Kecskemét, Vízmű-domb. A tájfutók körében ennek a pár szónak indulatokat, erős érzelmeket kiváltó hatása van, mivel a múlt keserédes-szép Kecskemét Kupáit itt a szabadidőparkban rendezték, ki nem hagyva az alföldi hegymászást, megspékelve egy kis darázscsípéssel és persze az elmaradhatatlan "Nyiladékvége-ponttal".

Idén az Ironteam SE gondolta, hogy a 12 órás OB-t ebben a festői környezetben, tóparton rendezik meg, előzetesen tökéletes helyszínnek tűnt, végig jó minőségű aszfalton, emelkedő nélkül. Számomra a felkészülés a tatai 12 órás óta két hét lábadozás, két hét hegymászás. Közte egy hét futás, benne egy 15 km-es hosszú (kac-kac). Melegben nem futottam még idén (talán egyszer májusban), szinte mindig délután-este futunk. Ennek később volt jelentősége...

Tök jól sikerült az utolsó hét, jól ment a futás, lábbal, tüdővel úgy éreztem bírni fogom. Optimistán tekintettem a versenyre, ráadásul leigazoltam a Hódiák SE-hez, így legálisan elindulhattam életem első ultramaratoni OB-ján. Előző este a gyerekek is kész lettek a legfontosabb kellékkel:

(Jobb oldalt felül a domb, bal alsó sarok a két napja ünnepelt házassági évfordulóra utal)

Rajt előtt normális bemelegítés, kaja, vagy háromszori toilet-látogatás (ittam, mint állat), ismerősökkel beszélgetés, és már el is jött a 10 óra. Egy gyors közös kép Erikával (before), majd szépen beállva a mezőny végére belecsaptunk.

Óvatosan, nehogy elfussam az elejét próbáltam keresni egy hasonló kaliberű futót, akivel az első pár km-t eldöcöghetem. Sajnos csak erőtől duzzadó, vérszagot kapó elit rohamosztagosok voltak körülöttem, akik úgy indultak neki, mintha 1000 m-es verseny lenne. Így ha nem is légüres térben, de egyedül indultam neki. Ez tartott kb. 300 m-ig, mikor is egy ismerőssel összeakadtam. Ismeretségünk abban merült ki, hogy az előző versenyen elesett, összetörte a lámpáját és odaadtam az enyémet neki az utolsó pár km-re. Tök sötét volt, én már nem tudtam kinek adtam oda, ezek szerint Ő igen. 

Egy óra futás után, délelőtt 11-kor kezdtem az érezni, hogy meleg van. Nem kicsit, nekem nagyon durván. Az időjárás futásra alkalmatlan volt, de ezt rajtam kívül senki nem vette észre. Folyamatosan ittam, zuhanyoztam, jeget raktam a sapkám alá, hogy legalább pályán tudjak maradni. Amit soha nem szoktam csinálni: nézegettem az órámat, hogy mennyi van hátra. Kiszámoltam, hogy hét óra futást ha kibírok akkor lesz 17 óra, amikor is edzésidő van, így onnantól tuti jobban megy majd. És ebből a hétből már csak hat óra volt hátra. Túlélő üzemmódra kapcsoltam, nagyon sok időt elvesztegettem pepecseléssel de nem akartam a nagy megborulást megkockáztatni, inkább biztosra mentem. Csendesen körözgettem, közben a már-már szokásos Mateve -szurkolás, na meg a sok csak látásból ismert futó lelkesítése akadályozta, hogy unalomba fulladjon a versenyem. Na meg ahogy Erika kisbolygóként keringett körülöttem, rendszeresen leelőzve. Ő négy órát futott, azért most rajta is látszódott, hogy nem élvezte a meleget, megborult, de fogcsikorgatva végigküzdötte (45 km/4 óra, 1. helyezés!)

4-5 óra után elszörnyedve láttam, hogy milyen kevés km van a nevem mellett. Csak kicsit vigasztalt, hogy a többiek is alulteljesítettek magukhoz képest (nem mindenki), ez akkor is gáz volt. 

