Úgy vártam ezt a versenyt, mint a Karácsonyt. Egy éve, mikor még csak az első UB-n a tésztapartin voltunk túl és a megnyitón felálltak az egyéni indulók, mi pedig percekig tapsoltuk őket, akkor eldöntöttük, hogy jövőre egyéniben jövünk. Másnap a párosunk körbefutott, így elkezdődött a visszaszámlálás.

Közben a névadó szponzor - ha már úgyis ott dolgozom - bekebelezett mindkettőnket, így hivatalosan az NN Biztosító színeiben neveztünk és indultunk el. Ez járt pár nem várt körülménnyel is a versenyen.

Sárvár után volt ugye a Borvidék, ahol nem futottuk szét magunkat, így megint sikerült - Márkus Öcsi útmutatását precízen betartva! - ráhangolódni, felkészülni. Az utolsó napok legfontosabb eseménye a szörfös, UV (nem UB!) álló hosszú ujjú felső vásárlása volt, amit a várható kora tavaszias időre való tekintettel vettem.

Kísérőim a végén kialakultak, adott volt Ákos, az első perctől egyértelmű volt, hogy ő jön, melléje csapódott Gabi, elsősorban a hazajövetelünk biztosítására, de végigkísért a pályán is, valamint a cégnél Edit jelentkezett, hogy autós egyéni kísérőként debütál. Így háromfős delegáció tervezett velem indulni, ráadásul lett bringa is, így végig lett kétkerekű kíséretem, hurrá!

Péntek megérkezés, szembesültem a Club Aliga rugalmasságával és kedvességével (irónikus szmájli), majd ejtőzés a parton árnyékban, a szobában, tésztapartin. Kikészítettük a szombati rajtcuccunkat, majd a többit beraktuk a kísérő kocsiba, amit az előre elkészített Hajrá apa felirattal kidekoráltak kísérőim. A napunkat egy-két apróság zavarta csak meg, ez pedig az NN részéről áradó figyelem. Fotós, videós, csinálj így-csinálj úgy, de megértem, nem azért szponzorál versenyt, fizeti a nevezést hogy csak nekem legyen jó. Ráadásul mindezt tök kedvesen tették. A végén mindenkinek az volt a véleménye a csapatból, hogy szeretne az NN-hez jönni dolgozni. 

Este tízkor végre sikerült lefeküdni, elaludni kicsit később, az Erika felől érkező "Te se tudsz aludni?" kérdések hátráltatták az agyam kikapcsolását. Kb. 5 percnek tűnő alvás után reggel 3:30-kor ébresztő, reggeli, öltözés, kipakolás, ötkor már a rajtnál voltunk. Bemelegíteni mindketten kifutottunk a világból, ugyanis a fotós és a videós is felébredt.

5:30, végre rajt. Lufi nincs, régen volt, most zene van, kurjongatások, csomó kolléga, szurkolás, én meg reménykedve keresek valakit, akivel tudom, hogy egy az iramunk. Még az emelkedőn meg is szólít Barna, így még nem örültem neki, össze is verődünk menjünk együtt. Eseménytelen kocogás az első váltópontig, Barnával el-elszakadunk egymástól (neki meg a gatyája szakadozik), már látszik, hogy kivel azonos a tempónk. 

Gabi mellettem - előttem - mögöttem teker, az előzetes terv szerint adagolja belém az üzemanyagot, kiegészítőket. Minden klappol, repülnek a kilométerek. 2:20-as félmaraton után kerek ötórás maraton. Hát igen, nem az élmezőnnyel futok, valaki megjegyzi, hogy ez a halálzóna. 43 km-nél bő óra előnyünk volt a szintidőhöz, nem éreztem vészesen lassúnak, de tény, hogy Erikáék itt repültek még.

Tihanyt elhagyva ráfordultunk az első emelkedőre. Sapka már egy ideje rajtam volt, ahogy jött fel a nap megkaptam, majd folyamatosan a jeget is. Felvettem a vadiúj felsőmet is, így a kényes helyek a naptól el lettek rejtve. Rohadt meleg lett. Nem tudom mikor, milyen hirtelen, de egyszer csak azt éreztem, hogy figyelni kell rá, baj lehet belőle. Az ivást eddig se vettem félvállról, innentől sapka, nyakvédő mindig vizes, minden asztalról ittam plusz a malto és ami a biciklin volt.

6 óra/50 km. Még ez se gáz, mehetünk. Ezen a részen hullámos a pálya, így lefele futás, már-már jó tempóban, felfele tempós gyaloglás. Egyedül, de nem magányosan. Megismerkedtem Dragossal, a román ultrással, aki biztatott, hogy éjjel jobb lesz. Mindezt délben. Közben azért azt hiszem tanultam pár román káromkodást is.

69 km-ig simán élveztem. Buli volt, tűrhetően ment, a holtpontokat tudtam kezelni, bizakodó voltam. A zánkai tábor előtt egy útmenti veteményesbe egy számomra is hirtelen jövő hányást engedtem bele, a háza előtt szurkoló házigazda teljes megrökönyödésére. Így ő nem is tudta kellőképpen értékelni, hogy életemben először az orromon át hánytam. (Bár állítólag ezt többen is meg tudják csinálni). A poén, hogy jobb lett, innen tudtam normálisan futni síkon is, mikor a volt Úttörőtáborhoz értünk már egész jól voltam, csak kicsit volt diszkomfortos.

Fel Zánkára egyszer csak Attila került mögém, váltóban lefutotta a saját etapját, majd megkeresett és beállt egy kicsit beszélgetni. Nagyon jól esett, még ha nem is látszódott rajtam. Itt került elő kedvenc fotósunk is, aki a tetszési indexén rontott sokat, azzal hogy mosolyogva közölte, a táblánál fussam meg az emelkedőt a fénykép kedvéért. Közvetlen életveszélyben forgott szegény.

A fiúk szóltak, hogy Barna itt van előttem két percre, üzeni hogy érjem utol és hagyjuk itt az egészet a g..ibe. Zánkán utol is értem Dragossal és Deák Lacival együtt, itt Laci kísérője szólt, hogy beszéljek vele, de csak annyi volt a közlendő, hogy napszúrást kapott, kiszáll. Utólag gondolkodtam el, lehet hogy rá lehetett volna beszélni Köveskálra, de elborzadva gondolt arra a napsütötte 5 km-re, ami addig van. Így hármasban indultunk útnak
, én kifejezetten felfrissülve. Dragos elhúzott, a palinak érdekes taktikája volt, a lefeléket gyalogolta, az emelkedőket kocogta.

Salföldön nagy eseményre ébredt a falu a délutáni szunyókálásból, végre sikerült pisilnem. Igazi NN-esként nem csak a vérem, a vizeletem is sötét narancssárga, ami itt az álmoskönyv szerint nem jó. Ekkor már változtattunk a frissítésen, gyors kapcsolat kiépítése Öcsivel, aki eldobatta a "szar izót", víz, kenyér, ropi esetleg kis kóla. Meg sótabletta ezerrel. Sóval mentünk tovább.

A Varga pincészet előtt lefeküdtem a bicikliút mellé a jó hűvös aszfaltra tíz percre, erre kijött egy öreg az egyik mellékutcából, hogy van neki könyékig érő (mutatta) szikéje, szívesen megműt. Majd leült mellém. Gyorsan feltápászkodtam, majd Ákossal együtt tovalibbentünk.

Vargáék előtt kompressziós szárat vettem, zoknicsere és összeverődtem két Andival és Timivel, két női egyéni indulóval. Együtt megtámadtuk a pincészetet, le csak én mentem, úgy voltam vele rosszabb nem lehet, ott legalább hűvös van.

A badacsonyi szőlőknél, valahol 100 km magasságában az egyik frissítőpont személyzete, mint egy helyi érdekességet mutatott egy francia pasit, aki állítólag már három órája ül mozdulatlanul az egyik kempingszékükön és nem tudják mit akar. Miután így megismertük a badacsonyi unikornist mentünk is tovább, lámpa kellett lassan, siettünk, hogy mire sötétedik odaérjünk a frissítőhöz.

Kietlen bicikliút a fák között, majd a főút mellett. A szigligeti elágazásnál jó ötletnek tűnt egy laza fejessel eldőlni az útpadkára, majd ha már úgyis ott vagyok kegyetlenül fázni. Az az igazi fogvacogtató fázás. Telefon a fiúknak a kocsiba (Ekkor épp Edit volt a gardedam), hogy lázmérő, téli futócucc rendel! Jöttek is, láz nuku, felöltöztem és mentem tovább.

Györök előtt megkaptam a nap egyik ajándékát, Tamás kocog felém a sötétben. Basszus, miattam! Mentünk egymás mellett, mondta a szövegét, adta a tanácsokat, kérdezgetett, szó szerint tolt egyre tovább. Vele még tudtam futni...

Egy nagyobb megállás még volt a töksötét balatoni éjszakában, azért sikerült továbbmenni, mert közölte Tamás, hogy úgysem tud bejönni ide értem autó, menjek csak előre. Fogtam a fiúk vállát, úgy legalább egyenesen haladtam. Majd Vonyarcvashegyen a Lido előtt kaptam félóra pihenőt a pokrócon, lefeküdtem. Mikor felébredtem már Aligán voltunk a szállodában, egy matracon. A fiúk rendesek voltak, képbe helyeztek és elmesélték mi is történt éjfél és hajnal közt, hogy juttattak vissza. Az a rész valahogy kimaradt...

Hát ennyi volt, százhuszonvalahány km-re voltam jó most. Sokan mondták, hogy ez is nagyszerű, meg más is, meg stb. Ez nekem akkor is csalódás, amit még fel kell dolgoznom. Folytatás a beszámoló legvégén lesz.

Térjünk rá, miért is volt nagyszerű a hétvége!

Volt három nagyszerű kísérőm. A két fiú még csak 24 éves, Gabi soha nem látott még ultrát, Edit tavaly csapatot kísért kocsival, ehhez képest egyénit teljesen más. Mégis zökkenő nélkül megoldottunk mindent, kitalálták a gondolataimat, ott voltak mindig ha kellett, ha arra volt igényem azonnal vették a lapot és magamra hagytak. Nem mellékesen végig élvezték, ennek örülök nagyon, hogy ők is pozitívan értékelték ezt a három napot. Ráadásul többen megjegyezték, milyen jó fej kísérőim vannak, adtak jeget másoknak, biciklit szereltek, szurkoltak. Büszke vagyok rájuk!

Ugyanúgy Zsuzsiékra, akik mikor nálam elkezdődött a hanyatlás próbáltak segíteni, felhívták Öcsit, szóltak, hogy hol lehet jeget kapni, egyszóval a két csapat összedolgozott.

Öcsivel ugyan most nem találkoztam személyesen, telefonon is csak reggel hívtam, amikor már tudtam beszélni, de ő Ákoson keresztül sokat segített abban, hogy Salföldről még eljutottam a Lidoig. Nem elég, hogy a felkészülésben is segít még most is. És mindezt annyira nagylelkűen... aranyból van a szíve!

Nagyszerű futókkal találkozhattam. Itt elsősorban az egyénikre gondolok, mindenki akivel rövidebb-hosszabb időre együtt mentünk igazi futó, olyan akivgy el jó pár szót váltani, kicsit osztozni a sorsban. Idén nem először Barnával voltam a legtöbbet, túl sokat nem szoktunk beszélgetni, de mindig találunk közös témát. Na most se a futásról volt szó!

