!

És hát, ha valaki szerint ez nem normális dolog, akkor közölném, nekem hatóság által engedélyezett jogom, hogy hülye legyek!