Valahol 6-7 óra futás környékén tényleg meg is történt a csoda. Feltámadt a szél, felhők mögé záródott a nap, egyszóval már nem volt az az érzésem, hogy egy akváriumban próbálok levegőt venni, folyamatos hörgéssel minél több oxigént kivonni a vízből. És rájöttem, hogy nem vagyok béna, tudok normálisan is futni, csak a körülmények esküdtek össze ellenem! Ahogy ezt megállapítottam, rögtön azt éreztem, hogy kavics ment a cipőmbe. Mikor levetettem derült ki, hogy egy kósza vízhólyag durrant el a talpamon. Mivel úgysem tudtam vele mit kezdeni, így cipő vissza és mentem tovább. A talpam ugyan érzékeny volt, de jelentősen nem zavart.

Négy órával a vége előtt Töce, akivel addig sokat kerülgettük egymást elkezdte nyomni, hogy egy 30 km/4 órával milyen jó eredményt is érnénk el. Szegény nem is tudja, hogy milyen közel járt a veréshez. Főleg, hogy ő is kezdett megpilledni, a jó strandidő sokat kivett belőle. Érdekes módon sokat összeakadtunk, beszélgettünk, ökörködtünk. Itt valahol jöttem rá, hogy ma még nem hánytam! Ettől nagyon boldog lettem, főleg hogy már tényleg javultam futásilag is. Kinézett egy tökéletes nap végre.

Stílszerűen az utolsó köröket is Töcével futottuk, az utolsót egész jó iramban (majdnem belehaltam). A nap fénypontja volt számomra citromos sörrel a kezemben feküdni a pálya szélén, nézni a csillagokat és várni a mérőembereket, hogy megállapítsák a tört kör hosszát.

Már a lefújás pillanatában is azt mondtam, hogy ez egy tökéletes nap volt. Hihetetlenül szimpatikus társaságban töltöttem el 12 órát, végig jól éreztem magam (a trópusi hőség az körülmény volt, az azzal kapcsolatos negatív gondolataim múlandóak). Kérdés sem lehet, hogy Budapesten is ott leszek szeptemberben!

"Amit a cél elérésével kapunk, közel sem olyan fontos, mint amivé válunk, amíg azt elérjük." - Zig Ziglar

2013 januárjában döntöttem el, hogy évtizedes tespedtségemből kimozdulva csinálok valamit. Ez messze nem a futás volt! Akkori álmaim közt a Grossglockner megmászása szerepelt. A futást csak kiegészítésként kezdtem el. Futogattam...

Június végén nekiindultam a hegynek, nem jutottam fel. Szerencsére olyan emberekkel lehettem együtt, hogy nem kudarcként kell visszagondolnom arra a hétre, hanem egy nagyszerű élményként, aminek hatására elkezdtem keményen edzeni. Ez hozta magával, hogy ősszel már gond nélkül futottam le félmaratoni távot, karácsonykor heti 115 km-t.

Januárban poénból elindultam egy 60 km-es futáson, amit meglepően jól bírtam, így ezt követte még 7 alkalom eddig, amikor a maratoni távnál hosszabbat futottam. Volt köztük csak 44-46 km-es edzés, és 84 km-es verseny egyaránt. Még soha nem teljesítettem a maratont, egyelőre nem is tervezem. Nem vonzanak a tömegrendezvények, még akkor sem ha sok-sok ajándékot kapok pusztán a nevezésért cserébe, ha lefutom, akkor pedig csillogó-villogó érmet.

Most újra nekiindultam, immár sokkal jobb fizikai állapotban. Nem is volt gond, amíg 1920 m-ről 2802-re mentünk fel, teljes felszereléssel, beszélgetve 2:30 alatt letudtuk a 900 m szintet. Biztató volt, hogy nem okozott nagy megterhelést, még megállni sem kellett csak akkor, mikor eleredt az eső és esőkabátot vettem fel.

