Hol is kezdjem? Talán ott, hogy én nem vagyok egy blogger tipus, vannak ugyan gondolatfoszlányok a fejemben, főleg futás közben, de ezek rendszerint nem állnak össze komplett történetté. De mivel Gábor kitalálta, hogy a továbbiakban csináljuk együtt a blogját, és finoman értésemre adta, hogy meg kéne írnom a VB-t, hát nem maradt sok választásom… 

A történet eleje kicsit még év elejére nyúlik vissza, (szóval ha valaki csak a vb-re kíváncsi, annak sokat kell lapozni, de így kerek a történet, az előzményekkel) mikor is nehéz döntést követően, de az ultrás alapozást választottam a tájfutó alapozás helyett. A vegyes felkészülés olyan volt, mint a kihúzható kanapé, nem jó sem ágynak, sem kanapénak… A tájfutás így idén számomra már csak néhány országos bajnokságot jelentett, amire szívesen mentem el, mivel a sportág még mindig kiemelt helyen áll a szívemben, és a lányokkal alkotott váltó, és a csapatversenyek olyan élményeket adnak, ami nincs meg az ultrában.

Az idei évben a fő terv az Ultrabalaton egyéni teljesítése volt, de előtte volt még a 100 km-es OB, és a sárvári 24 órás. A 100-as, és az UB jól megfértek volna egymással, de akartam köztük még Sárvárt is, bár a mostani agyammal ez hülyeség volt, mert az a mindössze öt hét regenerálódás, ami a két verseny között rendelkezésre állt, elég csekély. Mindegy, megcsináltam, a 100-ason sikerült egy erős B-t futnom, aminek örültem, mert korábban nem indultam még 100 km-es versenyen, csak 12 órásokon. Pedig jelentős a különbség a két versenyszám között. Sárváron már kevesebb babér termett, ott nem sikerült elérnem a vágyott 200-at, és az UB-ra sem a legjobb állapotban álltam rajthoz. Így a 28 és fél órás teljesítésemnek is örülhettem, amihez azért a Nodari-Miller házaspár segítsége nagyon sokat hozzátett.

Ezt követően a nyár már-már  unalmasan telt, a legközelebbi jelentősebb verseny a szeptember eleji 12 órás OB volt, amire a nyári melegben próbáltam készülgetni. Közben egyre többször felmerült bennem, hogy az eddigi önálló felkészüléseket felválthatná egy szakértő által segített munka. A környezetemben majdnem minden ultrafutó mögött áll egy profi személy, aki megmondja a tutit. Másrészről viszont élveztem a szabadságot, hogy ösztönből, és a saját tapasztalataimból készülök a versenyeimre, habár tudtam, hogy ez a készülés lehetne sokkal hatékonyabb. Nem utolsó sorban azért is halogattam a dolgot, mert edző tekintetében csakis egy név járt a fejemben, és az Olivéré volt, és nem tudtam, hogy megütöm-e nála a kívánt szintet. Az utolsó csepp a pohárban a 12 órás OB volt, mikor is a verseny vége előtt kb 50 perccel a versenyzésemnek véget vetett egy rosszullét. (A hátralévő időt vánszorgással töltöttem el.) Ennek a következménye 3 egység infúzió, és a kardiológus fejcsóválása lett. Akkor, ott erősen elgondolkodtam azon, hogy ezt ÍGY nem kellene folytatni tovább. Így nem. Ezért megkerestem Olit, aki (nagy örömömre) elvállalt. Persze az idei évre már nem volt fontosabb terv, csak az 50 kilis OB volt hátra, az pedig hát nem az én versenyem, mert elég lassú vagyok maraton-közeli távon. Kissé átrendezte az őszi terveimet, mikor úgy október közepén megszólalt a telefonom. Molnár Tamás volt, és  azt kérdezte, hogy elindulnék-e a 100-as VB-n (önköltséggel)? A telefon majdnem kiesett a kezemből…

Nagy dilemmába kerültem, mivel ez egy nagyon nagy lehetőség, de csak hat hét volt a versenyig, anyagilag teljesen lenulláztuk magunkat a fürdőszoba felújítással, a munkahelyem is elég bizonytalan volt, valamint ott volt az edzőm, akivel még nagyon az elején voltunk a közös  munkában. Azért nem akartam kapásból elvetni a lehetőséget, főleg, mert ez egy óriási dolog, és ki tudja, hogy mikor adatik ilyen legközelebb az életemben. Megkérdeztem hát Olit, és mivel Ő támogatott a dologban, és a várostól is kaptam ígéretet egy bizonyos összegre, igen mondtam a felkérésre. Rajtam kívül még Muhari Gábor és Zabari János képviselték a magyar színeket.

Persze azonnal ez került a fókuszba, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy például egy 14 órás munkanap után még kimenjek egy másfél órás edzésre este 10-kor…

Volt pár változtatás, amire az 50 kilis jó teszt volt. A korábbi Asics fanatizmusomat Hokára cseréltem, mivel a talpammal sok problémám volt. A frissítésen is változtattam, mertem fehérjés löttyöt inni. Ezek mind jól vizsgáztak a versenyeimen.