Ákos szerint arra van Salföld. A háttérben két alkalmi társam sütkérezik

De a gyorsabb csapatokban is rengetegen szurkoltak, minden száz méterre jutott egy buzdítás, egy barátságos hátba veregetés. Az összes induló és engem utolérő ismerős lendített rajtam, amit nem tudok eléggé megköszönni! Előzetes tanácsra hallgatva a rajtszámom végig hátul volt, így az előzők tudták, hogy nem csak úgy poroszkálok, hanem versenyben lévő egyéni futó vagyok. (Lehet, hogy érdemes lenne két rajtszámot kapni az egyéniknek, hogy aki akarja felrakhassa elöl és hátul is, jó érzés ám az elismerés!)

A biciklis kísérők (nem a bringatúrások-azokról általánosságban rosszabb a véleményem) is előzékenyek voltak, kivétel nélkül türelmesen kikerültek és többen kínáltak vízzel, jéggel totál önzetlenül. Tényleg olyan volt, mint egy összetartó közösség.

A váltópontok, frissítők személyzete segítőkész volt, persze nem egyformán, de alap volt a figyelem, nem tudtam olyat kérni amire nem találtak volna megoldást. Igaz, nagy igényeim nem voltak.

És hát a hétvége megkoronázása az volt, mikor vasárnap 10 óra előtt pár perccel Erika teljesítve a 220 km-es kört, befutott a célba. Örömkönnyek, meghatódottság, bennem határtalan büszkeség - pedig nem sok közöm volt hozzá, egész hétvégén külön voltunk, egyszer beszéltünk két percet telefonon. Az eredményhirdetésen megint sikerült meghatódnom. Ezt nem lehet megszokni.

Fotó: Molnár Ádám / NN

És mi a folytatás?

Első gondolat: soha többet, ez nem nekem való! Sőt ez volt a második, harmadik is. Egészen addig, míg meg nem láttam Zelcsényi Miklós bejegyzését, hogy beért az utolsó egyéni teljesítő. Bekk Csaba (akit személyesen nem ismerek, de tudtommal valamennyire olvassa ezt a blogot) 36 és fél óra alatt körbefutotta a Balatont! Úgy, hogy a végén ő aztán tényleg magára maradt, már nem voltak futók, szurkolók, frissítő. Összeszorult a szívem mikor belegondoltam. Na ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem alig 24 órával az első Soha többet! után, hogy jövőre pedig igen.

Fotó: Ultrabalaton

Csaba! Köszönöm és szívből gratulálok!

A hétvégén elvesztettük Borvidék-szüzességünket. Azt mondták fájni fog - szerencsére nem így lett. Helyette egy fantasztikus bő napot töltöttünk Szekszárdon, jó társaságban egy olyan rendezvényen, ahol mindenki megtalálta a számítását, akár élete eredményét akarta megfutni, akár az év futófesztiváljára készült, ahol egy brutális bulin vett részt - futócuccban.

A nevezésünk még tavaly megtörtént, mivel személyesen fizettem be Márkus Öcsinél, így akkorra datálódik ismeretségünk. Már eleve az, hogy egy verseny nevezési díjának kifizetése egy órát vett igénybe, mert leültünk és beszélgettünk futásról, kuriózumnak számít, előrevetítette a hozzáállást a szervezők részéről. 

Szálláskeresés közben látszódott, hogy nem hétköznapi verseny, a szállások nagy része már télen elfogyott, a hotelek, panziók MINDEGYIKE tudott a versenyről. Végül a versenyközpont szomszédságában találtunk egy kiadó lakást nagyon jó áron, természetesen itt is egyből vágták mire is megyünk.

A verseny előtt már hetekkel kis csoportunk készült, itt tudtuk, hogy crazy futam lesz, lett csoport egyenpólónk (mondjuk a hivatalos finisher is fantáziadús), de ez a diszkrét rózsaszín mégis férfiasabb, meg nem annyira feltűnő. Mivel Sárvár után két héttel, UB előtt hárommal volt, így a 28 km/760 m szint pont ideálisnak tűnt egy hosszabb futásnak. Mondjuk én mindig ilyenkor szoktam a legrosszabb állapotban lenni, ultrák után két héttel vagyok fizikálisan a mélyponton, de bíztam benne, hogy jó társaságban ez nem lesz gond, majd legfeljebb megyünk kicsit lassabban.

A rajt egyszerre volt a 4,5, 13, 21 és 28 km-es távoknak, eszméletlen tömeg lepte el a teret, jó hátra álltunk, mire a rajtkapuhoz értünk percek teltek el. Renivel és Jocival akadtunk össze, azt beszéltük, hogy megyünk együtt az elején, aztán majd meglátjuk. Az első négy és félen velünk volt még Reni leánya, Panna is, tök jó fej, be nem állt a szája végig, mikor ő befejezte, maradtunk hárman - meg az a párszáz ember, akikkel kerülgettük egymást. 

Az első, városi szakaszon a frissítések disztingváltak voltak, volt víz, izo - na meg fröccs. Utóbbi sokat volt napon, kifejezetten meleg volt pár helyen, így maradt a vízzel frissítés. Először az első váltópontnál tartottunk nagyobb szünetet (pontosabban: frissítettünk alaposan) itt összeverődött egy laza 10-20 fős társaság, akikkel aztán jó darabig együtt haladtunk, közös volt bennünk hogy asztaltól-asztalig tartott a futás, a felfeléket csak ímmel-ámmal. 

8 km-t elég nehezen értük el. Nem azért, mintha eltévedtünk volna, hanem a távolságot jelző táblát ellopták és a tetteseket csak jóval később értük utol. Nem ők voltak az egyedüliek, gyakorlatilag a verseny szerves része a "Mindenki vigyen haza valami emléket" mozgalom, és nem csak a mozdíthatókat. A kihelyezett motivációs táblák közül pár szimpatikusat mi is lecsavaroztunk (Joci felkészült, volt nála bicska, csavarhúzó. Most már én is a versenycsomagom részévé teszem ezeket), az aszfaltra írt üzenetek és a nagyon magasan kifeszített molinók megúszták.

Valahol a sokadik frissítésnél hármasban maradtunk, innen a már nem annyira szomjas triónk acélosnak nem nevezhető részeredményekkel haladt kitartóan a cél felé, lelkiismeretesen végigkóstolva a szekszárdi borászat remekeit. Meg a pálinkászatokéit is.

Bevallom, a végén már jól esett, mikor az utolsó emelkedőt magunk mögött hagytuk és bent a városban már normális iramban nyomtuk, kissé sokáig voltunk a pályán, azt hiszem mindegyikünk PW-t (Personal Worst) futott ezen a távon, még az ivással eltöltött időt leszámítva is. Autentikus négykézlábazással értünk célba Jocival (Reni futott, tele volt a keze táblával)

Ennek a táblának semmi keresnivalója nem volt ott. Viszont ezt a fotót egy napsütötte délutánon még meg kell ismételni!

Beérkezés után gyors fürdés, majd vissza a térre vacsorázni, bandázni, utána a kemény maggal vissza a Bodri pincészetbe, délután itt frissítőpont volt, este after-party. Itt jegyeztem meg Öcsinek, hogy a verseny annyira jó, mint Sárvár, remélem érezte benne a dicséretet. Fergeteges táncos, bulizós éjszaka, majd elindultunk a töksötétben vissza a városba, mivel térerő híján nem tudtam taxit hívni. Párszáz méter múlva viszont ott termett egy a semmiből és ingyen(!) bevitt minket a belvárosba, "Úgyis arra megyek!" mottóval.

A vasárnapi morning runt kihagytuk sajnos, siettünk haza, de most már tudjuk, hogy jövőre előtte és utána is adjunk ezekre több időt, megéri.

A verseny? Nagyon jó vonalvezetésű pálya, a szintet nem lehet nagyon észrevenni, az emelkedők rövidek és nem túl meredekek, bár nagy mennyiségben azért érezhetőek. Kis szakaszon saras volt, de aszfaltcipőben az sem okozhatott gondot, nem csúszott annyira. A kilátás, a meglátogatott helyek gyönyörűek, én folyamatosan fényképeztem. A helyiek szenzációsak. Nem egyszerűen elviselik a futókat, kivétel nélkül jó fejek, egyik-másik pincénél egy falunapot megszégyenítő kiszolgálás, hangulat volt, a visszafogott nevű "Fuss baszod!" frissítőpont pedig igencsak vendégmarasztaló.

Van, aki szerint ez megcsúfolása a futásnak, a futóversenynek. Csak jelzem, aki akart itt is versenyezhetett, a feltétel adott volt hozzá, a frissítőknél előbb volt a víz, izo és csak a legvégén az alkohol, lehetett nyomni, menni. Viszont fogadjuk el, hogy van akinek az okoz örömet, ha évente egyszer lila parókában, rózsaszín tütüben ökörködik egyet sok társával együtt, miközben fut. Aki elég toleráns, az el tudta ezt fogadni, én se hülyéztem le azokat, akik egy korty nélkül abszolválták a futamot.

A végére egy személyes élmény:

Mikor Öcsit először az online világban megismertem egy pillanatig szívtelen, lelketlen dögnek gondoltam a megszólalásai miatt. Most már tudom, hogy azért, mert szívét-lelkét ezekbe a versenyekbe teszi. 

Ha április vége, akkor Sárvár, 24 órás OB. Ugyan menet közben kiderült, hogy ez nekem nem lesz főverseny, de nagyon vártam, nagyon vártuk. Előzetesen egy normális hosszú futás volt betervezve versenykörülmények között, volt is célom, tervem, mint kiderült annyira nem irreális.

Pénteken kellően feszülten (ezt nem fogjuk szerintem kinőni soha) indultunk öten, Erikával és Robival 24 órán indultunk, Évi hat órán, sógornőm Erika bevállalta a kísérő szerepét. Kis kitérővel végül kora délután már a szálláson voltunk, a pálya mellett egy nagyon jó apartmant sikerült találnunk. Itt bekevertük a frissítőket, összekészítettük a cuccokat, majd Zsuzsiékkal kiegészülve irány a tésztaparti. Szokásos élvezetes találkozások, beszélgetések után irány a már hagyományos Várkapu vendéglő, egy normális adag vacsorát még benyomtunk, hosszú időre ez az utolsó igazi kajánk.

Én szerencsére jól tudok aludni verseny előtt, Erikának ez nehezebben megy, de időben fekvés után reggel terv szerinti ébredés, reggeli, kicuccolás a szokásos helyre, a parkolóba. Nándi és Csabáék lettek a szomszédaink. Háromszor gondoltam meg magam, hogy mit vegyek fel, az időjárás nem volt egyértelmű. Végül egy rövid ujjú kompressziós felső+versenypóló és rövidnadrág mellett döntöttem, bár hűvösnek ígérkezett. 

