Érdekes, hogy pár éve még azt gondoltam, hogy a Spartathlon teljesítése emberfeletti teljesítmény, és a végén hősök születnek a szobor lábánál. De amikor az ember megismeri a teljesítőket, sőt együtt is versenyez velük néhány alkalommal, akkor rájön, hogy a szereplők egyszerű hús-vér emberek. Maga a verseny pedig csak egy alapos felkészülést követő gálaelőadás, ami jó esetben sikeres, és élményt nyújt, dicsőséget hoz saját magunknak.

Azt hiszem fontos kérdés az is, hogy az ember milyen céllal érkezik oda. Az indulók jelentős része szimplán a teljesítés vágya miatt nevez be, esetleg, hogy önmagának bizonyítson. Én is ezzel a gondolattal, és Olivér áldásával böktem a küldés gombra még januárban. Megvolt a sorsolás, indulhatok, öröm, izgalom…

Ez akkor még olyan távolinak tűnt, de hihetetlen gyorsan repültek a hónapok, és egyszer csak ott álltunk az Akropolisz előtt teljes harci díszben, azzal a tervvel, hogy Spártáig fussunk. Reményteli, és felemelő volt ott lenni a 360 ember között a rajtnál, ugyanakkor szívszorító volt a tudat, hogy az indulók fele fog csak célba érni a végén. (Szerencsére végül rekord számú 264 célba érkező lett)

Nagy elvárásokat nem támasztottam magammal szemben, mint „elsőbálozó”, egyszerűen élvezni szerettem volna, amennyire lehet, megélni a pozitív és negatív pillanatokat… Sikerült mindkettőből részesülnöm az út során, de így volt kerek a történet. Viszont ekkora nyugalommal még sosem versenyeztem. Nem érdekelt semmi, senki. Ettem, ittam, élveztem a futást. Úgy éreztem magam, mint egy buddhista szerzetes a kolostorában, a helyemen voltam. :)

A verseny első felében minden tök jó volt. Élveztem a tájat, a tengerpartot, a csatornát, az olajfa ligeteket, még a szinttel sem volt gondom, amit tudtam, megfutottam, amit nem, azt gyalogoltam (hiába, aki a vásárhelyi havasokban edzett…).

A második felében kaptam hideget-meleget, főleg hideget. A hegy tök jó volt, de aztán volt pár meghalásom, egy hányásom, és az utolsó 60 kili tömény fájdalom volt. Sikerült bebizonyítanom, hogy 9 perc/km irammal is lehet futni, bár mások ezt nem így hívnák. Az út végén azért mégiscsak sikerült üdvözölnöm a Királyt.

A részletekkel senkit nem untatnék, mert nagy részére én sem emlékszem már. :) Nem érzem magam a teljesítéstől sem jobbnak, sem többnek, főleg nem hősnek. Mégis akkora élményt adott, mint még egy verseny sem. Nagyszerű dolog, hogy részese lehettem, magával ragadott a táj, és a hangulat. Az, hogy még ott akarok lenni valamikor a Spartathlonon, az alap, bár még egy ilyen mázlis időjárást nem fogunk ki. :)