Szóval így készülgettem a VB-re, aminek az időpontja egyre közeledett. Ha Oli, akkor pulzuskontroll, természetesen. Ezt is meg kellett tanulnom, és elviselni a kezdeti kudarcokat, amit a tempóm visszaesése jelentett. Bevallom, nem nagyon hittem, hogy a VB-ig bármi javulást is el fogunk érni, inkább a hosszú távú eredményben bíztam. Ennek ellenére a VB előtt hetekben már sikerült az 5 perc körüli iramot viszonylag alacsony pulzusértéken abszolválni, és ez reményre adott okot. Ennek ellenére a VB-re nem érkeztem nagy álmokkal, csupán tapasztalatszerzésnek szántuk, és én is csak magamhoz képest szerettem volna jól teljesíteni. Az embernek ilyenkor van a fejében  A, B, C, D… stb terv. Nekem az A terv egy pb volt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel elégedett lettem volna. A B-terv már egy „A” szint elérése volt. Úgy gondoltam,hogy ha ezt elérem, akkor emelt fővel térhetek haza a versenyről. A VB az EB-vel szemben kevesebb reklámot kapott, amit én személy szerint nem bántam annyira, mert így kevesebb súlyt éreztem magamon. Ezen kívül (sajnos) nem jött össze csapat sem, így az a teher sem volt a vállamon, hogy a csapat eredményét hogyan befolyásolom. Más részről viszont elég maximalista vagyok, bőven elég a saját elvárásaimnak megfelelnem.

Ugorjuk végre a versenyre. Én még sosem jártam Spanyolországban, és kb. 18 éve nem repültem, úgyhogy maga az utazás is élmény volt számomra. A fiúknak persze mindez már-már uncsi volt, de nekem az egész közeg, a megnyitó ceremóniától kezdve a színvonalas hotelig minden új volt. A rendezők kitettek magukért, szuper szállás, szuper kaja. Megérkezve a szobámba viszont rám zúdult a magány, a kétség, és persze a kérdés, hogy mit is keresek én itt? A férjem (és most már blogger-társam is) ha már nem tudott velem tartani, gondoskodott programról az első éjszakámra, mivel létrehozott egy titkos facebook-os szurkolói csoportot, ahová meghívott kb 300 ismerőst, barátot, és rokont. Ezt annyira jól sikerült előttem titokban tartani, hogy csak akkor szereztem róla tudomást, mikor pénteken engem is felvett. Tehát ezeket a szívhez szóló, olykor vicces üzeneteket olvasgattam az első estémen egy 100-as csomag papírzsepi társaságában.

Reggel 7-kor kimentem egy lazát futni, közben volt alkalmam szemrevételezni az ellenfeleket, és nem utolsó sorban megcsodálni egy giccses napfelkeltét. Közben eldöntöttem, hogy nyugdíjas éveimet itt fogom leélni. A nap többi részében volt egy kevés szabad program, ha jobban belegondolok, összesen ez a délelőtt állt rendelkezésre, hogy megvásároljam a szükséges dolgokat a versenyhez, és az ajándékokat a családnak. Délután megnyitó, felvonulás zászlóval, országonként, színpad, taps… Megnéztünk még néhány helyi táncos, és akrobatikus előadást, azután visszavonultunk készülni a másnapra. Én is elkészítettem az italaimat, szám szerint 20-at.  

Hajnalban 4-kor keltem, hogy a reggeli beleférjen, kávézás, öltözés, majd Tamás elvitte a frissítőket, hogy a két frissítőállomáson elhelyezze őket. Bemelegítés, jelentkezés, visszaszámlálás, izgalom, rajt…

A pályáról röviden annyit, hogy ahogy a mellékelt képen is látszik, egy 10 km-es körön zajlott, ami a városban tekeregve érintett egy kb 2,5 km-es kockaköves tengerparti szakaszt, majd aszfaltra áttérve tovább kanyargott a kertes házas övezetekben, sok esetben élesen visszakanyarodva. Szint kevés volt benne, de az alattomos. Az időjárás változó volt. Reggel 7-kor, a rajtkor még tök sötét volt, de már kellemes hőmérséklet, majd ahogy felkelt a nap egyre melegebb lett, már-már kánikula, majd érkezett egy kiadós széllel a zivatar, ami villám kíséretében elárasztott bennünket egy intenzív esővel. Ennek következményeit kerülgettük a verseny fele időtartamában. De hát aki „sárváron” edződött, annak ez nem volt újdonság… J Az utasítás az 5 perces tempó-, és 165-ös pulzuskorlát volt. Az 50 kilissel ellentétben itt nem szállt el az elején a pulzusom, és végig tudtam tartani a kívánt értékeket. A pályán két frissítő állomás volt, itt lehetett országonként kihelyezni a frissítőket, az egyik a rajt-cél vonalon, a versenyközpontban volt, a másik a pálya közepén, 5 km-nél. Ezen kívül volt még egy hely a tenger parton, ahol lehetett vizet elvenni.