Fotó: Balázs Erika

A rajt kegyetlen gyorsan eljött, egyszer csak már ott álltunk a macskakövön és indultunk is. Az elején egy célom volt, ne fussam el. Pechemre nem tudtam annyira hátulra állni, hogy ne húzzon el a tömeg, hat percen kicsit kívüli ezrekkel is ott hagytak. Olyan rohanás volt a mezőnyben, mintha iskolások utcai futóversenyén lettem volna. Lassítottam, de nem nagyon, ment a tempó, éreztem hogy sikerült a ráhangolódás a versenyre, ahhoz képest meg pláne, hogy bő egy héttel előtte még milyen dögfáradt voltam. 6:10-6:15 közötti körök (1030 m) jöttek, 10 km-nél már láttam, hogy ez gyors lesz, de nem éreztem gondot, inkább csak az eredmény alapján gondoltam. Félmaratonnál már látszódott, hogy ebben az iramban életem futását fogom produkálni, feltéve ha túlélem.

Az időjárás első tréfája itt jött. A kezdeti borongós időt felváltotta a tűző nap, a dupla póló már túl sok volt, de a derékövem miatt kellett az alsó, így nem öltöztem, kicsit többet ittam és mentem. Az iramomat már kezdtem elveszíteni, ahogy fáradtam egyre jobban megközelítettem azt a tempót, amivel kezdenem kellett volna. Kicsit görcsölt a combom, magnéziumot vettem be, Perskindollal fújtam és vártam a hatást. Elől el is múlt a fájdalom, helyette hátul fájtak a combjaim. Éreztem, hogy nem kellett volna az elején az a rohanás, nem nyertem vele annyi időt, mint amennyire lepusztított. A futás még jól ment, Erika meg is jegyezte, hogy szépen mozgok (viszonyítás kérdése), maratonhoz már fáradtan értem. Itt már volt zene, megtörténtek a bandázások régi és új ismerősökkel, majd mikor a hat órások végeztek néztem meg, hogy ötven km felett vagyok, teljesen korrekt tempót jöttem eddig.

Gratulációk, ünneplések, kis pezsgő a szülinapos Zsuzsival (meleg pezsgő műanyag pohárban - szegény!) és gyerünk tovább. Évi is dobogós helyen fejezte be, megküzdött érte. A nap elbújt, felhős, enyhe szeles lett az idő, komfortos voltam nagyon, lehetett tolni, kicsit talán gyorsultam. (legalábbis érzetre jobb lett). Mikor Attila megállított egy szelfire, akkor azért meghatódtam. Úgy adta elő, mintha ez megtiszteltetés lenne neki, hogy lesz egy közös képe velem.

Vicces időjárás, második felvonás. Csepereg az eső. Majd normálisan esett, így a vékony dzsekit magamra kaptam és abban mentem tovább. Szeretem az esőt, edzésen mindig élvezem, főleg melegben. Most is jó volt, bár kicsit kényelmetlen érzetem volt. Elállt, én elértem a hetvenet és szétcsúsztam. 

Már egy ideje küzdöttem a combommal, mostanra éreztem azt, hogy hagyni kéne a fenébe. Lesérülni, vacak eredményt futni nem jó ómen az UB előtt, mikor Erikának megpendítettem, hogy húzok innen el, akkor annyit megígértetett velem, hogy leülök, összeszedem magam és majd utána eldöntöm. Leültem és töredelmesen bevallom, hogy bár még világos volt, de egy fél órát összeszedtem, ami alatt lemasszíroztam a lábam, ettem-ittam, összekapartam magam. Mivel az mp3 lejátszó kezdte megadni magát, lecseréltem a telefonra és azzal mentem tovább.

Ennek lett egy plusz haszna. Tudtam beszélni Paulával, akivel kiörömködtük magunkat, hogy Erika milyen jól megy, majd nekiszegeztem az elvárásomat: Mondjon valamit, hogy miért ne adjam fel. Mivel coach a coachnak farkasa, így egy jó kis beszélgetés kerekedett, melynek végén abban maradtunk, hogy hagyjam a fenébe az elvárásomat, fussak a magam örömére. Vagy valami hasonló, nekem ez maradt meg. Közben az időjárás újra változott, az eső elállt, kicsit hűvös lett de még a rövidgatya bőven elég volt.

Innentől 100-ig királyság volt. Ilyen távon még soha nem éreztem ennyire jól magam, fejben újra összeraktam a versenyt, egy gyors fizikai cheklist után megállapítottam, hogy az égegyadta világon nincs semmi bajom, ettől még az idők végezetéig lehetne futni. Addig nem akartam, kikerekítettem százra és kiszálltam. Ezt beszéltük Öcsivel, hogy nincs értelme végigmenni, én kb. ennyire gondoltam.

Az éjszakámat Barna "druszám" segítségével luxuskörülmények között, ágyban tölthettem, igazi WC-t használva (addig bokroztam). Hatra beállítottam az órát, úgy tervezve hogy lemegyek és segítek Erikának - ha tudok. Ember tervez, de ebből nem sok jött össze. Az éjszakából az első pár órát a szokásos verseny utáni nyomoromban töltöttem, belázasodtam, csatakos büdösen két paplan alatt izzadtam (gondolom az ágyneműt használat után elégették), pár óra vacogás után tudtam elaludni, de emiatt három szundit vártam végig reggel, mire fél hétkor felkeltem. Felöltöztem - futócuccba! - majd levánszorogtam a lépcsőn, megnézni mi van odakint. Ami fogadott nem futóversenynek tűnt. Leszakadt ágak mindenfelé, összedőlt sátrak, hatalmas víz a pálya egyes részein, a keleti egyenesben olyan szembeszél, hogy neki kellett feszülni, nehogy elvigyen. Bezombisodott futók mellett haladtam, pici lelkiismeret-furdalással, hogy én pihiztem, míg ők végignyomták a vihart.

Kísérőink is megküzdöttek az elemekkel, miután a sátrunkat visszahozták Óz birodalmából, a két Dorothy átcuccolt egy még éppen nem összedőlt katonai sátorba (a szomszéd ugyanilyen sátor úgy tűnt, már ráesett a keleti boszorkányra). Minden vizes, minden hideg, hajnalban 3, reggel 6 fok. A futók csinos kukás zsákokat húztak magukra, nem egy gore-texes anyag, de a célra tökéletesen megfelel. Ráadásul a szélben még további védő funkciója is van.

Katasztrófa sújtotta területen az ember nem nézelődik sokat, próbál segíteni. Nekem Andi volt a kapocs a versennyel, kérte hogy menjünk pár kört együtt, már elege van kicsit mindenből, magányos, a zenéje se tudja feldobni. Mentünk egy kört, majd még egyet, még egyet... Itt célozta be a 150 km-t, hogy annyit szeretne, de egyedül lassú is, nem is tudja magát rávenni a szélben küzdésre. Megígértem neki, hogy együtt megcsináljuk, később Föci is csatlakozott hozzánk, aki emésztőrendszeri zavarok miatt étlen-szomjan töltötte a hajnalt, így az irigyelt szombati tempója már csak emlék maradt.

Fotó: JakabA - Challangephoto

Kezdtek éledezni a kísérők, a futók. Egyre többen a pálya szélén, kis FB csoportunk Sárváron nyaraló tagjai is megjelentek, azért tőlük (is) elismerés a drukkolás. 

Erikával viszont nem találkoztam. Kiderült, hogy körön belül vagyunk, csak pont átellenben. Fél tízkor ott hagytam Andiékat és bevártam, hátha van olyan állapotban, hogy még én is tudok neki segíteni. Volt. Nem emlékszem még olyan futásra, amikor nekem kellett bevárnom őt, amikor ő kért egy kis sétát, amikor én voltam a gyorsabb. 190 km felett járt már... 

Fotó: JakabA - Challangephoto

És Sárvár ezzel lett tökéletes. Az utolsó fél órával, mikor mindenki elpanaszolhatta fájdalmait, mikor feloldozást kapott mindenért, mikor utoljára átfutottunk a célkapunál, mikor centire ugyanott fejeztük be, mint én tavaly. Erika élete első 24 órásán repesztett egy 194 km-es eredményt, abszolútban 5., korosztályában 2. lett. Robi 200 felett, összetettben 5., korosztályos első. Nem wellnessezni jöttek!

A nap kisütött. Ültünk a padkán, elhagyta szánkat jó pár le nem írható kifejezés, meg egy csomó minden - amire már pár nap múlva nem is emlékszünk. Jó volt!

-----------------------------------------------------

EPILÓGUS

A verseny után több dolog is átfutott az agyamon, több tanulsága is van a hétvégének.

Nem vagyok jó versenyző. Szeretek dobogón állni, bár ritkán kerülök oda, de tenni érte, a versenyen azt a kis pluszt már nem csinálom meg. Ha hajrázni kellene pl. a dobogóért, nem feltétlen gyorsítanék. Most, mikor elengedtem a magam által felállított kényszert, semmivel nem lettem lassabb, sőt könnyebben futottam. 100 felett pedig klasszikus örömködés volt.

Mennyit futottál? Hányadik lettél? Ezek a kérdések mindig elhangoznak. Hogy érzed magad? Milyen volt? Élvezted? Na ezek nem... A munkában, sokszor a mindennapokban a versenyhelyzet megszokott, de nem mindenki által kedvelt szituáció. A hobbi meg azért hobbi, mert azt önként, nem a létfenntartás miatt végezzük. Van, akinek a verseny izgalma, az eredmény adja meg a sava-borsát, de van aki pont ettől menekül. Én NEM tudom hányadik lettem, hogy pontosan mennyit futottam. De pontosan tudom, kivel beszélgettem, találkoztam közben, ki volt az aki minden körben mosolygott, aki tapsolt. Fogadjuk el, nem vagyunk egyformák.

A szent versenyzők. A hősök, akik végigfutották a 24 órát, tűző napot, orkánt, felhőszakadást. Ők a hósök a kívülállók szemében. Az, hogy sógornőm Erika 24 órán keresztül leste a kívánságainkat, állta a szelet, vihart, hogy Évi hat óra futás után elment boltba, a viharban sátrat bontott, hogy András mikrofonnal a kezében fáradhatatlanul igyekezett mindenki napját szebbé tenni egy poénnal, egy drukkolással, egy vicces sóhajtásomra intézett egy pohár sört vagy épp meleg teát. És rengeteg Erika, Évi, András volt a pálya mellett, akikről a kívülállók nem is vesznek tudomást, a versenyzők viszont tudják, hogy ez így kerek, nélkülük sokkal nehezebb lenne, de érmet, kupát csak a futók kapnak.

A versenyt önbizalom növelésnek szántam. Szerettem volna futni egy olyan eredményt, amiből elhiszem, hogy az UB-t meg tudom csinálni. (Nekem az idén május 28-án lesz a Karácsony, azt a napot várom nagyon.) Úgy gondolom, belülről azt érzem, hogy reménykeltő. Tudom, hogy nincs "ha", a fizikai állapotom alapján Erikával egy kb. 160 km-es 24 órát tippeltünk nekem utólag, "ha" végigmegyek. Ami miatt nem vagyok nyugodt, az a mentális felkészültségem. Ezen még dolgozom.

4,5 hét múlva reggel 5:30-kor ott fogok állni lufival a kezemben Balatonaligán. És onnantól számítva 220,9 km lesz arra, hogy azt csináljam, amit szeretek. Jó lesz!

A hétvégi 100 km-es OB után annak rendje és módja szerint megírtam a magam kis beszámolóját, amiben kitértem szokás szerint Erikára is - mármint amit én láttam, gondoltam az ő versenyzéséből, versenyzéséről.

