Soha nem indultunk még 100 km-es OB-n, tavaly, tavalyelőtt egybeesett a tájfutó hosszútávú OB-val, idén hamarabb volt, pont jókor. A helyszín, a pálya, a tavaly még gyűlölt velencei Vízi Vár központtal, egy öt km-es körön (ami a valóságban oda-vissza futást jelentett). Elsősorban erőfelmérésnek szántam, kíváncsi voltam, hogy derekam mit bír (ez még mindig központi téma nálam) valamint egy szintfelmérésnek tökéletesnek tűnt, így az alapozás közepén. Nem is nagyon készültünk rá, az edzésmennyiséget csak kb. 3 nappal előtte csökkentettük egy kicsit, a verseny előtti szombat volt az egyetlen klasszikus pihenőnap, kellett is pakolás, ügyintézés, bevásárlás miatt.

A verseny előestéjén azért kijött a versenyláz rajtunk, percenként zördültünk össze Erikával, mindketten már futottunk volna inkább, mint pakolgattunk.

Hajnali négykor ébresztő, összeszedtük Évit és apósomat, aki végül elvállalta a sofőr szerepét, ez utóbbi hiánya sok gondot okoz nekünk, egy-egy ultra után egyikünk se szívesen vezet haza. A kísérő már nem annyira sarkalatos téma, az elmúlt évek alatt megtanultuk mikor mi legyen, mi jön, kialakítottuk a saját rendszerünket. Egyedül a váratlan helyzetek okoznak gondot, a keresgetések, az hogy nekünk nincs futó kísérőnk, pl. amit felkapunk az asztalról azt visszük is tovább, nincs kinek visszaadni. De ezzel sokan így vannak, ez nem akkora hátrány, de egy jó kísérő (aki nem fut de ismeri a futót, tudja mire van szüksége szavak nélkül is) hatalmas kincs, ami nekünk nincs.

Fél nyolckor már oda is értünk, kezdődött a zsúr. Rajtszámfelvétel, üdvözlések, 2016-os póló átvétele (van miben futnom!) és már ott toporgunk a rajtnál. Előtte kipakoltuk a frissítőinket az asztalra, kikészítve minden várhatóan szükséges kelléket. Nagyon alapos voltam, pulzusöv nem volt, derékvédő a kocsiban, az mp3 sejtelmem sincs hol. Mindegy, menjünk, majd lesz valahogy. Szinte mindenki megjegyezte, hogy fogytam, jól nézek ki, szakadt vagyok - mentalitásától függően.

Barnával, druszámmal álltunk a rajtba, kis beszélgetés, ki hogy alapozott, mi a célja idén, Erikával egy búcsúölelés, majd kürt és indultunk. Az első pár km-t beszélgetve futottuk, de ránéztem az órámra és az iramomat látva (valamint öv nélkül is érezhető pulzustartományomat) maradtam egyedül. Tervem annyi volt, senki és semmi nem befolyásol, megyek a magam feje után, minimum 60 km kell, hogy kiderüljön számomra is, hogy hol állok alapozásilag. 

Fotó: DonRazzino

Két "taktikám" volt végig. Az egyik, hogy a múltkor Lőrincz Olivértől hallott 20%-os szabályt tartani tudjam. Vagyis, hogy a kezdő sebességnél a végén max. 20%-kal menjek csak lassabban, ha ez rosszabb, akkor elfutottam az elejét. A másik, hogy az előre eltervezett szénhidrát mennyiség meglegyen óránként, valamint a gyomrom dolgoztassam, egyek szilárdat minden körben.

Az első két kör gyorsan eltelt, otthon ilyenkor kezdek az edzésbe beletempózni, vagy a hosszú futásaimnál közelítek féltávhoz. Most magamhoz képest normálisan mentem, a fordítóknál víz, körök végén az eltervezett frissítés, sótabletta, etc. Felvettem a derékövet, nem is a tartás miatt, inkább, hogy leizzadtam és melegen tartson. Közben minden kör végére kis jutalmakat terveztem, kapok egy csokit, szívecskés kekszet, stb. 30 km-nél nagy ajándék volt betervezve, onnantól zenével futok!

Erika a rajt után beállt a 4. helyre, de még bőven látótávolságba a többiektől. Megígérte, hogy bármi lesz, nem futja el az elejét, örömmel láttam, hogy ezt be is tartotta. Telt-múlt az idő, minden szembetalálkozásnál pacsi, előzésnél fenékcsapkodás (amiből egyet Attilától is kaptam, az övé "csípősebb" volt). Kialakult a csajoknál a Viki - Zsófi - Erika hármas, én abban a kedvező helyzetben voltam, hogy tudtam mindhármuknak szurkolni, körönként kétszer is találkoztunk. Az látszódott, hogy a két outsider nem adja olcsón a bőrét.

30-nál zene, előtte Jocit kérdeztem, hogy ha elfáradok (ami már megtörtént) mi a teendő? Szerinte megfelelő megoldás, ha futok tovább. Rendkívül hasznos tanács, annyi értelme volt, mint a poénjainak. De ezek is jók voltak most, még mindig élveztem. Körönkénti színfolt volt a toi-toi különítmény, Zsuzsiék, Edit szurkolása. Az ilyenek mindig feldobnak, ha nem voltak ott, kerestem őket. Ugyanígy az ismerősökkel egy mosoly, egy biccentés, egy hajrázás a találkozásoknál. Másféle futóversenyen nem érezni azt, amit itt mindig: még a legnagyobb ellenfelek is tisztelik a másikat, itt tényleg nem egymás ellen, hanem egymással futunk. Lehetsz te a leggyorsabb vagy a leglassabb, a pályán nincs különbség.