Másnap reggelre sajnos előjött a már ismerős érzés: fejfájás, gyomorpanasz, általános rosszullét. Csendesen káromkodtam és indultam el a csapattal. A Ködnitz gleccserig nem volt nagy probléma, bár éreztem, hogy nem röhögve fogom a napot tölteni. Mikor a hágóvasakat csatoltam, akkor tört rám irgalmatlanul a rosszullét, le kellett ülnöm, hogy összeszedjem magam, szédültem eléggé.

A gleccseren próbálkoztam, de mire a meredek szakaszhoz értünk beláttam, hogy ez (se) az én napom. Mivel innen még volt esély arra, hogy egyedül visszamenjek, így engedve a józan észnek leváltam a kötélről és vissza a Stüdlhüttébe. A délelőttöt csendes agonizálással töltöttem, mikor jobban éreztem magam úgy láttam jó ötlet felsétálni a Schere csúcsára, az alig több, mint 3000 m magas, gyerekes családok babakocsival megmásszák. (Enyhe túlzással)

Felfelé nem is volt különösebb probléma, inkább visszafele, mikor is végképp elvesztettem a kontrollt magamon és mint egy részeg hazafelé a kocsmából úgy botorkáltam le a hüttéig.

Másnap reggel megváltás volt lejönni a hegyről és végre normálisan érezni magam. Akkor még azt gondoltam és mondtam, hogy keressünk a jövőre nézve szép kétezres csúcsokat, és ne kísértsük a sorsot.

Egy nappal később viszont már ez megváltozott. Tovább folytatom a próbálkozást, több tudományt, tudatosságot, esetleg csodát beleépítve. Kaptam rengeteg tanácsot, támogatást, és szinte mindenki azt mondta, hogy NE ADJAM FEL! Én sem gondolom, hogy elfogadom azt, hogy van két lábam, normális (átlagos) fizikumom, rendszeresen sportolok és mégsem bírom a hegyemet megmászni. 

Egyelőre viszont maradok a futásnál, még az idén - mit idén, ezen a héten! - van tervem, jövőre meglátjuk.

"Csak szimbólum a hegy és a hegymászás; minden valamire való embernek kell hogy legyen egy Matterhornja, amit tűzön-vízen keresztül meg akar mászni. Nem a Matterhorn a szép, ha mégoly festőiesen világítja is meg a hold, hanem az a szép, hogy vannak matterhornjaink, amelyek kikényszerítik belőlünk az igazi emberi magatartást: a küzdést. Nem a küzdést a létért, hiszen éppen ez az, ami bennünk az állattal közös, hanem a léten felüli küzdést: azt a küzdelmet, amit nem az élet szükségletei kényszerítenek ránk, hanem emberi mivoltunk: a szenvedély. Az állatnak nincs szenvedélye. Él és meghal, közben küzd a létért, ez a dolga. Az ember ott kezdődik, ahol túllép azon, ami benne csak biológia, átadja magát a szenvedélynek, a "léten felüli" küzdelemnek. Egyedül ez lehet szép." (Benedek István: Csavargás az Alpokban)

Hol is kezdjem?

Mikor megtudtam, hogy június 20-án államvizsgázok, 21-én tájfutó Középtávú OB lesz Uzsán még nem gondoltam volna, hogy elindulok a tatai Optivitán. Aztán sakkoztam, játszottam a gondolattal és úgy döntöttem elmegyek, de szigorúan edzés gyanánt. (Most ez jól hangzik, de 12 óra nekem még nem edzés, hanem félnapos szívás.)

A felkészülés cseppet sem sikerült, gyakorlatilag nem létezett, úgy gondoltam, hogy csak kellene tanulni, munka fronton is el voltam látva rendesen, így a futások csak nagyon rövid kocogásokra szorítkoztak. Egy héttel a verseny előtt ráadásul hasmenés kezdett el szó szerint gyötörni, ami három napig meghatározta az életemet és az elérhető távolságomat a mellékhelyiségtől. Szóval futásra nem is gondoltam, mikor szerdán már javultam akkor döntöttem el, hogy megyek, csütörtökön kimentem egy tesztfutásra, 5 km lett, amiből kettő séta. (Testvérkém erre mondta, hogy ha rossz a főpróba, akkor jó lesz az előadás)

Pénteken megkaptam a családtól Kilian Jornet: Futni vagy meghalni című könyvét, beleolvastam és megragadott egy idézet: "Kiss or kill. Kiss the glory or die trying." Nagyon megtetszett, útravalónak tökéletesnek tűnt.

