Erika megírta a beszámolóját szépen, most megírom ezt a pár hetet az én szemszögemből. :)

A kezdetekről annyit tudtam, hogy augusztusban azt az információt kapta, hogy az EB miatt a szövetségnek nincs pénze a 100 km-es VB-re, így hiába van idén második magyar idővel a világranglistán, nem fog menni. Ehhez képest tényleg meglepetés volt hat héttel előtte a telefon, hogy mégis mehet, de teljesen saját zsebből. Éppen dolgozott, beszéltük, hogy nagy valószínűséggel nem vállalja. Írtam sportegyesületünk elnökének (és csütörtökönkénti kínzómesteremnek) Beának, hogy mi a helyzet. Végül még aznap este tízkor született egy levélváltás során egy kérelem a Polgármester Úr felé, hogy lécci-lécci, adjon pénzt. Mondom, ez szerda éjjel volt. Csütörtökön már Horváth Zolinál volt a kérelem, pénteken meg is született a döntés, hogy az Önkormányzat beszáll a buliba, ad valamennyi pénzt, így mehet a menet!

A verseny előtt végighallgattuk a "Lassú vagyok!", "Nem tudok annyira se futni mint márciusban!" mondatoktól a "Talán sikerühet!" sóhajtásokon keresztül a "Jó lesz ez!" kijelentésig a mentális állapot stációit, a hozzájuk tartozó edzésmunkával. Annyira nem volt gáz, ideges volt a hölgy, de végül is nem akármire készült.

Mi tudtuk a tervét, tudtuk/tudjuk az A, B, C, D terveket is, egyik sem azt tartalmazta, hogy csak menjek végig. Ez a táv ésszel végigtolható, nem a teljesítés volt a cél, hanem egy az eseményhez méltó eredmény elérése. (Spoiler: sikerült!)

Két dologgal készültünk: egy versennyel Vásárhelyen és a Facebookon, ahol közösségi futás keretein belül próbáltuk megverni Erikát és egy titkos fb csoporttal, ahova végül sikerült meghívni majdnem mindenkit, akitől azt gondoltam számítana egy kis buzdítás a verseny előtt. Ez baromi jól sikerült, rengeteg kép, idézet, zene, jókívánság született három hét alatt, minderről az érintett nem is sejtett semmit. 

A verseny hétvégéje már csütörtökön elkezdődött, elment itthonról, így négy napig cincoghattak az egerek. Péntek este megkapta egyben az üzeneteket, bár sokan mondták, hogy csak utána olvassa el, én tartottam magam ahhoz, hogy péntek este lássa, ismerem annyira, tudom mi kell neki, mit visel el. Nagyon bejött, csak szólok, a mai napig van hogy elolvassa, szerintem lassan írathatunk belőle ZH-t.

Videotelefonálásokkal tartottuk a kapcsolatot, egymásban a lelket, még a verseny reggelén is 4:30-kor már kapcsolatban voltunk, úgy tudott készülődni, hogy másfél óráig csacsogtunk közben, olyan volt mintha együtt lennénk. Mikor elrajtolt hétkor, én is kimentem egy szimpátia 15 km-re, nem azért mert annyira kívántam, de maradásom nem volt otthon.

Tízkor kezdtük a futást Vásárhelyen, közel harmincan eljöttek, baromi jó érzés volt, Erika, Bea segítettek a mozgósításban és a tájfutók közül is többen ott voltak, ami nekem személy szerint nagy pozitívum volt. Végül mi 5:03-as ezreket futottunk, ami neccesnek tűnt, kb. erre lehetett Erikánál is számolni, így nem hirdetettem még eredményt. (Újabb spoiler: Erika 5:04-es átlagot ment, lemostuk a csajt!)

A nap többi része a Route47 vendéglátóegységben telt, a kemény mag itt szurkolta ki a verseny végét, sajnos az online eredmények megbolondultak, így csak azt tudtam, hogy 15:15 és 15:30 közt valamikor beér. Végül négy előtt hívott, beszámolt az eredményről és kifújta magát. Büszke voltam rá!

Másnap már jöttek is haza, páran meglepődtek, hogy milyen hamar, szerintünk nem volt ez gyors, ellepett minket a mosatlan és már nem volt egy tiszta rongyunk se! ;)

Konklúzió:

Lelkileg nagyon rossz itthon maradni, a gyerekek és én is inkább mentünk volna, inkább futnánk, mint vakon izgulunk. Fura volt látni, milyen sokan misztifikálják a távot, titulálják emberfelettinek. Mi négyen nem tekintjük annak, hiszen mi látjuk azt a céltudatosságot, edzésmunkát mögötte, ami után a verseny már csak gálaelőadás volt, mondjuk nagyon jól is sikerült. (Persze továbbra is: tiszteld a távot, egy 10 km-es futásba is belepusztulhatsz!)

Érdekes szembesülés, hogy a megyében a sportújságírás (vagy csak általában az újságírás) mennyire színvonalas. Bár a hírt az egyesület eljuttatta a környékbeli sajtóhoz, nem érte el egyiknél sem az ingerküszöböt,  hogy foglalkozzon vele (egy kapott email copy-paste módon történő megjelentetése nem nagy újságírói bravúr)

Szuper volt viszont, hogy több száz rokon, ismerős, ismeretlen drukkolt, üzent, gratulált, úgy tűnik a címeres mez bevonzott olyanokat is, akiket eddig hidegen hagyott a sportnak ezen része.

Végezetül, bár a Hajrá Apa hozzám nőtt, a feliratok maradnak, itt a blogon debütál egy új szignó, hiszen büszkén mondhatom, én vagyok

#erikaférje