Azt gondolom, hogy a versenyt sikerült elég összeszedetten teljesítenem, nem voltak különösebb gondjaim, figyeltem a pulzusomat, tempómat, élveztem a futást (többnyire J), mikor fogyott az erőm benyomtam egy-egy gélt, és mentem tovább. Közben volt egy kis gyomorbajom, de egy vizes-kóla segített, mást nem is vettem el az asztalról egész idő alatt. Az eső közben és után fáztam kissé a trikóban, de gyorsan megszáradtam, és így végül is nem volt vészes annyira. Először Gábor körözött le, majd később Jani húzott el mellettem, szurkoltunk egymásnak, majd gyorsan eltűntek a látóteremből, szépen futottak, jó volt látni őket. Később viszontláttam Gábort, de sajnos túl korán, és már átöltözve a nemzeti melegítőbe. Ez nagy szomorúsággal töltött el, de próbáltam visszarázódni, és folytatni a versenyzést. Bíztam benne, hogy Janival nem lesz gond.

A szervezésről még nem ejtettem sok szót, mert minden nagyon rendben volt, de a Toi-Toi WC-k számát nagyon alábecsülték azzal az összesen 4 db-bal, ami a két helyen kihelyezésre került, főleg, mivel a VB-n kívül volt még spanyol bajnokság, 50 kilis betétszám, és nyílt futam is egy időben. Így erősen a szerencsén múlott, hogy valaki a kívánt pillanatban be tudjon ugrani egy ilyen csodába. Sok volt viszont a gerilla módon (kuka mögött, kocsi mögött, fűcsomó mögött, semmi mögött) dolgát végző versenyző. Ezen kívül talán csak egy dolog nehezítette még a versenyzést, és ez a német csapat „sportszerűsége” volt. Miután csak egy fő személyzetünk volt, így a távoli frissítő állomáson magunk vettük el a palackot. Ezzel nem is lett volna nagy probléma, ha nincsenek a német szomszédjaink, akik minden (de tényleg minden) körben próbáltak a nekünk lehető legrosszabb helyen, az ország-jelzésünket takarva állni, és a laza, lendületes üvegelvételt, egy visszakanyarodós, lökdösős (erősen káromkodós), frissítéssé tenni. Tudom sok minden nem múlt nekem ezen, de minden körben kizökkentem, és első alkalommal túl is futottam jócskán az asztalunkon, mégis újra és újra eljátszották ezt velem/velünk (Jani is panaszkodott erre). Az utolsó körben pedig már meg sem lepődtem, mikor merő kedvességből, megpillantva engem a Gábor palackját nyújtották felém… Ezeket leszámítva nem volt semmi hiba a versenyben.

Ami az eredményemet illeti, tisztában voltam, hogy jelen felkészültségem kb mire elég, nem vártam csodát magamtól. Tudtam,hogy ha tartom a tempót, akkor az A-szint meglehet. Volt persze még egy-két időterv, amit el kellett közben engednem, mivel az utolsó harmadban lassultam, ez részben a szél miatt is volt. Közben végig számolgattam, hogy hogyan állok az időtervemhez képest. Az utolsó kört próbáltam kicsit jobban megnyomni, de nem túl nagy sikerrel, azért az utolsó 5 kilit, főleg a német incidens után már idegből toltam meg. Így végül az időm 8 óra 27 perc 53 másodperc lett. Mikor beértem kaptam egy kólát, egy befutóérmet a nyakamba, és a rossz hírt, miszerint Jani is kiállt. Ez utóbbi eléggé sokkolt.

Mindent összevetve a VB nekem olyan volt, mint egy álom. A kezdeti szervezkedéstől az utazáson, az ottléten keresztül, a célba érkezésig. Egy olyan eufórikus állapotba hozott, aminek még most is a hatása alatt vagyok. Ennyire magyarnak még sosem éreztem magam, óriási megtiszteltetés volt a magyar címeres mezt hordani, bízom benne, hogy a jövőben még lesz erre alkalmam. 

Sok embernek tartozom köszönettel a versenyre való kijutásért, és az ottani szereplésemért. Az első a családom, akik végig támogattak a felkészülésemben, hittek bennem. A férjem, Gábor és az atlétikai egyesületem elnöke, Vári Beáta jártak közben a támogatás igénylésében. Hálás vagyok városomnak, Hódmezővásárhelynek, hogy méltónak talált a támogatásra. A teljes versenyidőszakban Yumeiho-s terapeutám Faragó Kata tartotta rendben a lábaimat, és a gerincemet. Köszönöm Olivérnek, aki szintén hitt bennem, és felkészített a versenyre. Minden kedves ismerősömnek, barátomnak, rokonomnak köszönettel tartozom, akik kedves szavaikkal biztattak személyesen, és a szurkolói csoportban, vagy részt vettek a „Győzzük le Anyát” versenyen. Köszönet illeti még Molnár Tamást, aki a szervezést lebonyolította, és a verseny alatti frissítésben is segítségünkre volt. 

Bocs mindenkitől, hogy ilyen hosszúra nyújtottam. Ígérem, most sokáig nem jelentkezem, és csak Gábor fog posztolni.  Én inkább futok, az jobban megy…