Hajnali ötös indulás, három hölgy kíséretében vágtam neki az útnak, sógórnőm a visszasofőr szerepét vállalta, unokahúgom és egy futó ismerős, Adri pedig kirándulni jöttek. (Később kirándulás helyett pihenés és szurkolás lett, ezt nagyon köszönöm!)

Reggel nyolckor már a Cseke-tó partján sétáltunk, versenydrukk és ismerősök üdvözlése mellett gyorsan eltelt a rajtig az idő. Próbáltam bemelegíteni, de nagyon nem tudtam...

Kb. három kör után (egy kör 1980 m volt) már láttam, éreztem, hogy ez nem az én napom lesz, így eldönthettem, hogy küzdök magammal amíg lehet, vagy csinálom azt, amihez kedvem van: bulizok. Naná, hogy hagytam a fenébe az eredményt! GPS-es óra lecsatol, Erikáéknak odaad és innentől csak arra mentem, hogy minél tovább jól érezzem magam. 

Közben kellett valami, amivel elterelhettem a figyelmem, gyorsan megkerestem Lencsés Éva nénit és egy körön keresztül beszélgettünk, ez lelkileg helyretett.

Sajnos a kísérőkkel úgy egyeztünk meg, hogy a sofőrséget vállalják, nem az én pátyolgatásomat. Így az első 4-5 órára egyedül maradtam, ami baromi rossz volt. Szerencsére van már annyi ismerősöm, hogy nem maradtam egyedül, Mateve megint hozta a körönkénti mosolyt, ami hihetetlen energetizáló hatással van. De nagyon jól esett Dióssy Iván körönkénti buzdítása, Járosi Tamás, Csécsei Zoli, Rába Imi és még nagyon sok ismerős intése, "Hajrá apa!"-ja. Délután kettőkor végre felhívhattam feleségem Erikát, épp két futam közt volt, beszélhettünk kicsit, bár mivel neki is megvolt a maga baja, meg térerő sem volt így sajnos csak rövid ideig tartott.

"Kiss or kill. Kiss the glory or die trying."

A hatórások mikor befejezték, akkor döbbentem rá, hogy milyen kevés 12 órás maradt, nagyon egyedül voltam. Máskor ez nem zavart volna, most, amikor élvezni akartam a társaságot nem volt jó.

Erőm egyébként nem volt, nagyon lassan haladtam, 5:30-as maratont futottam, hát szóval... Később ezt is visszasírtam, 7 óra futás után rádöbbentem, hogy a három napos hasmenést NEM gyógyítja az ultrafutás. Szerencsére nem világcsúfjára alul, hanem a picit szalonképesebb felső utat választotta a beltartalmam. Biztos így gondolta az a horgász is, aki mögött beleüvöltöttem az addig elfogyasztott étkeket a bokorba.

Próbáltam visszapótolni, azt azért én is tudom, hogy nem egészséges kiszáradni, eléhezni, de egyszerűen minden bevitt szilárd és folyékony retúrt váltott. Kaptam tippet, hogy egyek sósat, igyak apró kortyokat, tökmindegy volt.

A sokadik tartalomürítésnél Mateve ideadta a kezében ki tudja miért hordozott jó cukros teáját, hátha az segít. Sokáig az sem volt bennem, de egyszerűen ettől a gesztustól, hogy egy győzelemre hajtó zseniális ultrafutó nekem adja a decire kiszámolt frissítőjét elakadt a szavam. Pár kör múlva tudtam megköszönni neki, amire Ő csak annyit mondott: "Ez csak természetes, játszótársak vagyunk". Azt hiszem, ezzel megfogalmazta, miért is rajongok ezekért a versenyekért.

