A 2017-es Ultrabalaton nem Aligán kezdődött, és nem ezen a májusi hajnalon.

A tavalyi után volt bennem tüske, szégyenérzet (mit is képzeltem magamról), csalódottság. Kicsit segített, hogy végülis "befejeztem", de ez inkább csak pillanatnyi megoldás volt. Tavaly nyáron nem tudtam rávenni magam normális edzésre, szépen belesüppedtem az önsajnálatba. A Korinthosz.hu (weboldal szerint ejtsd: korintoszponthu) páros teljesítése volt a fordulópont. A váltásra várva üldögéltem Keselyűsnél (ultrás ismerőseim figyelmébe: igen, abban az elátkozott, gyűlölt de baromi kényelmes székecskémben) és Öcsi odajött beszélgetni. Szóba került 24 órás, UB, tervek, célok, álmok. Rá pár napra telefonon is beszéltünk, onnantól datálok egy normális felkészülést, kezdetben iránymutatást kaptam, majd decembertől napi szintű segítséget tőle. Bár mindig hangsúlyozza, hogy nem edző, ez engem pont nem érdekel, az elmúlt időszak alapján rajtam sokat alakított, fejlesztett.

Következő fordulópont a januári Lubics Szilvi edzőtábor volt, ahova meghívtak minket. Nem csak Erikát, engem is. Egy olyan helyre, eseményre, ahol az egy négyzetméterre eső Spartathlon finiserek és ultrafutó válogatottak száma a legmagasabb. Volt egy jó kis terepfutás, ahol újra elkezdett sajogni a szívem, hogy nem járok már annyi tájfutó versenyre, majd volt egy Kis-Balaton kerülő futás, ahol saját hülyeségem miatt Öcsi segítsége kellett, hogy visszajussak a civilizációba. Az élmény hatalmas volt, minden percét élveztem és nagyon sajnáltam, mikor vége lett. Viszont nekem nagy lendületet adott az alapozás közepén.

Apropó alapozás. Heti hat nap edzés, a pihenőnapok egy része keresztedzést tartalmazott. Azt már megtanultam, hogy heti 3-4 edzéssel, 40-50 km-el sehova nem jut az ember. A másik véglet se vonzott, nem lesérülni akartam, a futás megutálása se volt cél. 30 km feletti futás márciusig nem volt, fokozatosan növelve az edzésmennyiséget, akkor kezdtem hosszúkat, amikor már volt hozzá állóképességem. Vagyis száműzve lettek a laza, jóleső 30-40 km-ek, amik csak a csigatempó gyakorlására jók, viszont esélyes a túlterhelésből eredő sérülés. Mellette baromi szerencsés vagyok, sokszor tudtam másokkal futni, a legtöbbször igazodtak az én edzéseimhez. Köszi Adri és Erika!

Március elején a szokásos 100 km-es OB, bizakodó voltam, na most kiderül mire volt elég a felkészülés. Semmi nem derült ki, térdfájás miatt kiálltam, utólag kiderült, hogy feleslegesen, csak a négyfejű combizom fájt és az vicceskedett velem, de nem mertem kockáztatni. Itt eldőlt, hogy ultra nélkül fogok indulni az UB-n.

Jött Sárvár, ahol kísérőként vettem részt, nagy élmény volt, rájöttem, hogy ezt is lehet szeretni, ennek is meg van a varázsa. Erikával kötött alkunk szerint idén váltva versenyzünk és egymást kísérjük. 

Kísérők. Megoszlanak a vélemények, van aki nagyképűségből, van aki tapasztalatból és van aki lehetőség hiányában nem igényli kísérő jelenlétét versenyen. És van pár ember, akinek tényleg nem kell. Mi nem vagyunk vagányak, így ezt a megoldást választottuk inkább, van az ultrázásban elég rizikó enélkül is.

A verseny hetére ráfordulva hétfő reggel egy lehajlásból csak délre tudtam felegyenesedni, itt lett úrrá rajtam a pánik. Utólag kiderült, hogy amíg Faragó Katát látom nincs baj, toronyőrből futót kreált szombatra, a verseny problémamentes volt. Hiszem, hogy ebben szerepe van az erősítő edzéseknek is, a core izmok erősítése nélkül ultrázni nagy felelőtlenség.

Ugorjunk a rajthoz.

NN színekben, Erika, Gabi fiam és Vass Edit kíséretében toporogtam hajnalban a rajtnál (a reggel ötös kezdés rosszul esett, az se vigasztalt, hogy a rendezők szerint többek között az én érdekemben). Gabi kezdett a bringán, előtte nap lett 16 éves, szegény ezt kapta az apjától ajándékba. Tök ideges volt, látszott rajta, hogy tökéletes munkát akar végezni. Volt itiner, mikor, mit kell adniuk nekem, nem volt bonyolult, a Sponser itókára alapoztam, mellette sótabletta és ennyi.

