Mikor Erikát beválogatták az utolsó pillanatban a 24 órás EB csapatba, tudtam, hogy mehetek / mennem kell / megyek én is. (Később le is írta, hogy a versenyeken a kabalája a zura a pálya szélén. Pár év és kulcstartóként fognak árulni.)

Az utazás előtt bőven volt bizonytalanság bennem, elvégre eddig csak a sárvári versenyeken voltunk 24 óráson, ott meg a szabályok elég rugalmasak ugye. Nem tudtam, hogy mit lehet majd csinálni, bevallom tartottam attól, hogy hülyeségekkel szúrom el a versenyzést. Ez az utolsó napokban fokozódott, mikor megtudtam, hogy a magyar sátorban csak hat személynek lesz engedélye tartózkodni, az ehhez járó pass nekem nem fog jutni. Voltak ötletek, hogy ezt miképpen hidaljuk majd át, de egyik sem volt kidolgozott, gyakorlatilag nekem, nekünk senki nem tudott mondani semmi megnyugtatót. Ez főleg Erikában okozott feszültséget, az utolsó éjszakája - már Temesváron -  pont emiatt nyugtalanra sikeredett, ezen kattogott, hogy ha én nem mehetek oda, akkor ki fogja frissíteni. Én ott már nyugodt voltam, eldöntöttem, hogy végszükség esetén legfeljebb majd kint a pályán leütök valakit a budiban és elveszem a kártyáját. Szerencsére a román rendezők ezt nem vették szigorúan, így végig tudtam segíteni, nem kellett semmi trükközéssel élni.

A verseny helyszínére érkezve a magyar sátrat így a tíz futó és a kísérőik cuccai gyorsan megtöltötték. Kicsit félszegen pakolgattam, hiszen Erika volt az egyetlen csak C szinttel beválogatott futó, nem ő volt a csapat favoritja, kimondva is csak tartalék volt. Szerencsére a kísérők zöme ismerős volt, a többiekkel pár óra alatt megismerkedtünk, ha valamink, akkor időnk az volt.

A verseny pokoli hőségben kezdődött és rögtön kiderült, hogy jég az bizony nincs. Pár Márton team-es segített ki minket azzal, hogy elment és vett valamennyi jeget, amivel kihúztuk addig, amíg a rendezők is feltöltötték a készletüket. Még valamikor este egyszer elfogyott, a futók ott könyörögtek jégért, de akkor már senki nem volt, aki el tudott volna menni. Ugyanígy a jelen lévők közül Jociék hoztak nekem négy péksütit, megmentve az éhhaláltól. 

A sátorban és környékén közben egy nagyon jó kis csapat alakulgatott, értelemszerűen nem önfeledt poénkodással és kacarászásokkal telt az idő, mindenki precízen és kötelességtudóan tette a dolgát, senki nem  volt ott kezdő, de közben azért belefért kis érdeklődés, hogy érzi magát a másik futója, mi a helyzet. Néha egy-egy mosoly, poén is becsúszott. Szépen sorban jöttek a krízisek, de hát ez egy ilyen sport, ez már a rajtnál borítékolható volt, hogy tíz ember nem fog probléma nélkül végigmenni sajnos.

Estefele jött egy frissítő zivatar, utána a jó kis pára, de szerencsére a naplemente megmentette a mezőnyt. Én ugye elsősorban a lányokra figyeltem, akik eddig gyönyörűen mentek, de félidőben Boginak gondjai lettek. Lassított, majd gyalogolni kezdett, kiállni látványosan nem akart. Valamikor éjszaka nekem volt egy kis pihenőidőm, kiváló helyettesítőm lett a friss UB-győztes Sziszó személyében, tök jó volt, hogy eljött és beállt, éjfélkor elég ramaty állapotban voltam, nem megy még nekem ez az egész napos stressz, álldogálás - és most még nem is futkostam fazékkal a kezemben.

Egyszer jött egy ukrán pali, aki elkezdett magyarázni, hogy a feleségem (your wife) ott van náluk. WTF? Mit keresne ott? Hülye ez? Azért elmentem vele, a sátruk mellett egy futó, Magyarország felirattal. Megkönnyebbültem, mert azt láttam, hogy nem Erika. Azóta is szégyellem magam, önző voltam, de akkor ott hajnalban tényleg az volt az első gondolatom, hogy hála az égnek nem a feleségem. Majd a döbbenet: Zsuzsi! Sajnos valami nagyon félrecsúszott neki, kiállni kényszerült, pedig...