Felmerült viszont, hogy van, akit érdekelne Erika beszámolója is, kapott rá "felszólítást", de mereven ellenállt neki, mondván a családban elég egy ember, aki edzés helyett blogot ír. Viszont egy próbát teszünk, hogy egy közreadott beszámolóval ő is nyilvánossá tegye a futását és a titkait. Bízom benne, hogy sikerül.

Pár szó, hogy is kerültem én ide:

1990 körül kezdtem el futni Hódmezővásárhelyen. Édesapám, testvérem is tájfutó volt, így egyértelmű volt, hogy én is odakerültem, kipróbáltam. Eleinte a társaság miatt, később már a versenyzés maga is vonzott - bár junior koromig nem emlékszem nagy eredményekre. Ennek ellenére 14 évesen Egerszegi Krisztinától megkaptam az Egér-kupát, ami kellemes emlék a mai napig, a dísztáviratot épp mostanában találtam meg.

Junior tájfutóként már szereztem OB bronzérmet, voltam az év tájfutója Vásárhelyen, majd család, főiskola, gyerekek miatt eltávolodtam a sporttól - bár teljesen soha nem álltam le. Emma születése után újra magasabb fordulaton pörögtem, először csak a kondícióm javítása volt a cél, majd újra beszippantott a tájfutás, ahol egymás után három évben is első osztályú minősítést szereztem.

Az ultrafutás soha nem vonzott, soha nem értettem azokat, akik ennyit futnak. Volt edzőm, sógorom (sokaknak csak Zilaci) a tájfutást az ultrákra cserélte le, amit akkor nem értettem. Ugyan egy Bécs-Budapestet csapatban végigfutottunk, de 19 évesen még éretlen voltam a félmaratonra is.

Két éve férjem "meghülyült", benevezett egy fehérvári 12 órás versenyre, ahova elkísértem, de nem akartam tétlen szemlélődő lenni, így a 4 órás futáson elindultam én is. Addigra ugyan már futottam többször 30 felett, de a maratont nem terveztem még, végül négy óra alatt 48,5 km-t futottam, amivel meglepetésemre megnyertem a futamot. Voltam kísérőként Sárváron, nyertem egy újabb négy órást Kecskeméten, újabb üldögélés a Népstadionnál és ennyi elég volt ahhoz, hogy megszeressem. Hihetetlen gyorsan befogadtak minket az ultrafutók, elkezdtem vívódni a tájfutás és az ultrafutás között. A novemberi 6 órás OB-n elindultam, ahol végül életem első ultratávját teljesítve második lettem, ami újra meglepetésként ért, akkor még nem tudtam mit érek az ultrafutók közt.

Az alapozást a kettősség jellemezte, nem akartam elengedni a tájfutást, de egyre jobban akartam az ultrafutást (közben Gáborral párban beneveztünk az UB-ra). Ez a kettősség nem volt szerencsés, rá kellett jönnöm, hogy a két sportág két különböző edzésmunkát igényel - egy fenékkel két lovat, ugye. Márciusban a 12 órás OB-n sikerült újra a dobogón végeznem, már nem akkora meglepetésként ért, de még mindig nagyon újoncnak éreztem magam. A végére nagyon szétcsúsztam, fejben nagyon küzdelmes volt, harcoltam a démonaimmal. Dóri itt megnyugtatott, hogy a második rosszabb lesz. Igaza volt, Sárváron a 12 órás futamon harmadik lettem, korosztályos első és beigazolódott Dóri jóslata.

Közben az ultrafutók családja egyre jobban el- és befogadott minket, a versenyeken már ismerősként, sőt barátként találkoztunk. Gábor Hajrá Apa, én Hajrá Anya lettem, hála a gyerekek versenyek előtt készített buzdító feliratainak.

Az Ultrabalatonon kicsit öngyilkos taktikával mentünk, az én ötletem nyomán csak egy váltással terveztünk, próbáltunk igazi ultrát csinálni belőle, féltávig én futottam, onnan csere. Utólag nem volt jó ötlet, az eredményünk lehetett volna jobb is, de ez nem számított. Itt megfogalmazódott bennem, hogy jövőre csak egyéniben jövök.

Közben a tájfutás miatt a nyári edzések a rövidtávú OB-ra irányultak, ahol is egy nap kétszer kell 3 km körüli távot futni. Az ultra teljesen a háttérbe szorult, ezt a novemberi 6 óráson éreztem is, az egy évvel azelőtti versenyhez képest nem javultam.

Újra téli alapozás, már egyértelműen az ultra irányába. Saját edzésterv, heti átlag 100 km futás (ennyit enged a család és a munkám), szintedzések tízemeletesben, heti egy-két TRX. Januárban pár hosszabb futás, 40-50-60 km, amiken jól éreztem magam, fejben sokat fejlődtem, nem csak elviseltem hanem megszerettem a hosszú, monoton futásokat. Állandó futótársam nincs, néha-néha futok valakivel (Gáborral lazát vagy szintedzést, ismerősökkel hosszabbakat félig), egyedül edzek jellemzően.

A verseny

A 100 km-t tesztnek szántuk, hogy is állunk a felkészülésben. Előtte héten hétfőn még egy erős fartleket futottam, csütörtöktől lettek könnyebbek az edzések, a versenyen jó állapotban voltak a lábaim, izgatott voltam, hogy ez az edzésmunka mire lesz elég, de bíztam magamban, a célirányos felkészülésemben.

Vikivel és Zsófival már versenyeztem, őket ismertem, de voltak nagyobb nevek, akikkel még nem volt alkalmam együtt futni, így nem tudtam mire számíthatok. Taktikám nem volt, 9 órához minél közelebbi időt akartam menni, próbáltam az iramomat ehhez belőni és nem a helyezéssel törődtem. Megnyugodva tapasztaltam féltávnál, hogy az 5:10-es iramot még abszolút tarthatónak éreztem. Közben a Viki-Zsófi csatát hátulról szemléltem, ekkorra már beálltunk stabilan az első három helyre, de nem tekintettem készpénznek a dobogót. Vártam a megborulást, fel voltam készülve rá, valamint hogy hanyatlik a sebességem. De ez meglepetésemre a végéig nem történt meg.

Fotó: DonRazzino

A frissítést egyénileg oldjuk meg mindig, apukám és az utolsó 3 órában Évi ugyan ott volt, de valójában nem kaptunk sok segítséget, persze nem is vártuk el, örültünk, hogy apu hazavisz, Évi pedig maratont futott. Verseny előtt precízen összekészítettük izo italainkat, most először volt Gáborral külön frissítős dobozunk. Én Magne B6 ampullákat, sótablettát, aszalt gyümölcsöt, ropit és magvakat készítettem ki, vittem egy palack lúgos vizet. Nem maradhatott el a titkos X-vegyszer (barack konzerv) sem. Emellett a frissítőasztalról banánt és egy kevés csokit vettem el a verseny közben. Összesen 3 gélt ettem a 100 km alatt.

Három ember egy napi élelme, avagy őskáosz a frissítőnél:

Fotó: Darabos Péter

Verseny közben végig zenét hallgattam, előrelátóan 9 órányi zenét töltöttem le egy mix albumba, optimista voltam. Próbáltam figyelni a többiekre, nem görcsöltem rá de végig tudtam hogy állok. Szurkoltam a többieknek, jó kedvem volt, ha olyan számot hallottam még énekeltem is. Az elején Badics Attilával többször összeakadtunk, ami nekem nagy segítség volt, jó iramot mentünk együtt. Gáborral minden találkozásnál pacsiztunk, láttam rajta, hogy ő is élvezi, most neki is jól megy. Mikor a hat órásokat lefújták, én majdnem 70 km-nél voltam, aminek örültem, hiszen ez jobb volt, mint tavaly a hat órás OB eredményem. Ekkor láttam, hogy Zsófi és köztem a távolság egyre csökken, majd megelőztem és második helyen futottam. Fejben erősebbnek éreztem magam, mint valaha. De még 30 hátra volt. A frissítésre koncentráltam végig, az 5 km-es kör nem engedett volna meg semmi hibát, mindig előre tudnom kellett, mit fogok az átfutásnál magamhoz venni.

Voltak kisebb-nagyobb holtpontok, de ezeken a zene és a buzdítás könnyen átlendített, nekem az 5 km-es kör is bejött, nem túl hosszú még, de gyorsan csökken vele a távolság.

Azt észleltem, hogy Vikivel nincs minden rendben, mert a köztünk lévő távolság jó ideje stagnált, az utolsó előtti körben két perc alá csökkent, ezért tettem egy gyenge kísérletet, hogy utolérjem. Persze ezt ő nem hagyta, nem olyan fából faragták. Az utolsó körben már úgy éreztem nincs esélyem utolérni, lesérülni sem akartam, így is egy nagyon jó eredménynek tartom amit elértem. Így végül másfél perc hátránnyal 8:37 alatt másodiknak érkeztem be a célba - mosolyogva.

Fotó: Darabos Péter

Epilógus

Eddig nem fektettünk ekkora hangsúlyt a minőségi frissítésre, ennek látható eredménye volt most. Mentálisan sokat segít, hogy Gáborral együtt vagyunk a pályán, egyikünk se magába fordulva futott, bátorítottuk végig egymást. Várom Sárvárt, bár 24 óráson még nem indultam, ismeretlen világ lesz. Kíváncsi vagyok, hogy a Sárvár és az UB közötti 5 hét regenerálódás szempontjából mire elég? Örülök, hogy az alapozást ennyire jó állapotban tudtuk végigcsinálni, ebben hatalmas szerepe van Faragó Katának, akihez Yumeiho terápiára járunk és a verseny másnapján már össze is rakott újra bennünket.

Soha nem indultunk még 100 km-es OB-n, tavaly, tavalyelőtt egybeesett a tájfutó hosszútávú OB-val, idén hamarabb volt, pont jókor. A helyszín, a pálya, a tavaly még gyűlölt velencei Vízi Vár központtal, egy öt km-es körön (ami a valóságban oda-vissza futást jelentett). Elsősorban erőfelmérésnek szántam, kíváncsi voltam, hogy derekam mit bír (ez még mindig központi téma nálam) valamint egy szintfelmérésnek tökéletesnek tűnt, így az alapozás közepén. Nem is nagyon készültünk rá, az edzésmennyiséget csak kb. 3 nappal előtte csökkentettük egy kicsit, a verseny előtti szombat volt az egyetlen klasszikus pihenőnap, kellett is pakolás, ügyintézés, bevásárlás miatt.

A verseny előestéjén azért kijött a versenyláz rajtunk, percenként zördültünk össze Erikával, mindketten már futottunk volna inkább, mint pakolgattunk.

Hajnali négykor ébresztő, összeszedtük Évit és apósomat, aki végül elvállalta a sofőr szerepét, ez utóbbi hiánya sok gondot okoz nekünk, egy-egy ultra után egyikünk se szívesen vezet haza. A kísérő már nem annyira sarkalatos téma, az elmúlt évek alatt megtanultuk mikor mi legyen, mi jön, kialakítottuk a saját rendszerünket. Egyedül a váratlan helyzetek okoznak gondot, a keresgetések, az hogy nekünk nincs futó kísérőnk, pl. amit felkapunk az asztalról azt visszük is tovább, nincs kinek visszaadni. De ezzel sokan így vannak, ez nem akkora hátrány, de egy jó kísérő (aki nem fut de ismeri a futót, tudja mire van szüksége szavak nélkül is) hatalmas kincs, ami nekünk nincs.

