Ha volt már bárkinek dallamtapadása, akkor tudja, milyen érzés. Főleg, ha ennek előidézője egy nem annyira kedves emlék. Egy ilyennel szembesültem a hétvége után.

Előzmények: 100 km-es OB, az előírt pulzussal futottam, 35-nél elkezdett fájni a már előtte is vacakoló térdem, 45-nél vége lett. Nem túl jó kedvvel, pár óra eltelt, mire kiszálltam a kocsiból, szerencsére Erika jól ment (talán meg is írja majd) és ez motivált arra, hogy kimenjek az emberek közé. Viszont beakadt egy Kovács Kati dal, ezt próbálom lefordítani, gondolom oka volt/van. Keresve ezeket az okokat, meghallgatva a teljes számot, találtam párhuzamokat.

"Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni!
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet..."

Első gondolat, hogy hiába kezdtem végre okosan, hiába volt erőm, ennek bizony annyi. Nem azért, mert nem tudtam volna fájdalommal futni, hanem mert ez a verseny nem ért volna annyit, hogy kockáztassak. A pályán nem volt ultrahang, röntgen, CT, így csak azt tudtam, hogy fáj, az meg bármi is lehet. Én nem tudtam meghozni a döntést, kívülről kaptam, fullra jogos volt, utólag köszönöm. Akkor és ott megsirattam a versenyt, ez egy kihagyott ziccer volt...

"Most kéne visszakozni,
Nem várni, nem habozni,
És menni, menni a józan ész után!"

Második gondolat: UB. Két hónap múlva rajt, én sehogy nem állok, legalábbis ma elmaradt az egyetlen hosszabb versenylehetőség. Önbizalmam a béka sejhaja alatt, úgyse bírnám, mi lesz velem így? Jobb lenne most lemondani és találni másik célt. Mondjuk 2020-ra.

"Most kéne összeveszni,
Erőnket összeszedni,
S kimondanunk azt, hogy ég veled !"

Ez az egész ultrafutás kezd elcsúszni. A saját elvárásaim realitását is megkérdőjelezem lassan, az utóbbi időben "valami" mindig közbejön. Nem jönnek össze a versenyek, lehet más cél (max. maratoni távig) kellene.

"Boldog vége ennek úgy se lesz,
Nálam százszor jobbat érdemelsz!"

Bármi is lesz, bárhogy is döntök, nem tuti biztos a happy end. Szerencsére az ellenkezője sem.

"Maradni esztelenség,
Elmenni képtelenség,
Bilincsben él, aki téged úgy szeret!"

Eltelt pár nap, leülepedett az élmény. Az ultrából kiszállni - nekem - nem olyan könnyű. És ahogy kinéz, nem is most lesz. A térdem is javul (szerencsére úgy néz ki, nem lett nagyobb baj), mentálisan nagyobb kihívás lesz az elkövetkező pár hónap. Az UB-n úgyis olyan kísérőim lesznek, akikre az életem is rábíznám, nemhogy a versenyem. :)