A rajtnál persze Barnával indultunk, ez járt nekünk, titkon reménykedtem egy közös befutóképben, de tudtam, hogy az elején ő gyorsabb lesz, de a kör elég hosszú ahhoz, hogy a déli parton utolérjem. Mondjuk egyedül sem maradtam, Bálint Éviék pont tökéletes tempóban futottak, másodpercre úgy, ahogy nekem a terv szerint kezdenem kellett. Nem mellesleg elég megtisztelő volt vele futni az első 20-30 km-en. 30 körül kérdés Öcsihez: ha a pulzus marad, mehetek gyorsabban néha-néha? Nem akartam, hogy beálljon a lábam, lassú tempónál hajlamos rá. Engedélyt kaptam a 6:10-es tempóra, de a pulzust szigorúan tartanom kellett. Néha-néha lehet (mondom, lehet!) hogy becsúszott 6 alá, de tényleg csak pillanatokra. Viszont elkezdtem élni, élvezni. 

Nem volt megterhelő az iram, hiszen a frissítéseket gyalogolva végeztem, így kímélve a gyomrom. Mikor már Erika volt velem 40 körül, megjegyezte, milyen jól nézek ki. Mondom, hát még jó, csak maratonnál vagyok! Egy pillanat alatt elszégyelltem magam a nagyképűségemért...

Füreden meglepi, a Trollok eljöttek drukkolni, addig is voltak ismerősök, Szalai Tünde, Magpet és a Garmin group valamint pár fel nem ismert ismerős. Itt viszont Zsuzsiék Terikével kiegészülve (aki elhozta Öcsit is) szurkoltak, tök megható volt. 

Trollok. Van egy Facebook csoport, a Run&Troll, lánykori nevén 2014/km/év (évszám rendszerint változott, idéntől átalakult). Ebben a csoportban ismertem meg egy csomó futót először virtuálisan, majd valóságban is, baromi büszke vagyok rá, alap volt hogy a kék csoportpólóban fogok indulni. 

Füred után volt egy kis gödör, kicsit elkedvetlenedtem, kikapcsoltam a zenét is, már az is zavart. Itt szerencsére volt pár olyan emelkedő, ahol lelkiismeret-furdalás nélkül lehetett sétálni, a végén pedig az Aszófői templom melletti kis dombocska, ahol Gabi rájött, hogy az UB egyik legszebb, de legdögrovasztóbb szakasza jön. 65 km hullámvasút, kb 1000 m szint. Közben a nap is szépen kisütött, mellé jött egy ordenáré nagy szél is, jellemzően szemből és jobbról. Mikor ráfordultunk Akalinál a Balatonra, akkor éreztem egyedül, hogy támogat a szél, addig csak zavart. Itt megmutattam Erikának, hogy tavaly hol hánytam pontosan, majd ezen elröhögcsélve meglepve láttunk ismerősöket az út szélén. Szabó dokiék tapsoltak a kanyarban, örültem nekik, feldobták a szakaszt, erre húsz méter múlve fékez egy autó és Borcsa ugrik ki belőle (perszehogy Troll Ő is), jön drukkolni, pedig nekik se könnyű, négyen maradtak a csapatban, előre tudták, hogy szívás lesz.

Zánka után megint hullámvasút, felfele gyors gyaloglás, kezdett is fájni a fenekem és a combom, lefele szabadjára engedett futással kilazítva. Közben 30 percenként kaja, só. A felfeléket Gabi kapta, a megpakolt bringával neki sem volt könnyű, de itt nem tudtam rá figyelni, mentem, azt éreztem, hogy most vagyok egy vízválasztónál. Egyre több egyénit értem utol, szépen kezdtem feljönni, köszönhetően annak, hogy a futótempóm még mindig 7 percen belül volt és tudtam is futni.

Salföldnél Erika meglepett két gömb fagyival, sétálva kiélveztem minden falatot, majd rögtön utolért Gyurifiú is, aki lelassított mellém pár szóra, kockáztatva, hogy párja Balázs leszidja érte. Akkor és ott ez a gesztus nekem sokat ért.

Ismerősök. Néha meglepődök mennyi embert ismerek, mennyien köszönnek rám. A mellém lassító Bökönyi Zoli (soha nem beszéltünk, de valahogy felismert), a versenyekről ismert társak mind-mind egy nagy lendületet adó találkozás. Tudom, volt aki csak a Hajrá apa feliratról ismert meg, de akkor is jól esik ám egy kis lelkesítés! Sokszor nem is tudom ki kicsoda, Györök előtt egy bringás köszönt rám, hogy Hajrá Vásárhely! (vagy valami hasonlót), na őt nem tudom ki volt. Persze van, aki még visszaköszönni sem képes, pedig legalább látásból ismerjük egymást vásárhelyiként. Ez van, gyerekszoba vagy mifene...

Badacsonynál a felfele két ok miatt is jó érzés volt. Tudtam, hogy ez az utolsó hosszabb emelkedő, ráadásul a tetején megint ott volt Charlie és Angyalai, alias Bandi és a csajok. Elhangzott valami fussál vagy mifene, de tekintettel az emelkedőre ez elmaradt. 100 után találkoztam Öcsivel, aki annyit mondott Keszthelyig futómozgással közlekedjek. Ezt megfogadva a frissítések kivételével futottam, az órám vagy megbolondult vagy velem történt valami (UFO támadásra gyanakszom) 6:40 körüli tempót mutatott. 