Fél nyolckor már oda is értünk, kezdődött a zsúr. Rajtszámfelvétel, üdvözlések, 2016-os póló átvétele (van miben futnom!) és már ott toporgunk a rajtnál. Előtte kipakoltuk a frissítőinket az asztalra, kikészítve minden várhatóan szükséges kelléket. Nagyon alapos voltam, pulzusöv nem volt, derékvédő a kocsiban, az mp3 sejtelmem sincs hol. Mindegy, menjünk, majd lesz valahogy. Szinte mindenki megjegyezte, hogy fogytam, jól nézek ki, szakadt vagyok - mentalitásától függően.

Barnával, druszámmal álltunk a rajtba, kis beszélgetés, ki hogy alapozott, mi a célja idén, Erikával egy búcsúölelés, majd kürt és indultunk. Az első pár km-t beszélgetve futottuk, de ránéztem az órámra és az iramomat látva (valamint öv nélkül is érezhető pulzustartományomat) maradtam egyedül. Tervem annyi volt, senki és semmi nem befolyásol, megyek a magam feje után, minimum 60 km kell, hogy kiderüljön számomra is, hogy hol állok alapozásilag. 

Fotó: DonRazzino

Két "taktikám" volt végig. Az egyik, hogy a múltkor Lőrincz Olivértől hallott 20%-os szabályt tartani tudjam. Vagyis, hogy a kezdő sebességnél a végén max. 20%-kal menjek csak lassabban, ha ez rosszabb, akkor elfutottam az elejét. A másik, hogy az előre eltervezett szénhidrát mennyiség meglegyen óránként, valamint a gyomrom dolgoztassam, egyek szilárdat minden körben.

Az első két kör gyorsan eltelt, otthon ilyenkor kezdek az edzésbe beletempózni, vagy a hosszú futásaimnál közelítek féltávhoz. Most magamhoz képest normálisan mentem, a fordítóknál víz, körök végén az eltervezett frissítés, sótabletta, etc. Felvettem a derékövet, nem is a tartás miatt, inkább, hogy leizzadtam és melegen tartson. Közben minden kör végére kis jutalmakat terveztem, kapok egy csokit, szívecskés kekszet, stb. 30 km-nél nagy ajándék volt betervezve, onnantól zenével futok!

Erika a rajt után beállt a 4. helyre, de még bőven látótávolságba a többiektől. Megígérte, hogy bármi lesz, nem futja el az elejét, örömmel láttam, hogy ezt be is tartotta. Telt-múlt az idő, minden szembetalálkozásnál pacsi, előzésnél fenékcsapkodás (amiből egyet Attilától is kaptam, az övé "csípősebb" volt). Kialakult a csajoknál a Viki - Zsófi - Erika hármas, én abban a kedvező helyzetben voltam, hogy tudtam mindhármuknak szurkolni, körönként kétszer is találkoztunk. Az látszódott, hogy a két outsider nem adja olcsón a bőrét.

30-nál zene, előtte Jocit kérdeztem, hogy ha elfáradok (ami már megtörtént) mi a teendő? Szerinte megfelelő megoldás, ha futok tovább. Rendkívül hasznos tanács, annyi értelme volt, mint a poénjainak. De ezek is jók voltak most, még mindig élveztem. Körönkénti színfolt volt a toi-toi különítmény, Zsuzsiék, Edit szurkolása. Az ilyenek mindig feldobnak, ha nem voltak ott, kerestem őket. Ugyanígy az ismerősökkel egy mosoly, egy biccentés, egy hajrázás a találkozásoknál. Másféle futóversenyen nem érezni azt, amit itt mindig: még a legnagyobb ellenfelek is tisztelik a másikat, itt tényleg nem egymás ellen, hanem egymással futunk. Lehetsz te a leggyorsabb vagy a leglassabb, a pályán nincs különbség.

Fotó: Darabos Péter

Maratonhoz úgy értem, hogy nem tűnt reménytelennek egy normális másikat se rárakni, bár itt már körvonalazódott, hogy a 100-as szintidő necces lesz. Kerestem új célt, a Korinthosz.hu 81 km/10:30 volt a következő elvárás, de inkább az, hogy tartsam ezt az iramot és végig fussak, ne gyalogoljak bele. Az eredeti 60 km-es elképzelésemet felülírtam, úgy terveztem, hogy futok, amíg jól esik, utána még két kört.

Vártam, hogy mikor mondja fel a szolgálatot a gyomrom, a derekam, mikor csúszok szét fejben. Egyik se jött, a fáradtságon kívül nem volt más bajom, a lábamban már éreztem a bő ötvenest, ezen kívül kutya bajom, jókedvű voltam, jól ment. Haanchee lekörözött, de közben megdicsért és ez annyira jókor jött, hogy kihasználva azt, hogy pont a lejtőn történt mindez, egész jó félkört produkáltam. Később elkezdtem bandázni, Barna, Soós Peti majd még pár emberkével futottam 10-20 perceket, beszélgetve, nem kizökkenve abból az állapotból, amibe hoztam magam.

Erika feljött a második helyre. Ugyan megelőzte Zsófit, de nem lett nagy a távolság köztük, inkább csak helyet cseréltek. Viki még mindig magabiztosnak tűnt, pár perc volt a különbség. Kemény meccs körvonalazódott a végére.

Fotó: DonRazzino

Ez egyre jobb lett. Az iramon lassult, ahogy az izmaim fáradtak, különösen a combom és a vállam. A sok lépcsős edzés eredményeként megváltozott a karmunkám, gyakorlatilag már van, ez viszont azt hozta magával, hogy váll, nyak, hát is dolgozik futás közben. De hatásos, élveztem, hogy máskor ilyenkor már szétcsúszva akadályoztam a mezőnyt, most meg ha nem is egyenrangúként, de simán vállalható versenyzéssel voltam a pályán. 

A lányoknak két kör volt hátra. Erika két percre megközelítette Vikit, akinek gondjai voltak, de nem azért volt az Év ultrafutója, hogy ezt ne oldja meg. Én azért még felkínáltam oldalbordámnak egy doboz Toffifee-t, ha utoléri, de szemmel láthatóan ez most nem volt annyira motiváló. Gyémánt nyakéket meg azért túlzásnak tartottam volna. Vagy Máthé Zolinak van igaza, aki szerint két dobozzal kellett volna. Az utolsó körében, egy km-el a cél előtt találkoztunk utoljára, kicsit elérzékenyülve egy nagy öleléssel gratuláltam, hihetetlenül büszke vagyok rá! Negyedik ultra OB-ja, negyedik dobogója. Egy-kettő lehet véletlen, ennyi véletlen már nincs.

Innentől magányosabb lettem, bár tudtam, hogy kb. másfél óra múlva abbahagyom. Már szürkült, fejlámpát felvéve indultam az utolsó előtti körömnek, itt éreztem először, hogy nehéz. Tudtam futni, de küzdős volt. Az ismerősöknek már csak egy mosoly, egy centis biccentés maradt. Még mindig jobban ment, mint eddig bármikor, de ma ez új érzés volt. A tervezett utolsó körben eljátszottam a gondolattal, hogy megyek még tovább, csak ahhoz már öltöznöm kellett volna, nagyon fáztam. Arra semmi kedvem nem volt, valamint a terveim szerint folytatom az alapozást, ami azt jelenti, hogy jó állapotban kellene abbahagyni. Így megfogadva a csúcson kell abbahagyni közhelyet, mosolyogva, jó érzéssel 80 km után leadtam a chipet. 

Erikával beszéltük még tavaly, hogy probléma nélküli ultra nincs, mindig van valami, ami megoldásra vár, ami akadályoz. Most már tudjuk, van gondmentes ultraverseny, hiszen mindketten probléma nélkül abszolváltuk ezt a vasárnapot, a fáradtságot kivéve nem találkoztunk az ismert mumusokkal (hányás, gyomorgörcs, izületi fájdalom, stb.).

Aminek viszont a legjobban örülünk, hogy látszik, jó úton járunk. Nem ugyanonnan indultunk, nem ugyanaz a cél, de így együtt könnyebben készülünk fel. Mindkettőnknek jó, hogy tudjuk motiválni a másikat, a "Ha te kimégy futni ebben a vacak időben, akkor én is" eddig is, ezután is sűrűn elő fog fordulni. A szó valódi értelmében vett edzőnk nincs, van aki ellát tanáccsal, amiket meg is fogadunk, van amit az elmúlt évtizedek tapasztalataiból hasznosítunk. Ami viszont biztos: a rendszeres, tervezett és minőségi edzésmunka nélkül minden álom csak álom marad. Én még mindig a munkában hiszek.

Most egy kis pihi, majd folytatódik az alapozás, április 23. Sárvár, nagy valószínűséggel ott se végig, nekem a fő fellépésem május végén Balatonaligán lesz. De addig még sok ilyen önbizalomnövelő futás legyen!

Eltelt bő két hónap az alapozásból, nagyot változott azóta a sporttal kapcsolatban sok minden.

Kezdődött egy makacs csípőfájdalommal, amitől elég hektikusan indult a december, Karácsony előtt 1-2 héttel már kétségbeesve gondoltam az előttem álló hat hónapra, abban biztos voltam, hogy így nem lesz semmi 2016-ból. Hála az égnek - és Katának - a Jézuska egy fájdalommentes napot hozott, ami azóta is töretlenül tart. Végig tudom csinálni az edzéseket, az erősítésektől a hosszú futásig mindent, eddig egyszer volt gondom a derekammal, a Téli Mátrán a felfelében az előrehajoló (vagy hogyishívják) tartásom kicsinálta. De ez is kibírható volt, a célban pedig elmúlt és nem maradt vissza semmi.

Az első időszak a lassú futások jegyében telt, főleg miután a Cardio Controlnál voltunk teljesítménydiagnosztikán, ahol rögtönzött ajánlásként 140-es pulzussal lassú futást javasoltak állóképesség javításra. Miután megjött a papíralapú eredmény, elkezdődött az alapozás új időszaka.

A hosszú futások átkerültek hétvégére, ezeknek hossza változó, egyébként sima km gyűjtések, kirándulások a környéken vagy csak körbekerülöm Vásárhelyt. (Szerencsére városkám kifejezetten nagynak számít, egy karika a közigazgatási határ körül kb. 32 km)

Hét közben változó, heti egyszer beszöktünk egy tízemeletesbe, ahol a lépcsőházban szintedzést végeztünk. Már ismerem a lakókat, tudom ki, mikor ér haza, mit kapott Karácsonyra, hol vannak repedések a falon. Nem egy izgalmas edzésfajta, viszont egy kemény órát lehet eltölteni a fel-le lépcsőzéssel. Eredménye: látványosan változott a futóstílusom, a karmunkám javult, a tartásom is változott, a lépésfrekvenciám nőtt. Sokan mondták, hogy tönkreteszi a térdet, én ebből semmit nem éreztem, de így Velence előtt abbahagytuk, helyette más edzésforma jött be.

A TRX megmaradt, annyi változás történt, hogy heti kétszer járunk. Az egyik nap a péntek, emiatt a szombati hosszúkon állandó izomláz hasban, karban, vállban. Mikor hol, de valahol tuti. Inkább zavaró, elmúlik, legközelebb máshol lesz úgyis.