A rendezőkről is írnék pár sort. A tó sarkán a kanyarban álló két srác valami hihetetlen szurkolást csapott végig, hajtottak este tízig, szenzációsak voltak. Ugyanígy a minden Optivita versenyen szurkoló, kiabáló, lelkesítő (máskor Hungary feliratú melegítóben levő) rendező is, mikor a sötétben még én sem tudtam hogy ki is vagyok, Ő már messziről nyomta a Hajrá apát.

Ismeretlen kísérők fent a parkolóban, akik küldetésüknek érezték, hogy űzzenek, hajtsanak estig, akikkel együtt lehetett énekelni.

Na meg az én három kísérőm! A tóparton ők voltak a fix pont, fagyit hoztak, tapsoltak, meleg ruhát, fejlámpát adtak mikor eljött az ideje.

Szerintem messze ez volt a legrosszabb futásom eddig. De itt éreztem magam a legjobban. Egy mosoly, egy intés Bogár Janitól (gyerekkoromban istenként gondoltam rá), a mai nagyok Mateve, Pecsenye, Lubics Szilvi ott körözgettek velem együtt na meg egy csomó HŐS akik bevettek játszani.

6 hét múlva Kecskemét, arra illene felkészülni, könnyebb pályának ígérkezik, kellene egy kis önbizalom-növelés.

És végül egy idézet egy igazi ultrafutótól, Zilacitól, aki 41 éve a bátyám:

"Hosszú évekig azt gondoltam, hogy a mi családunkban elég egyetlen hibbant, aki ultrafutóként tökélyre fejleszti az önszopatás tudományát. 
Ahogy látom, nem. 
Gratula."

"Kiss or kill. Kiss the glory or die trying."

Hétvégén 3 napos Maccabi Kupa Balotaszálláson. Eddig még soha nem indultam, mindig rendező voltam. Idén úgy gondoltam kihagyom, a három napos hétvége tökéletes lehetőségnek tűnt tanulni. Viszont a szombat esti éjszakai Mórahalmon megmozgatta a fantáziámat. A települést ismerve milyen lehet ott egy éjszakai tájfutó verseny? Nagy tájékozódási feladatot nem kínálhat, eszetlen rohanásra számítottam falusias utcácskákon. Viszont Erika indulni akart, így én is beneveztem ne egyedül kelljen az éjszakában hazavezetni.

Délután középtávú verseny volt Balotaszállás mellett, a már megismert, megszokott erdőben, ezen nem indultam, nem éreztem nagy lelkesedést a kánikulában rohangáláshoz, az előző heti 12 órás tájfutás utóhatásait még nyögtem. Erika a Világranglista futamon összehozott egy 5. helyet, ennek örültünk, bár fájlalta a lábát, ennek nem annyira örültünk.

Verseny után Erika, Endre és én meglátogattuk a mórahalmi fürdőt, a meleg elől vízbe bújtunk, majd mikor már lement a nap és fáztunk akkor csak feküdtünk és vártuk a rajtot. Azt hiszem az ilyen felkészülést, ráhangolódást nevezik tökéletesnek.

A verseny logisztikai szempontból jól indult, Endre a legelején én a legvégén kaptam rajtidőt. Ennek jelentősége abban nyilvánult meg, hogy egy lámpánk volt kettőnknek, így izgultam, hogy jót menjen és beérjen időben, na meg a lámpában is maradjon delej.

Sajnos Erika lábfájása nem csillapodott, így a közelgő OB miatt nem kockáztatta meg a komolyabb sérülést és bemelegítés után jelezte, hogy nem indul el. Közben Endre jó futással bejött, így hozzájutottam egy hiper-szuper izzadtságtól csatakos fejlámpához. És kezdődhet az én versenyem végre, 23:10-kor. Ilyenkor aludni szokás nem futkosni.

A pálya kellemes csalódás volt. Hiába, a Forrai testvérekben lehet bízni, még egy ilyen egyszerű kialakítású településen is tudnak technikás, útvonalválasztós, odafigyelős pályát kirakni. Annyira, hogy rögtön az elején egy bő perces hibával kezdtem, 150 méterrel mellé mentem az első pontnak, de mire helyreraktam magam és a jó útra tértem elrepült az idő. Innen viszont egy régen nem tapasztalt jóleső, de normális iramban mentem. (A részidők alapján utólag kiderült, hogy az első pontra történő hibázásomat csak a pálya közepére hoztam helyre). Jó lendületet adott egy kerti parti, ahol Tankcsapda üvöltött, adott egy lendületes ritmust.