Közben Erikánál is volt krízis, a tervezett frissítés nagyon nem akart bent maradni, válságmenedzselés kezdődött. Szerencsére vártuk, készültünk rá, tudjuk miből mennyi kell, hogy üzemanyag maradjon, na meg ott volt a csapat adu ásza, Olivér. Komolyan mondom, a pali mint a Kockásfülű Nyúl, ha valami gond volt mindig ott termett. Én személy szerint sokat köszönhetek neki, hagyott dolgozni de ha kérdésem volt azonnal segített, sőt volt hogy kérés nélkül is felismerte a problémát és közbelépett.

Szinte minden körben átmentem a pálya túloldalára, ott nyugodt körülmények közt tudtunk beszélni. Nem futhattam mellette, így kb. 10 másodperces csevegéseink voltak, de a legfontosabbakat meg tudtuk tárgyalni. Ez mindkettőnknek fontos, tudnom kell, mi van és a sátornál frissítés közben a tömeg miatt nem lehetett általában pár szót se váltani. Később a palackokat a csapatsátrak végén rakta le, így volt alkalmam két körönként elmenni a többi ország sátra előtt/mellett. Bevallom láttam jópár érdekességet, apróságot, amit átvehetnénk a jövőben, ha megyünk még ilyen versenyre, szép kis listát írtam össze.

Hajnalban jött Erikánál az álmosság, amiből most nem sikerült jól kijönni, másfél óra elment a versenyből, nagyon belassult miatta. Kétszer is le kellett pár percre feküdnie a sátornál, egyszer pedig valahol a körön csövezett egy padon egy ideig. Vártam a pirkadatot, bíztam abban, hogy akkor kijön ebből a mélypontból.

Apropó mélypont. Bogi 11 órán keresztül járt a pokolban, sírva, káromkodva vagy épp transzban. Volt, hogy az eü személyzet levette a pályáról. Reggel néztem, hogy a finnek egy km-re feljöttek, szóltam a csajoknak, hogy az 5. hely veszélyben. Ezt lehet, hogy többször is említettük, Bogi egyszer kijött a belső világából, mikor közöltem vele, hogy menjen, mert nagyon jönnek a finnek, kifakadt, hogy megy ő, de ha még egyszer valaki a finnekkel jön itt hagyja a francba az egészet. Lehet, hogy nem ezekkel a szavakkal. Szóval azóta: "Bogi menj, jönnek a finnek!"

Világosodott, elkezdtem számolgatni és bár nem beszéltük meg, a cél 204 km volt, minden kör után újraszámolva, milyen tempóra van szükség. Ebben nagy segítségem volt Szilágyi Tibi, vele megoszthattam izgalmamat és segített nekem, agyatlannak tempót számolni. 

Az milyen volt már, mikor az agyhalál után a csajszi elkezdett 5:20-as tempóban futni. Rá kellett szólnunk, hogy lassítson, brutálisan beindult. Később beállt egy normális tempóra, amit tartani tudott a végéig. 204,77 km. Nem gondolnám, hogy kettőnkön kívül bárki hitt volna ebben pár órával a vége előtt. Néha Erika sem. Páran nem értették a 204-et, íme a megfejtés: automatikus belépő egy görög versenyre. (Szívás...)

Annyira elcsépelt szöveg, hogy címeres mezben csúszik-mászik az ember és csak élettelen lábáról lehet levenni a chipet, de ott ez kézzelfogható volt. Négyen nem futották végig a 24 órát közülünk, de mindegyikük elment a végsőkig, sőt kicsit tovább is. Én mind a négyüket megsirattam egy kicsit, de a kiállások megérintették a többi kísérőt is. Ugyanígy, mikor vasárnap reggel Norbinak gondjai lettek és elszálltak az esélyei egy jó dobogós helyezésre, felesége arcát nem fogom elfelejteni. Hát igen, amikor házastársat kísér az ember, az mindig keményebb.

Mindkét csapat 3-3 fővel fejezte be a versenyt, a térburkoló, a meleg tizedelte a mezőnyt. Két csapat 5. hely lett az egész napos futásuk eredménye, hihetetlenül örülök, hogy ezt élőben láthattam. Na meg elkészíthettem a két lány Pulitzer-díjas fotóját a lefújás pillanatában.

Kis statisztika: 24 óra alatt elfogyott 15 liter folyadék. Megállapíthatom, hogy életem párja 7,5 litert fogyaszt százon. Városban!

Összességében nagy élmény volt, rengeteget tanultam, Olitól elsősorban és a nemzetközi mezőnytől. Ahogy a futók bajtársakként viselkedtek, úgy mi kísérők is egységes csapatként fejeztük be. Esélyes, hogy a közeljövőben fogok még világversenyre menni, csodatévő talizmánként tart igényt rám Erika.

#Erikaférje