A maradék napokon a futásba tempós részek kerültek, azt hiszem a szakirodalom ezt fartleknek hívja. (Igazán nem lényeges a neve, csinálom oszt jóvan). Változó az edzések hossza, de teljesen normális a munka utáni két és fél órás edzés, estébe nyúlóan. Szerencse, hogy a család teljes tagsága ugyanezt csinálja, Erika minden nap, a gyerekek heti háromszor, így annyira nem hiányzok otthon.

Megszűntek a pihenőnapok. A futásmentes napokon van a TRX, így még simán élvezetesek az edzések, nincs túledzettség, kiégés. Vagy csak nem érzem, de akkor meg nem is gond.

Egészségileg évek óta ilyen jól nem éreztem magam. December végéhez képest közel 10 kilóval kevesebb vagyok, úgy hogy közben izmot is építettem. Derekam egy négyórás sportolást tuti kibír, ezt ki kellene tolni még 28 órával májusig, akkor lenne csak igazi. Az influenza átment rajtunk, konkrétan két sportmentes nap lett, a harmadikon már TRX-re elmentem, azóta sincs semmi gond. Nyugalmi pulzusom stabilan (napközben is) 52-54, ahogy utánaolvastam ez nem túl magas.

VISZONT!

Minden szép és jó, de lelkileg mégis betegszem. Olyan szépen elterveztem a tavaszt, 100 km-es OB, 24 órás OB majd UB, utána tájfutó 24 órás. 

A 100 km-est elengedtem, tavaly megfogadtam, hogy kutyaütőnek nem járok versenyre, ha nem tudok normálisan futni, akkor inkább sörözök. Közben kiderült, hogy vasárnap lesz, másnap munkanap, éjszakai hazaéréssel, így sofőrt reménytelen találni. Tehát én leszek az, aki hajnalban vezet oda, majd verseny után haza, Erika foglalkozzon csak azzal, hogy nagyon ne kapjon ki. :) Beneveztem, elmegyek, indulok de tudom, hogy kiállok hamarabb. Így viszont az intenzitást sem fogom erőltetni, nem akarom, hogy megtörjön a felkészülés íve. (Hú, ez olyan jól hangzik, le kellett írnom!)

Sárvár 24 órás OB alap. Volt eddig... Voltunk egy, az UB egyéni indulóknak szóló Lubics Szilvi - Lőrincz Olivér előadáson, ami kis túlzással meghatározó élmény lett a felkészülésünkben. Itt mondta azt Olivér, hogy a 24 órát felejtsük el, öt hét nem elég a reinkarnálódásra. Hazafele a kocsiban beszélgettünk, hogy azért mi megpróbáljuk, legfeljebb pórul járunk és jövőre máshogy csináljuk. Eltelt három nap, mikor is újabb impulzus Márkus Öcsitől, hogy Sárvárt felejtsem el. Ő jól csinálta, rögtön felkínált egy toszkán terepultrát (103 km), hogy menjek velük, elég illusztris társaságban. Komolyan elgondolkodtatott, kipróbálhattam volna az új terep-Hokát. Erika rám bízta, felőle nyugodtan mehettem volna. Viszont nem tudok teljesen lemondani Sárvárról, így megmaradt az eredeti terv, április 23-án reggel tízkor a Nádasdy-várnál indulok. De nem 24 órán... vagyis de, de nem futok annyit... ígérem, 100-nál kiszállok... vagy kicsit később... ;) Erika annyiszor szívott már az én kísérgetésemmel, hogy az éjszakát/hajnalt/reggelt most az a legkevesebb, hogy megkapja tőlem.

Vérzik a szívem. Nem tudom, jól döntöttem-e, főleg Sárvár kihagyása fájdalmas, de május 29-én kora délutánig kiderül.

Kis vigasz, hogy július 2-3 (pont a szülinapomon!) lesz a tájfutó 24 órás a Bakonyban. Oda tuti megyünk, az ötvözi az összes szerelmet. (Erika - tájfutás - ultra).

Most már hagyomány, hogy az év első hosszú futása a Tisza- és Maros-gáton át vezető teljesítménytúra januárban. Két éve HTMV 60 km, tavaly HTMV 90 km (most tudtam meg, hogy a teljesítési arány 50% alatt volt, utólag elgondolkodtatott). Idén is készültünk, pár hete szembesültünk azzal, hogy idén nem rendezik meg "a migránshelyzet" miatt. Bár hónapok óta nem járt erre migráns, azt én se szerettem volna, hogy a gáton túrázónak, terepfutónak álcázott afgánok tömegei legyenek, akik Makóról így csempészik magukat Szegedre. Így belegondolva utólag, ez elég hülye kifogás a meg nem rendezésre.

Helyette -30 néven egy Makó-Szeged túra lett, ami viszont "csak" 34 km. Az se rövid, de mi annál többet terveztünk. Nagyon rövid tanácskozás után megszületett az elhatározás: tömegközlekedve átmegyünk Makóra, onnan átfutunk Szegedre, majd haza Vásárhelyre. Ez kb. 60 km, az már nem lenne rossz. (Az igazsághoz tartozik, hogy két hete egy ötvenessel kezdtük a januárt, de az egy magányos szaladgálás volt csupán)

A rajtoltatás elvileg 8-10:30-ig volt, így Erikával megbeszéltük, hogy én hamarabb átmegyek, így az előnyömmel élve kb. egyszerre érnénk haza. Végül másfél órával tudtam hamarabb indulni, ez majdnem elég is lett, Kopáncsnál még "lőtávolban" volt Erika.

A futás maga edzésnek volt tervezve, emiatt arra figyeltem, hogy ne csapjam szét magam, nem akartam napokig pihenni utána. Így legalább volt lehetőségem megfigyelni az embereket közben, mert bár egyedül, gáton, bicikliúton futottunk, de találkoztunk civilizációval is.

Rendezők, makói szekció

Rutinos szervezők. Ez nem azt jelenti, hogy minden flottul megy, inkább csak azt, hogy ismerik egymást. A rajtoltatás soha nem követte a trendeket, nincs kapkodás, sürgés-forgás. Bizonyos fokig az indulók mazochizmusát mutatja, hogy évről-évre mindig vannak, akik ezt végigállják. Sokak szerint ez a túra legnehezebb szakasza. Akkurátusan felállított kisasztal a makói buszpályaudvar várótermének egyik sarkában, majd negyed óra múlva átpakolva egy másikba. Ésszerű magyarázat nincs a költözködésre, valószínűleg a feng-shui szellemében nem volt jó az eredeti hely. Harminc ember elrajtoltatása (előnevezéssel, tehát csak oda kell adni a lapocskát és ráírni a rajtidőt) nem fér bele negyedórába. Az indulók kínjukban nevetnek, a bácsi ennek nem örült túlzottan.

A hardcore túrázók

Két srác, látásból ismerem őket. A rajt előtt egy órával még ott álldogáltak a pályaudvaron, majd eltűntek. 15 km-nél értem utol őket, kérdeztem mi történt. Elmondták, hogy kiszámolták, az 1500 Ft-os nevezési díjból fejenként 5 sört tudnak meginni. Nem gyűjtenek pontot, jelvényt, csak a túra miatt vannak itt. Kaja, innivaló van náluk, a töltésen végig lehet sétálni bárkinek, így inkább a törvényenkívüliséget választották. Figyelembe véve az ellátás mennyiségét (és minőségét) jól döntöttek. Egyébként kemények, régi katonai bakancsban nyomják, ők is a túra után még hazasétáltak Röszkére.

Kutyások

Szeged határában a töltés tradícionálisan kutyasétáltatókkal van tele. Kiskutya kerget nagykutyát, nagykutya kerget nyulat, nagykutya kerget kiskutyát, engem kerget mindenki. Én is kutyás vagyok, imádom őket. A mi sheltie-nk elég bújós, ennek ellenére megfogjuk ha postás, vízóra-leolvasó vagy pizzafutár jön. A kutya az kutya, nem mindenki viszonyul úgy hozzájuk, hogy minden percét élvezi. Ezért nem is tudom megérteni a "soha nem bántott még senkit" megnyugtatásokat, egyszer minden sorozatnak vége van. Na meg ne bízzak már meg vadidegenekben, hogy ők tökéletesen nevelnek kutyát. Futás, kutya mellett sasszé, szemlesütve (kerülve a szemkontaktust), lélegzet-visszafojtva. 

Rendezők, szegedi szekció

Szegeden se számítottam sok jóra, bár a meleg tea és kaja gondolata csábított. Terveztem egy kis pihit, rám is fért na meg tudtam, hogy innen nem lehet csak úgy hip-hop tovaszállni, rend a lelke mindennek. Beérve a célba (jó pont: kiírták a kapura!) az igazolólapot, rajta az egyetlen ellenörzőpont pecsétjével leadtam. Ezt 10 perc alatt validálták, majd kiállították számomra a teljesítésről az igazolást (oklevélnek nem nevezném, a gyereket ha elkérjük iskolából komolyabb papírt írunk), megkaptam a jelvénykémet. Közben kértem és kaptam teát, bár a repetára irányuló kérésem már nem nyert tetszést, mondván kevés van. Kajának mikrózott, dobozos gulyás lett volna, arról lemondtam, almáspitét viszont kértem. Kaptam is egy kóstolót, egy falatnyi valamit, mikor jeleztem hogy finom és jöhet a pite, akkor mondták hogy ez volt, ennyi volt. A vendéglátástól meghatottan távoztam, volt még hátra 25 km.

A pultos és a vendégek

Szegedről kifele kezdtem fázni, éhes, fáradt voltam. közel 40 km-nél jártam, és még előttam volt a 47-es út szívderítő szakasza. Megérett az elhatározás, hogy egy vendéglátó-egységben eltöltök egy kis időt, a nálam lévő pénz ésszerű felhasználásával. Először a Tyukász-kocsmába akartam bemenni, de ott a csapzott, izzadt, büdös ruhámban úgy éreztem túlöltözött vagyok a helyiekhez, így azt kihagytam. Párszáz méterrel később egy táblát láttam, miszerint ma este pótszilveszter, zenél Dzúzo. Visszaléptem és benyitottam. Odabent két meghatározhatatlan korú munkásember biliárdozott, egy kistermetű kutya csattogott a padlón, a pultnál senki. Komótosan letelepedtem, majd az előpenderülő pultos nénitől kikértem minden futók menüjét: Kóla, kávé, pálinka. Utóbbit most először próbáltam, a futáson nem segít, de határozottan jobb kedve lesz az embernek. Arra a kérdésre, hogy mijafrancot keresek ilyen ruhában itt szépen elmeséltem, hogy Makó óta futok és még Vásárhelyig megyek. A néni teljesen leakadt, számára a nyaralás nem jár ennyi utazással.

Slusszpoén: Tőlem függetlenül Erika negyedórával később ugyanebbe a krimóba szédült be egy kávéra. A hölgy - látva, hogy futó - előadta a történetet, hogy most volt itt egy pasi, aki Makóról futott idáig, gondolom várta a hatást. Erika közölte, hogy igen, az a férjem volt, én is onnan futok, majd kilibbent az ajtón. Gondolom a korcsmárosnéni azóta se tudja feldolgozni ezt a családot...

