Az ultrafutók antiszociális egyedek, akik imádnak magányosan szívni hosszú órákon át, a legjobban annak örülnek, hogyha senki nem szól hozzájuk. Ez is egy vélemény. A valóságban eszméletlenül szociálisak, a kis létszám miatt ráadásul egy rendkívül kicsi és összetartó közösség (viszont egyáltalán nem zárt, kifejezetten befogadó!). Ennek tanúbizonyságát láttam a hétvégén, mikor is egy új szituációba kerülve tölthettem el egy napot velük.

Kezdjük az elején. Erikának őszre két versenye maradt, a 12 óráson én nem terveztem indulni egy októberi hosszú futás miatt (ami közben ugyan elmaradt), így viszont felajánlottam szolgálataimat, mint staff. Ennek fényében ment a felkészülés, nekem erős hetem volt, kis izomlázzal mentem, de végülis csak etetem-itatom, ahhoz nem kell futni, állni is csak ritkán. (Gondolta a költő)

A versenyt nem cizelláltuk túl, egy hajnali öt órás indulással megoldható Velence, így kényelmesen, otthon alhattunk. Reggel felvettük Évit, hétkor már jöttünk le a pályáról, egész korán odaértünk. A versenyközpontban egy terebélyes fűzfa alatt találtunk jó helyet, Badics Attiláék mellett, később Öcsiék is odatelepültek Szilvivel, így garantálva volt egy jó társaságban eltöltendő fél nap. (Nem mellékesen Lubics Szilvi versenyzéséből is többet láttam, mint eddig bármikor. Kiderült, hogy Ő is ember). Andi, Barna szintén odatelepültek, egész nagy kompánia készült a várható kánikula-futamra.

A rajt előtt azért bennem is volt feszültség, meg akartam felelni a ki nem mondott elvárásoknak, feltett szándékom volt Erikát egy jó eredményhez segíteni. A mezőnyt látva várható volt mindkét nemnél a nagy harc, azt hogy közepes eredménnyel dobogóra nincs esély.

Elindultak, én berendezkedtem egy kényelmes kiszolgáló-üzemmódra. Ezt az első kör végén felülbíráltam, kiderült (és a mellettem lévő asztalnál látottak is megerősítettek ebben), hogy ezt nem lehet egy helyben állva megcsinálni. Előkészíteni, elé menni a futónak, odaadni majd menni vele pár mondat erejéig, közben oda-vissza sprintek, ha valami elmaradt. Durván minden körben egy-kétszáz métert futottam lendületesen (2500 méteres körök voltak). Közben hódoltam bandázási hajlamaimnak, Jociék, Editék, Sziszóék sorjáztak, Öcsit lestem mit csinál. Vittem széket, könyvet, talán ha kétszer leültem egész nap. Pörögtek a percek, órák, ahogy jött a meleg kezdtem adagolni a jeget, ment a hűtés. 

Pár óra elteltével Erikának volt egy kisebb holtpontja, adtam neki a csodás chia magos sütimből, állítása szerint finom, de futás közben ehetetlen. Még szerencse, hogy jártak arra nem futók, az utolsó szálig elfogyott valahogy. Közben adagolva magnézium, só, BCAA terv szerint, jött egy kisebb gyomorprobléma, innentől a malto mellé ment a hígított kóla. Szépen kijöttünk a gödröcskéből, Erika stabilan harmadik, majd második helyen állt, egyenletes tempóban, de lassabban, mint tervezte. Figyelmeztető jel lehetett volna, mikor Sziszó kiállt, mondván elszállt a pulzusa, laktáton fut tötymörögve. Erikán nem volt öv, látszatra könnyedén ment, de ő kívülről lazának tűnik résztáv közben is. 

Az első hat óra elrepült, tettük a dolgunkat mindketten. Közben Évinek is befejeződött a négy órás futam, ugyan vádligörcs miatt hamarabb, kimentem segíteni, de többen is foglalkoztak vele, így én húztam vissza Erikával törődni, nagyon ment a csaj, akkor még megállíthatatlannak tűnt.

Viki megzuhant, majd úgy feltámadt, hogy pillanatok alatt visszajött a körhátrányból, eszméletlen a csaj, többedszerre látom, mekkora szíve van. Reálisan ekkor a harmadik hely nézett ki, erre minden esély megvolt, Csupor Kriszta jött negyediknek körhátránnyal.

Jött viszont nálunk egy nagyobb hullámvölgy. A gyomra rakoncátlankodása mellett elkezdett dagadni a keze, növeltük a sót, ivott, hűtött a maximumon. Helyrejött, de nem ment úgy, mint szokott, nem volt meg az a hangulata Erikának, hogy fejből megoldja. Ehhez hozzájött az iPod lemerülése, lelkileg nagyon rossz periódusban. A következő átfutásánál megkértem Hergót, hogy a sebtében letöltött közös számunkat a telefonomról a mikrofonon keresztül játssza be, jól jött egy kis meghatódás mindkettőnknek. A következő körre összeraktam egy övet és a telefonom, így a Green Day dallamaira kellett kibírni a végéig.