Egy kilométerrel a vége előtt még mindig éreztem magamban erőt, a figyelősebb rész a végén is jó iramban ment, itt végre utol is értem az előttem indulókat, már nagyon untam, hogy egyedül futok a mórahalmi éjszakában.

Vasárnap reggel tudtam meg, hogy a futásom feljogosít az F21Br kategóriában a Dél-alföldi Regionális Éjszakai Bajnokság dobogójának tetején megjelenni, sajnos az eredményhirdetést nem a verseny után tartották meg közvetlen, így csak virtuálisan állhattam a dobogóra.

14 nap alatt két ezüst és egy arany érem tájfutó versenyen. Szinte sajnálom, hogy legközelebb csak júliusban indulok a Balaton Kupán.

Viszont előtte Tata, Cseke-tó...

Május 31. Eredetileg az Ultrabalaton nevű tókerülő kocogáson indultam volna ekkor. Előzetesen céges váltó nézett ki, később ez változott és páros indulóként gondoltam magamra. Helyette lett 12 órás tájfutó verseny. A lényeg, hogy hosszú legyen!

Mikor kiderült, hogy idén nem lesz UB nekem, Erika javaslatára beneveztünk a tájfutó 12/24 órás váltóverseny 12 órás egyéni versenyszámába, amit idén a Zala megyei Csödén rendeztek. Olyan jó ötletnek tűnt...

Bulinak vettük már előzetesen is, nem készültünk rá külön, Erikának Világranglista futam utána egy héttel, nekem három hét múlva Tata, aszfaltos 12 órás. Szóval a terv az volt, hogy odamegyünk, péntek buli, szombat futkározunk, este megünnepeljük, vasárnap hazajövünk. Ebből van ami megvalósult.

A pénteki nap még a tervek szerint alakult, kora délután indultunk, Aligára elvittük sógornőmet, nem bírt a vérével és ő a tókerülést választotta. (Megjegyzem helyesen, a csajoknál harmadikok lettek, respect!). Este fél kilenckor odaértünk így még világosban felverhettük a sátrat egy majdnem vízszintes területen. Szél, hideg, ború. Ez volt az időjárás. Jelentkezés, megkaptuk a rajtcsomagot (rajtszám + 4 biztosítótű). Kempingfőző elő és egy megosztó étellel nyitottunk, egy finom konzervpacalt pusztítottunk el.

Azután alvás, amit csak a fogaim csattogása zavart, mivel bitang hideg éjszakánk volt, szinte az összes ruhámat felvettem reggelig.

Reggel 7-kor ébresztő, a már szokásos készülődés, bőséges reggeli, a napi kaja összekészítése. Gondosan kiválogatott ruházat felvétele.

Rajt előtt még egy közös fotó, ismerősökkel pacsizás, beszélgetés, "de hülyék vagytok" dicséretek begyűjtése. Mivel ez hagyományosan egy váltóverseny, így az egyéni indulók mindig sanda pillantások kereszttüzében vannak.

A versenyformáról pár szóban: 12 óra alatt a lehető legtöbb tájfutó pályát kell lefutni, az nyer, aki a legtöbbet befejezi 22 óráig értékelhetően. Itt az ultramaratont nehezíti, hogy gondolkodni is kell végig, szellemi kihagyás akár végzetes is lehet, az erdő, az ellenőrzőpontok azonnal büntetnek. 12 óra futás, 12 óra tájékozódási feladat.