Fejben végig rendben voltam. Előtte kérdezte egy riporter, hogy a holtpontokra mivel készültem, hát semmivel! És igazából csak egyszer volt pár km, amikor nem futottam holtpont miatt, akkor Erika továbbrugdosott és adott koffein kapszulát, ami segített, megtáltosodtam. (Jó-jó, tudom, a kapszula egy nagy PLACEBO feliratú dobozban lehetett, de akkor és ott segített)

Balatongyöröknél néztem, a szintidőhöz közel két óra előnyöm van és már csak egy százas van hátra. A váltópont utáni lejtőn viszont a bal sípcsontomba belehasított egy pici fájdalom, de igazából nem vészes, ennyivel még simán végigmegyek. A frissítőnél kavicsrázás a cipőből, felfedeztem hogy szparis tájfutók üzemeltetik az állomást, de nem maradtunk dumálni, mentem tovább. Gyenesdiásnál utolértem Barnát, elég rosszul nézett ki, a gyomrára panaszkodott. Keszthelyig valahogy elmentünk együtt, itt már könyörögtem Erikának, hogy csináljon valamit, éles, hasogató fájdalom volt minden lépés. Krémezgetés, fagyasztó spray, fájdalomcsillapító és mentem tovább. A váltóponton kaptam tésztát, de igazából a Sponser még bennem maradt, minden működött így nem váltottam, maradtam a félóránkénti kulacsnál. Viszont a továbbindulás már nem sikerült. Már inkább bőgtem, mint káromkodtam, Barna segített egy kicsit majd Erika próbált masszírozni, de érintésre is fájt. Kaptam kompressziós szárat, hátha - rosszabb úgyse lesz.

12 km adtam magamnak, hogy helyrejöjjek. Nem vagyok büszke erre a szakaszra, végig fájt, Berény előtt már megváltásként vettem volna, ha megállhatok, csak ott ugye éppen az a kietlen, rohadék nádas van. Elmentem 140-ig, lecsippantottam, a szintidőből még így is maradt fél óra (basszus, ha ezt előtte mondja valaki!) leültem gondolkodni, mi legyen. Igazából nem volt sok választásom, de nem akartam, hogy Erika vagy más mondja ki a végső szót, én akartam a döntést meghozni: VÉGE.

Mivel a bringát csak lábon tudtuk visszavinni Aligára így Erika és Gabi a viharban tekert még 80 km-t, reggelre értünk be. Azért nekik se semmi trip volt ez, na meg Edit, aki alvás nélkül végigterelte a kocsit, lelkesedett és lelkesített, közvetített végig.

Naná, hogy jöttek a kérdések azóta, hogy jövőre visszamegyek-e? Lehet...

Tetszik a verseny, mert ez egy olyan kihívás ami teljesíthető, de nem könnyen, tenni kell érte - sokat. Ráadásul most már simán elhiszem, hogy meg tudom csinálni, főleg még egy év felkészüléssel. A versenyen nagyrészt jó a hangulat, a futók jó fejek.

Másfelől viszont még mindig nem a szívem csücske. A bringatúrásokat és némely bringás kísérőt nem értem és nem tudom tolerálni, mikor BALRÓL! és PÁLYA! üvöltözéssel terrorizálnak. A rendezők leírnak egy csomó szabályt, amivel csak t.kön lövik magukat, mert betartatni már nem tudják, sőt még a rendezők által kiállított "céges" csapat is súrolja az etikátlanság határát, ami azért ciki. (Csak pár példa: kizárják, aki fülhallgatóval fut, aki a bal oldalon fut, akit lépésben kísér az autó, aki a poharat nem a frissítőnél dobja ki, hanem később hajítja el, aki nem elöl hordja a rajtszámot, aki 15%-al jobb időt jön a megadottnál, stb.) Döbbenetes, hogy ezek után tudtak eredményt hirdetni, ha a mezőny fele nem került kizárásra. Egy esetben viszont szigorúan betartották a szabályokat, mikor egy váltóponton kaptam az egyik rendezőtől egy félliteres vizet és rögtön visszavette, "Bocs, te egyéni vagy, neked ez nem jár!". Igazán nem szerettem volna, ha miattam gond támadna az ellátással, elég nekem az, hogy leírták, mi vagyunk a legfontosabbak, hősök, blabla...

Szóval igen, ahogy ezt rögtön megkaptam: Az álmainkat nem adjuk fel! Most viszont gyógykezelés jön, az első vélemények izomszakadást mondanak, pár napon belül kiderül mikor fogok újra futni. Én mennék ahogy lehet, de megígértem türelmes leszek, nem siettetem.

És végezetül, hogy miért Svejk? Hasek regénye az író halála miatt befejezetlen maradt, de általános vélemény, hogy a mű nagyszerű és így is teljes. Na, valahogy így érzek én is ezzel az UB-val kapcsolatban.

Legközelebb fordul a kocka, megint Erika fut!