Autósok

Szeged és Vásárhely közt négysávosították az eddig is négysávos utat, na meg végre van tucatnyi körforgalom. Viszont újdonság, hogy kerékpárutat is építettek, így nem az autók közt kell tekerni vagy éppen futni. Kivéve az autópályától a Kastély étteremig, mert ott valami összeesküvés miatt majd másfél km-en keresztül még nem tudták befejezni az aszfaltozást, így az ember kiszorul az útra. Nem mondom, hogy halálfélelmem volt, de most így elgondolkodtam pár dolgon. Miért is gondolja egy autós, hogy hátulról száguldva jó ötlet rámdudálni 5 méterről? A kavicson botorkáltam, nem az aszfalton, ő mégis a frászt hozta rám. Vagy a belső sáv töküres, én oda vagyok kényszerítve a padkára, akkor a jobbra tarts kezelhető szabadabban, nem akkora élmény érezni a visszapillantó szelét a könyökömnél. Hozzáteszem az autósok töredéke volt ilyen, sajnos őket jobban megjegyeztem.

Végül azért a tervezett időben hazaértünk, a napot megkoronáztuk egy rendelt pizzával. A futásról annyit, hogy előtte voltam CardioControl-os teljesítmény-diagnosztikán, ott nagyon leegyszerűsítve a piros görbém nem volt elég egyenes, a kék nem volt elég görbe, így a dokibácsi első blikkre állóképesség-növelést írt elő. Alacsony pulzuson, hosszút. Az alacsony pulzust sokáig tudtam tartani, bár pulzusöv nélkül futottam, de tudtam énekelni. Vagy valami olyasmit. A hosszú is gondolom megvolt, így remélem volt edzésértéke. 

Még 4,5 hónap...

Sok idő eltelt, mióta elkezdtem futni. Gazdám futási szokásai elég hektikusak, volt olyan időszak, amikor megszáradni sem volt időm, volt hogy itt poshadtam a többiek közt, rám sem nézett. 

Még szép volt az idő, rövidnadrágban futkároztak az emberek, mikor nagy eseményre készültünk. Tájfutó Rövidtávú OB. Előtte már kipróbálhattam magamat hasonló versenyen, az tetszett, aszfaltos, füves terepen jól tudtam szaladni. Vártam azt a napot.

Délelőttre gazdám valami ősöreg szakadt cipőt húzott elő a szekrény mélyéről, addig nem is találkoztam vele. Kicsit kuncogtam, mit tudhat egy ilyen őskövület? Valor pirított rám, hogy több tiszteletet, ez az Asics már sok versenyen segített. Asics! Rokon! De hát nem is hasonlítunk, ő szürkés-kék, kopott, szakadozott...

Mikor a délelőtti futamról gazdám - lábán az öreg rokonnal - beért, láttam, hogy miért is nem engem vitt. Sárgalacsinok virítottak rajta, a kopottság helyét valami eszetlen disznó külső váltotta fel. A rokon csak vigyorgott, neki nagyon tetszett. Jobban elnézve, örülök, hogy nem nekem kellett dagonyáznom Újszegeden, a partfürdőn. Nem tudom az hol van, de nem vágyok rá!

Délután viszont már elfoglalhattam helyemet a Lábon, az én időm jött el. Sajnos ez sprint verseny, így ez az idő csak percekben mérhető. A terep tökéletes volt! Aszfalt, beton, füves részek és egy kis díszburkolat. Minden lépésnél csak úgy repültem, élveztem, hogy addig nem tapasztalt iramban megyünk. Fordultam, megtorpantam, kigyorsítottam parancs szerint, könnyűnek és szabadnak éreztem magam.

Sajnos egy idő után a Láb szólt, hogy nem bírja. Később jelezte, hogy a Szív és a Tüdő is reklamál, menünk lassabban. Nem esett jól, lassú futásnál mindig a sarkamra esek, az fáj egy kicsit, nem kényelmes.

Összességében nagyon jó verseny volt, zabolázatlan csikóként idegesítettem a többieket, nem bírták velem a lépést. Fussanak többet, ha ilyen puhányok...

A verseny után pár hétig gazdám rendszeresen velem futott, 10-14 km közti távokat. Ott már nem nyihogtam végig a távot, többször is előfordult, hogy belecsoszogtam egy-két lépésbe. Ez már nem annyira komfortos táv, de ígéretet kaptam, hogy a 6 órás OB-n én is futhatok. Atyaég, egy ultrán!

Az OB-n gazdám lányával futottunk, többször örömködtünk, hogy én is ott voltam, Emma futott volna úgy, mint a nyúl, de összesen két órát futott, így azért gazdám próbálta visszafogni. Nem mindig sikerült...

Életem első félmaratonját futottam akkor Velencén. Hihetetlen érzés volt, nagyon boldog voltam. Még ízlelgetem: Félmaratonista lettem!

És most a versenyeknek vége, alapozzunk 2016-ra. Ebben még keresem a helyem, nem tudom mit tehetek, hogy minden jól sikerüljön. De rajtam nem fog múlni!

------------------------------------------

A Playmax jóvoltából egy Asics Gel Zaraca 4 cipőt kaptam tesztelésre. Választhattam volna bármilyet,  úgy döntöttem, kihasználva az alkalmat teszek egy ismerkedő lépést a naturálisabb irányba. Nem akartam Hoka után/mellett egyből a legminimálabbal kezdeni, szerencsére sok helyről kaptam tanácsot, így lett Zaraca. Az ő történetét is közlöm az elkövetkező időkben.

Három héttel a lélekromboló velencei (nem)százas után újra Velence. Előzetesen nem is nagyon akartam én ezt, az 5/5 úgyse lesz meg, nem voltam májusban az 50 km-en, a 100 se sikerült. Végül úgy gondoltam tartozom magamnak annyival, hogy az évet ne keserű szájízzel fejezzem be. Futni viszont nem igazán akaródzott.

Pár héttel előtte kiderült, hogy nincs váltó, így a tavalyi címvédő páros felbomlott, Emma és Gabi is a kétórás egyénibe lett nevezve. Gabi már futott félmaratont 2:04 alatt, így nála nem volt akkora izgalom részemről, bár mikor előzetesen bedobott egy "24 km-t akarok futni" szöveget, azért elgondolkodtam. Emma más tészta, ő Mindszenten terepen futott 12,5-et, de annak jelentős része gyaloglás lett, valami 1:30-at jöttünk rajta és már az is elfárasztotta, sok volt neki távban, időben. Mivel most töltötte be a 11-et, így megbeszéltük, hogy annyit fut, ha fárad kiszáll, pihen, majd újra beáll, ahogy a kedve tartja. Megígértem, hogy végig vele maradok, együtt futunk egy apa-lánya bulit.

Erika nagyon készült, a tavalyi második helye után szeretett volna megint dobogóra kerülni, de nem tudta mit fog tudni a mezőnyben, előzetesen a 70 km-t tűzte ki célul, ha az megvan elégedett lesz, akkor is ha nem kerül vele dobogóra. A változatosság kedvéért most az ő dereka vacakolt verseny előtt, de bízott abban, hogy ez kellően "rövid" táv, így kibírja.

Én nagyon örültem, hogy az utolsó napokban már vártam a versenyt, jó volt újra menni, jó volt az ismerős izgalom. Amibe vegyült egy nagy adag újfajta drukk is, hiszen elsősorban Emma miatt, de Gabiért is szorítottam, féltettem egy kicsit őket, nem a távtól, annyit pókjárásban is lefutnak, hanem a rossz élményektől. Azt szeretném, hogy élvezzék ezeket. Mellette ott volt az Erikáért izgulás és valahol a magammal szembeni elvárások.

Mivel megint jó messze rendezték, így hajnalban indulás, felvettük Évit és nekiindultunk a ködnek. A pályán pár szitkozódós km után tisztult, így végül is bőven időben odaértünk. Szokásos rutin, cuccolás, beszélgetés, majd indultunk is. Előtte Zsuzsi hozott egy csokit Emmának, előzetesen megvesztegetve, hogy ne verje meg - nagyon. 

Erika és Gabi kilőtt, Emma úgy kezdett, amitől féltem: gyorsan. Szerencsére rá lehetett beszélni, hogy ésszel fussunk, így a második-harmadik körben kényelmes, beszélgetős 6:20-ra lassultunk. Megegyeztünk a taktikában, három körönként víz, kilenc kör után kis kaja, ha úgy érzi fáradt, akkor séta, ha nem bírja kiszáll. Annyira figyeltem ezekre, hogy a saját frissítésem el is maradt párszor. Nem tudok egyszerre gyereket kísérni és egoista lenni.

A mezőnyt nem annyira figyeltem, csak a hat órás nők érdekeltek valamennyire. Meghökkenve láttam, hogy az eleje olyan iramot diktál, ami 70 km feletti eredményt hozna többeknek is. Erika ment velük, de csak a negyedik helyen és még így is gyorsabban kezdett, mint akart. A döbbenet az volt, hogy Gabi is tartotta az öt percen belüli ezreket az anyjával sokáig, egy köhögőrohamnál lett ráparancsolva, hogy sétáljon és csak akkor fusson, ha normálisan tud levegőt venni. 

Emma közben végig csacsogott, beszélgettünk, javarészt a versenyről, mikor mit fogunk csinálni, köszöntgettük a szurkolásokat, amiből rengeteg volt. Lányom pár kör alatt akkora rajongótábort épített, hogy folyamatosak voltak a hajrázások, drukkolások. Ismerősök, ismeretlenek nem tudtak elmenni mellettünk szó nélkül. Itt azzal szórakoztattam Emmát, hogy akiket ismertem, azokról mindig elmondtam miket futottak már eddig, szemmel láthatóan élvezte ilyen nagy emberek szeretetét. (A versenyen végig mosolygás most is alap volt). András, a szpíker minden körben külön emmázott, tényleg olyan érzésem volt, mintha egy celebbel futnék. Ő pedig kiélvezte minden pillanatát.

Másfél óra után éreztem rajta kis fáradtságot, kiállni esze ágában sem volt, arra rá lehetett beszélni, hogy az emelkedőt gyalogoljuk. A tetején könyörtelenül futni kezdett minden alkalommal, ment, élvezte. A két órás végén még felfuthattunk az emelkedőre utoljára, pont a tetején fejezte be. 17,8 km lett a vége, kicsit túltoltuk... 51 m a negyedik, 700 m a harmadik helytől, ha nem én futok vele, hanem valaki olyan aki hajtja, dobogós. Önző vagyok, örülök hogy én futottam vele. 