A első pálya mindenkinek ugyanaz volt, Erikát láttam is sokáig előttem, meg is lepődtem, hogy nem vert bucira már az elején, bár azért szép előnyt összehozott. A második pályától már mindenki ment, amerre látott, egy szép listáról választhattunk, hogy milyet akarunk. Rövid, könnyű; rövid technikás; hosszú, könnyű; hosszú technikás fajtákból volt korlátozott számban. Azt előre tudtam, hogy a hosszú és technikás pályákat bottal se piszkálom, mivel nem a távolság számít, így maradnék a rövid pályáknál. Igen ám, de 13 órára kiderült, hogy azok hamar el fognak fogyni. Mikor a harmadikról bejöttem, begörcsölt a combom így megálltam, magnéziumot vettem be, majd mivel úgy éreztem ezzel ki is pihentem magam elvettem egy hosszú de könnyű pályát és délcegen kikocogtam a rengetegbe. Pár km múlva elmúlt a combfájás, és bár már 30 felé közeledtem (nem korban, távolságban) még egész jól haladtam, pedig ennyit TEREPEN nem futottam még. Este hétig ha nem is eseménytelenül, de szépen haladtam. Volt pár megborulás, szerencsére agyilag rendben voltam így nem kellett plusz távolságot futnom feleslegesen. Inkább csak a hangosan éneklés volt a tünet, de úgy gondoltam az erdő magányában ez belefér.

Ezt például akkor, mikor elkapott a Flow:

Pár órával később egy ifjú hölgy keveredett egy emelkedőn mellém, riadtan tekintgetett rám és így észbe kaptam. Akkor éppen ezt dúdoltam:

Így értem el a szürkületet, amikor is a rossz látási viszonyok miatt hagyományosan retardáltaknak való pályákat kapunk, így biztosítva, hogy a már nem világos - még nem sötét állapotot átvészeljük. A rendezők most nem így gondolták, semmivel sem voltak könnyebbek az alkonyati pályák, mint a nappaliak. Elvittem egy rövidet, majd másfél órával a vége előtt egy hosszút. Az időnek elégnek kellett volna lennie kényelmesen, sajnos a 10,5 óra futás után már nem úgy viselkedtem, mint azt elvárhatnám magamtól. Már a második pontra behibáztam, hogy ott álltam a sötét erdőben és csak sejtéseim voltak a helyzetemről, eléggé elkedvetlenített. Amikor már biztos volt, hogy fizikai képtelenség innen befejeznem időre, akkor fájó szívvel bár, de visszavonszoltam magam a célba és légvonalban 55 km megtétele után (ez a gyakorlatban 65 km terepen - tehát nem úton, ösvényen - való futást jelent) befejeztem a versenyt. Előzetesen nem tartottam volna soknak ezt az eredményt, de kint az erdőben, vihartépte kidőlt fákat ugrálva, vízmosásokon átmászva, szeder és csalánmezőkön átgázolva utólag tiszta a lelkiismeretem.

Célbaérkezés után kiderült, hogy Erika a végére azért jól elvert, mivel nem csináltak külön női kategóriát, így ő nyert, én a második hellyel meg kellett elégedjek. A helyezésnél sokkal jobban örülök a futott eredménynek, a nyári hegyi kalandok előtt ez jó előjel.

Gyors fürdés, alvás (előtte a rendezők jófejségének hála egy pizza, valamint a már-már szokásos citromos Gösser, mint befutósör), a hideg most egyáltalán nem zavart. Igazából nem tudom, hogy zavart volna-e bármi.

Reggel még szurkoltunk a 24 órásoknak, majd eredményhirdetés és ugrás a kocsiba, várnak minket Aligán. Útvonal vissza ugyanaz, elcsigázottan hazaérve.

Konklúzió:

A frissítést most nagyon eltaláltam, nem volt semmi baj, a decathlonos gél bejött, mellé a sós margarinos kenyér, gyümölcspép, müzliszelet, izotóniás ital, víz. A gyomrom jól bírta, hányni is csak hagyománytiszteletből voltam. (FONTOS! Olyat kell enni, ami kifelé is édes!)

Cipőm a tájfutóversenyekre tökéletes Innov-8 volt, sajna ultrára alkalmatlan. Bár ha azt nézzük megkapaszkodott minden felületen, nem volt vele baj, csak a lábfejem bőrrétegének jelentős része eltűnt a verseny végére. Megnyúzott a cipő.