Mindenki várta a hűvöst, mint a Messiást. A nap lement, a hűvösről akkor lett fogalmam, mikor este hétkor kifutottam a pályára géllel és vízzel, hogy minél hamarabb hozzájusson. Másfél km alatt csuromvizes lettem, brutál meleg, pára volt még mindig.

Erika folyamatosan panaszkodott, elkönyveltük "hisztinek", így is álltunk hozzá. Toltam, fenyegettem, kértem, éppen amire szüksége lehetett. Már csak egy óra volt hátra, amikor mentem vele egy kört, megnyugtatott, hogy nyúllal még tud futni, tehát fejben volt gond.

Öt perc alatt összeomlott minden. Ugyan addig is panaszkodott a vádlijára, de az nála üzemszerű működés, így a Perskindol jó megoldásnak tűnt. Most viszont egyszerre elment az ereje, fájt a vádlija és ha futni kezdett felbukott. Próbálta tartani magát, nagyon akart, de már szerintem mindketten tudtuk, hogy ez a hajó elment, egymásnak és nyíltan viszont a világért se vallottuk volna be. Megegyeztünk, hogy megyünk amíg tudunk, a végéig kitartunk. Kérdés nélkül is egyértelmű volt, hogy kettesben maradunk, én nem hagytam magára bármennyire is szabályellenes ez. Kunyeráltam sört, beszélgettünk (leginkább én), toltam-húztam. Tudtam, ha abbahagyja az sokkal nyomorultabb érzés neki, mintha a pályán kap ki. Vérbeli versenyző.

Attilát megfűztem, hogy menjen vele, hátha a környezetváltozás jót tesz. Attila más kommunikációt képviselt, mint én, mentek előttem egy fél körön keresztül, futottak is, végül brutális összeveszés lett a végén. Hálás vagyok, hogy partner volt és megpróbált segíteni. Itt lett végleges, hogy hagyjuk, ekkor mondtuk ki először: ennyi. És itt ment el a dobogó, Kriszta nagyon szépen futott a végén is, őszintén mondhatom, megérdemelten lett dobogós, a következő körben gratuláltunk és szurkoltunk neki.

Mi még sétáltunk egy fél kört, ezzel elértük, hogy Erika maradt negyedik párszáz méter előny maradt az ötödiktől. Csekély vigasz, de mondom: vérbeli versenyző. Fontos.

Vissza már nem tudott jönni a kocsihoz, így lefutottam és kimentem autóval érte, nagyjából átöltözött, mi is összekaptuk magunkat és indultunk haza. Azt hittük vége van, de sajnos Szeged előtt voltunk, mikor kiderült, hogy nem javul az állapota, így kellően megijedve az SBO felé vettük az irányt. Három zacskó finomságot öntöttek bele miután vért vettek és EKG-ra rakták. Már a vérvételkor megvolt a diagnózis: kiszáradás (óránként 1,3 litert adtam neki csak én, plusz amit asztalról vett el). Így dögfáradtan volt lehetőségünk tapasztalatot szerezni az egészségügyben közismert szakember-hiányról. Közel hat órát vártunk, mire egy orvos meg tudta nézni a leleteket. De egyszer minden véget ér, megkaptuk az elbocsátást és utasítást (pihenés) és vége. 

Konklúzió

Volt/van bennem egy adag önvád. A véleményem szerint ha van kísérő, akkor ő nem csak pincér, hanem átveszi a gondolkodás és felelősség egy részét is a versenyzőtől. A verseny első felében ez jól működött, a második felében mindkettőnket elkapott a gépszíj. Túl sokat figyeltünk a versenyre, nem vettünk tudomást a jelekről. Tudtam, hogy nehéz lesz, de Erika eddigi pályafutásából hihetőnek tűnt egy nyögvenyelős heppiend. A frissítést pedig tanulni kell, nem véletlenül van annyira kevés állandó kísérő és nem véletlen vannak a kialakult csapatok. 

Nekem ez ma nem jött össze, egyszerűen nem hittem el, hogy ennyi folyadék kevés lehet. A motiváló, támogató, lelkesítő és előrelendítő szerepemmel viszont aránylag elégedett vagyok, az a része ment. Erikának gyakorlatilag lassítani is csak akkor kellett, ha ő igényelte, megkapott mindent futva, menet közben. És ez ezen a szinten helyezéseket jelent.

Baromi fárasztó egy 12 órás résztávos edzés, de így is jó buli volt. Valamint ismét rengeteget tanultam Öcsitől, lassan vissza kellene adnom valamit. Legközelebb sütök neki meglepit..

Bár a legközelebbi ultrán már futni fogok. Kivéve ha...