Mentem körbe, gratuláltam, akik befejezték, mikor Gabihoz értem kérdeztem mi lett a vége. 23,9... Bazzz... A kör végén lecsüccsentem egy technikai boxkiállásra, be volt tervezve egy cipőcsere (a Zaracában kezdtem, tök jó volt, ennyit még egyben soha nem futottam benne, kényelmes) felugrasztottam a Valort a lábamra, ettem-ittam végre normálisan és mentem tovább. Nem volt az igazi, amiért jöttem, hogy Emmát kísérjem már megvolt, nem igazán találtam motivációt a hátralévő 4 órára. Annyit döntettem el, hogy még 30 km-t fussak, ahhoz meg nem kellett megszakítanom magam. Beszélgettem, volt hogy egy-két teljes kört gyalogoltam, aztán kiálltam megnézni az eredményeket. Láttam, hogy Gabi második lett, Erika pedig negyedik helyen áll. Később egyszer csak másodikra jött fel, így elkezdtem neki szurkolni - de azt meg nem tudok futás közben. Nem vagyok kishitű, bármit kinézek belőle, de látva Makai Vikit nem azt éreztem, hogy hogyan érhetné őt utol, inkább a harmadik-negyedik helyre figyeltem. Vincze Zsófi jött közvetlen mögötte, a negyedik körökkel lemaradva. Az egyik körben szépen megvártam őket, egy perc volt a második-harmadik közt. Zsófi úgy futott, mint aki most kezdte, az nem volt kérdés, hogy utoléri Erikát, azt nem tudtam lesz-e még feltámadás a hátralévő két órában. Nem lett, kialakult a Makai - Vincze - Kisháziné hármas, így be is jöttek a végén. A fiúkat nem figyeltem, egyszer hallottam, hogy Zoli negyedik, aztán láttam hogy megjött Bea, mondtam is innen ezek után feljön dobogóra. Igazam lett, bár sokat romantikáztak, végül harmadiknak futott be, eszméletlen a pali. Három hét alatt három ultra, mindhármon dobogós. Örülök, hogy ismerhetem.

Nekem most kicsit unalmas volt bevallom. Körözgettem, nem történt semmi. Ezt az unalmat most viszont élveztem. Nem fáj semmi, nincs semmi baj - néha ez is jól tud esni. Az utolsó 4 órát zenével futottam, többször cserélgettem, végül a Tankcsapdánál állapodtam meg, az most jó volt nagyon. (A sárvári életmentő Prosectura sok(k) volt ide). Amikor olyanom volt megálltam, gyalogoltam, nem sürgetett senki, semmi. Az utolsó egy órában kezdtem élvezni, akkor már minden klappolt, minden jó volt. A végén csak arra kellett figyelnem, hogy az eleredő esőben a buszmegállónál fejezzem be, így volt tető a fejem felett, amíg jöttek mérni.

Átöltözés, szigorúan a Yumeiho-s pólóba, Erikával eldöntöttük, hogy ennyi jár azok után, hogy Kata két romhalmazból csinált két humanoidot. Az eredményhirdetésre várakozás ugyanolyan, mint tavaly, ez hozzátartozik a versenyhez, a kaja ellenben jó volt. A desszert viszont a ceremónia lett.

Az már tudtam, a két órás fiúknál Gabi második lett, hihetetlen büszke vagyok rá, megérdemelte az ezüstöt. Viszont kihívták külön Emmát is, aki kapott egy csokit mint legfiatalabb résztvevő. Ezek után meghatódva várom az OB dobogósait, de előtte bemondják, hogy a RunCard különdíját a Kisházi family kapja. Nem kicsit döbbentem le, baromira jól esett - de nem tudom mire fel. Persze, mi ott voltunk családilag, meg a gyerekek is feltűnőek ebben a közegben (legközelebb visszük a kutyát is), de egy versenyen általában az eredményt díjazzák. Ennek ellenére / ezekkel együtt nagy az öröm, a boldogság! Majd jött az OB eredményhirdetése, Erika két bronzérem (OB+Optivita), az összetett verseny dobogósai, pár mondat zárásként.

Fotó: Irontem SE

Fotó: RunCard

Fotó: Irontem SE

Majd indulunk haza, hosszú még az út...

Szóval a három héttel ezelőtti dicstelen Velence után lett egy álom-Velence. Eszméletlen jól éreztem magam, most négy hónapig nincs Optivita, addig ebből kell táplálkozni. Gábor - Velence 2:1.

Optivita 100 km-es futam. Az UB óta nem futottam ultratávot, két maraton és egy 37 km került a lábamba azóta. Az Ember a gáton után bő egy hét kihagyás, majd óvatos, rövidebb futkározásokkal hoztam vissza a motivációmat. A kezdeti "nem nevezek Velencére" hangulatot felváltotta a "próbáljuk meg" hangulat, végül annyira jó erőben éreztem magam, hogy beneveztem a 100 km-es futamra, ami utópisztikus volt már akkor is, hogy szintidőre meglegyen, de egyéni legjobbat biztos voltam benne, hogy tudok futni. 

Egy héttel a verseny előtt bejött a hűvös, hideg idő, a derekam meg is fázott egy kicsit, éppen csak annyira, hogy éreztesse, jó buli lesz fél napon keresztül. Végül Faragó Kata áldásos tevékenysége nyomán a versenyt majdnem gond nélkül kibírtam, ami volt az is inkább az erősítések hiányából fakadt, inkább elfáradt, mint fájt.

A versenyre csak ketten mentünk Évivel, Ákos visszamondta az utolsó héten, Erikának tájfutó OB-n volt jelenése. Szokás szerint jó időben odaértünk, beköltöztünk az egyik sátorba a Varga-testvérekkel, kis beszélgetés ismerősökkel, személyesen találkozhattam Márkus Öcsivel, Kocsy Barna megmutatta a verseny-pólóját, amire gyermeke a "Hajrá Apa!" feliratot írta. Hiába, ha egyszer így hívják Őt is! A legnagyobb gondot az okozta, hogy miben fussak, rövid vagy hosszú nadrágban? Felül egy aláöltözet és a piros csoportpóló biztos volt, alulra végül a rövidnadrágot vettem, kikészítve a hosszút is, hogy fel tudjam venni szükség esetén. Bíztam abban, hogy megyek olyan tempót, aminél van hőtermelésem.

A rajt után 1-2 km-en keresztül mentek a helyezkedések, a párok kialakulása, én most indultam először zenével, így szándékosan egyedül maradtam, mentem a saját kényelmes 6:20-6:30-as tempómban, amiről tudtam, hogy 4-6 körig nem lesz gond (egy kör 5000 m). Később hosszabb-rövidebb időre összeakadtam Ajkay Toncsival, Gulyás Zolival, olyankor pár mondatot beszélgettünk, de jellemzően magamra figyeltem. Félmaraton előtt kijött rajtam a családot egy hete kerülgető gyomorbaj, hasmenés formájában. WC a célban volt, addig soha nem jutottam el, a csalitosban rejtőzködve oldottam meg a problémát. 

Fotó: Ironteam SE

Problémák. Erikával beszélgettünk még a nyáron, amikor szóba került, hogy kellene már egy problémamentes ultrát futni. Végül Ő mondta ki a tutit: olyan nincs. Valami úgyis lesz, azt kell megoldani. És igaza van, most ezt kaptam megoldandó kérdésnek: a hátralévő 70-80 km-t így hogy lehet?

Marcsitól kaptam hasfogó tablettát, ettem-ittam, mentem tovább. A verseny előtt volt egy titkos álmom, egy brutális PB, amit felírtam egy papírra, azt borítékoltam a végére. Eddig jól álltam hozzá képest, bizakodó voltam. A 25. km után párszáz méterrel elkezdett görcsölni a hasam. Nem volt az az elviselhetetlen, de annyira zavart, hogy leálljak gyalogolni. Amikor jobb lett, újra elindultam, a fordítónál már le kellett ülnöm, nagyon vacak volt, görnyedtem mikor bele-belehasított. Ajánlották, hogy a mentősöktől kérjek valamit, ami jó ötlet volt, kár hogy az egészségügyi személyzet a célban volt, így még 2,5 km-t mennem kellett. Egy kis pihenővel bevártam Évit, neki az utolsó köre volt már, eléggé szétcsúszott, de ment, 3. helyen állt és nem tudtuk, mennyi a hátránya-előnye, így fogtuk és mentünk. Ha futottam fájt, de legalább gyorsabban haladtunk.

Megváltás volt a célhoz érni, itt besurrantam az elsősegély-sátorba, ahol egy jó hangulatú kompániával találkoztam. Nagyon kedélyesen elbeszélgettünk, amíg keresgéltek valami bigyót, amit adhatnának nekem, már feltúrták az összes cuccukat és még mindig semmi. Én üldögéltem közben és legalább pihentem. Végül megegyeztünk egy injekcióban, a tartalmát illetően voltak nézeteltérések, végül azt az útravalót kaptam, ha futás közben sárkányokat látok, jó a szer. A legjobban az zavart csak, hogy sok időt töltöttem el velük, ahhoz képest, hogy elvileg verseny közben vagyok.

Telefon Erikával, ő végzett a versenyén, átjön Velencére kísérni és hazavinni. Az injekció hatását ugyan még nem éreztem, de egy kicsit jobb hangulatba kerülve elkezdtem kocogni. Ment, ahogy ment, de előre haladtam. A borítékolt eredményt már láttam, hogy buktam, de sima PB-t még kényelmesen futhattam, elég volt hozzá pályán maradni és lehetőség szerint minél többet futni. Nettó 4:40 körüli maraton jött össze, az egészségügyi kitérők, átöltözés miatt ez bőven 5 óra fölé ment. Annyira nem zavart, lában, derekam rendben volt, kedvem is, mentem, hátha...

45-nél jött Erika, beszállt kísérni. Sétáltunk, beszélgettünk, esetleg futottunk, ami már nagyon nehezen ment. Közben Éviéknek megvolt az eredményhirdetése, amit csak hallgattam, nem láttam

Fotó: Ironteam SE

Az egyik kör végén jeleztem, hogy befejezem, elég volt. Levettem a chipet és le akartam adni. Hergó és Csécsei Tamás voltak annyira erőszakosak, hogy nem fogadták el a szándéknyilatkozatomat, visszacsatolták rám és visszazavartak a pályára. Akkor egy kicsit utáltam őket... Szürkült, a pálya kezdett üresedni, az addig is unalmas rész még lélekölőbb lett. Mikor besötétedett annyi eszem se volt magamtól, hogy a fejlámpát felvegyem, Erika és Évi tukmálta rám. Elkezdtem számolgatni, hogy innentől bármit csinálok, ha végigmegyek, a legrosszabb 12 órás eredményemnél sokkal jobbat megyek. Még meglehet a PB is, de inkább csak egy tisztességesebb helytállás lesz belőle. Olyan viszont már volt, most ez nagyon nem ment, fájt még mindig a hasam a rázkódástól. 

9 órával a rajt után leültem gondolkodni. Kell-e ez most nekem? Akarom-e annyira? Tényleg kibírhatatlanul fáj? Nem tudom meddig gondolkodtam, de fogtam a chipet és ellentmondást nem tűrően adtam le. Hergó nem is ellenkezett, elvette szó nélkül.

Utólag persze okos az ember. Két nap távlatából azt mondom, hogy hülyeség volt kiállnom, meg tudtam volna csinálni egy tisztességes eredményt. Na és megúsztam volna pár nap mentális problémát is. Nem sérülés, nem egészséget vészesen kockáztató problémám volt. Olyan, mint egy vízhólyag: banális gond, de futni vele borzalmas. Sok visszajelzést kaptam, hogy ez rendben van így, ez is szép, stb. Amit valahol tudok, érzek, gondolok is, de aki majdnem megcsinálta, még nem csinálta meg. Akkor és ott ezt a döntést hoztam meg, hogy egyáltalán eddig elmentem abban közrejátszott persze a verseny hangulata, a sok ismerős szurkolása is, amit nagy hálával köszönök!

3 hét múlva újra Velence, évadzáró futás és buli. Elsősorban az ismerősök, barátok kedvéért megyek, sokukkal márciusig nem találkozom, így ott a helyem. A táv még kérdéses, eredetileg nem akartam sokat futni.

Ami nem öl meg - az még lehet nagyon sz@r!