Fotó: Darabos Péter

Maratonhoz úgy értem, hogy nem tűnt reménytelennek egy normális másikat se rárakni, bár itt már körvonalazódott, hogy a 100-as szintidő necces lesz. Kerestem új célt, a Korinthosz.hu 81 km/10:30 volt a következő elvárás, de inkább az, hogy tartsam ezt az iramot és végig fussak, ne gyalogoljak bele. Az eredeti 60 km-es elképzelésemet felülírtam, úgy terveztem, hogy futok, amíg jól esik, utána még két kört.

Vártam, hogy mikor mondja fel a szolgálatot a gyomrom, a derekam, mikor csúszok szét fejben. Egyik se jött, a fáradtságon kívül nem volt más bajom, a lábamban már éreztem a bő ötvenest, ezen kívül kutya bajom, jókedvű voltam, jól ment. Haanchee lekörözött, de közben megdicsért és ez annyira jókor jött, hogy kihasználva azt, hogy pont a lejtőn történt mindez, egész jó félkört produkáltam. Később elkezdtem bandázni, Barna, Soós Peti majd még pár emberkével futottam 10-20 perceket, beszélgetve, nem kizökkenve abból az állapotból, amibe hoztam magam.

Erika feljött a második helyre. Ugyan megelőzte Zsófit, de nem lett nagy a távolság köztük, inkább csak helyet cseréltek. Viki még mindig magabiztosnak tűnt, pár perc volt a különbség. Kemény meccs körvonalazódott a végére.

Fotó: DonRazzino

Ez egyre jobb lett. Az iramon lassult, ahogy az izmaim fáradtak, különösen a combom és a vállam. A sok lépcsős edzés eredményeként megváltozott a karmunkám, gyakorlatilag már van, ez viszont azt hozta magával, hogy váll, nyak, hát is dolgozik futás közben. De hatásos, élveztem, hogy máskor ilyenkor már szétcsúszva akadályoztam a mezőnyt, most meg ha nem is egyenrangúként, de simán vállalható versenyzéssel voltam a pályán. 

A lányoknak két kör volt hátra. Erika két percre megközelítette Vikit, akinek gondjai voltak, de nem azért volt az Év ultrafutója, hogy ezt ne oldja meg. Én azért még felkínáltam oldalbordámnak egy doboz Toffifee-t, ha utoléri, de szemmel láthatóan ez most nem volt annyira motiváló. Gyémánt nyakéket meg azért túlzásnak tartottam volna. Vagy Máthé Zolinak van igaza, aki szerint két dobozzal kellett volna. Az utolsó körében, egy km-el a cél előtt találkoztunk utoljára, kicsit elérzékenyülve egy nagy öleléssel gratuláltam, hihetetlenül büszke vagyok rá! Negyedik ultra OB-ja, negyedik dobogója. Egy-kettő lehet véletlen, ennyi véletlen már nincs.

Innentől magányosabb lettem, bár tudtam, hogy kb. másfél óra múlva abbahagyom. Már szürkült, fejlámpát felvéve indultam az utolsó előtti körömnek, itt éreztem először, hogy nehéz. Tudtam futni, de küzdős volt. Az ismerősöknek már csak egy mosoly, egy centis biccentés maradt. Még mindig jobban ment, mint eddig bármikor, de ma ez új érzés volt. A tervezett utolsó körben eljátszottam a gondolattal, hogy megyek még tovább, csak ahhoz már öltöznöm kellett volna, nagyon fáztam. Arra semmi kedvem nem volt, valamint a terveim szerint folytatom az alapozást, ami azt jelenti, hogy jó állapotban kellene abbahagyni. Így megfogadva a csúcson kell abbahagyni közhelyet, mosolyogva, jó érzéssel 80 km után leadtam a chipet. 

Erikával beszéltük még tavaly, hogy probléma nélküli ultra nincs, mindig van valami, ami megoldásra vár, ami akadályoz. Most már tudjuk, van gondmentes ultraverseny, hiszen mindketten probléma nélkül abszolváltuk ezt a vasárnapot, a fáradtságot kivéve nem találkoztunk az ismert mumusokkal (hányás, gyomorgörcs, izületi fájdalom, stb.).

Aminek viszont a legjobban örülünk, hogy látszik, jó úton járunk. Nem ugyanonnan indultunk, nem ugyanaz a cél, de így együtt könnyebben készülünk fel. Mindkettőnknek jó, hogy tudjuk motiválni a másikat, a "Ha te kimégy futni ebben a vacak időben, akkor én is" eddig is, ezután is sűrűn elő fog fordulni. A szó valódi értelmében vett edzőnk nincs, van aki ellát tanáccsal, amiket meg is fogadunk, van amit az elmúlt évtizedek tapasztalataiból hasznosítunk. Ami viszont biztos: a rendszeres, tervezett és minőségi edzésmunka nélkül minden álom csak álom marad. Én még mindig a munkában hiszek.

Most egy kis pihi, majd folytatódik az alapozás, április 23. Sárvár, nagy valószínűséggel ott se végig, nekem a fő fellépésem május végén Balatonaligán lesz. De addig még sok ilyen önbizalomnövelő futás legyen!