Terepre edzeni kell. Nem töltésen kocogni, rekortánon, aszfalton bohóckodni. Sokat vesztettem azzal, hogy nem tudtam a kidőlt fákkal, gallyazásokkal mit kezdeni, a futás mellett az egyetlen lehetőségem a pofáraesés volt, ez utóbbi alkalmaztam is sokat. Szeretem én a Bear Grylls filmeket, de nézni és nem forgatni.

Ilyen verseny két évente van Magyarországon. Szerintem addigra elfelejtem, hogy mennyire fájt, így azt mondom valószínű ott leszek újra. Mert mégiscsak a tájfutás a nagy szerelem...

Csak, hogy legyen tájfutás is.

Május 24-25 Országos Tájfutó Diákolimpia, Pécsen. Na ebből már kiöregedtem, de szerencsére gondoltak az öregdiákokra és Mecsek Kupa néven indítottak egy kísérőversenyt is. Mivel mindkét gyermekem bejutott az országos döntőbe, így mi is mentünk és gondoltam, hogy egy uncsi versenyen részt vehetek. 

Szombaton délelőtt a gyerekeknek volt egy sprintfutam, azon nem indultunk, helyette a napon aszalódtunk és szurkoltunk. Végül is a velünk jött 4 diákolimpikon közül három jó eredménnyel, egy kiválóval teljesítette a versenyt, így legalább kis sikerélménnyel mentünk Mánfára, a délután 16 órai rajtra. Kifáradva, a melegtől lepusztulva indultam neki a középtávú versenynek. Nem is ment jól, 10 perccel vert az első, hattal a második. Én szintén hattal a harmadikat. Tájfutó versenyen ekkora különbség ritkán van, ez most azért meglepő volt.

Másnap délelőtt a gyerekek indultak, mi délben rajtoltunk. Felhő sehol, tikkasztó hőség, árnyékkeresés és folyamatos folyadékpótlással telt a délelőtt.

11 után elkezdtem öltözni és megjelentek az első felhők, majd pár perc múlva már dörgött és villámlott, 11:30-ra elkezdett esni. Így indultunk ki a két km-re levő rajtba. Útközben több gyerek jött szembe sírva, akik az időjárástól, a jégesőtől megijedve inkább visszafordultak és a biztos úton mentek a célba. Sajnos - vagy szerencsére - lányom, Emma is köztük volt, mivel nem tetszett neki a jég kopogása a feje búbján, inkább feladta. Valahol megkönnyebbültünk, hogy legalább már tudjuk, hogy jól van, mindjárt átöltözik és vége lesz a tortúrájának.

A miénk viszont csak most kezdődött. Bár a térképen az utat és a patakot másképp jelölik, most valahogy az erdőben nem volt nagy különbség köztük. Csuromvizesen, fázva ráadásul a motivációra is várni kellett egy darabig, pár száz méternek el kellett telnie, hogy élvezzem. De akkor nagyon...

Rögtön az első pont egy megáradt vízmosásban volt, a csúszós oldalon többen igyekeztünk lefelé, itt jól jött, hogy rám szemmel láthatóan jobban hatott a gravitáció. Utána kifelé is sajnos. Az, hogy a cipőm saras az ok. A kezem koszossága is érthető. De mikor került sár a nyelvem alá?

A célig így folytatódott. Sárban fel, sárban le, patakban vízszintesen. Felüdülés volt a vizes kidőlt fákon esni-kelni. Közben kiderült, hogy a térkép vízállósága nem tökéletes, kezdett elmosódni. Ez mondjuk ciki egy tájfutóversenyen, ha eltűnik a térkép egy része, feloldódva az avarban.

A cél előtt nem sokkal még egy meredek lefelé rohanás, fék semmi, jókedv töretlen, viszont a térdem mint utólag kiderült nem bírja az ilyen megpróbáltatásokat. Egyszóval kikészült.

A befutó egy mocsaras mező lett, ahol ráúszással lehetett eldönteni, hogy ki a legény a vízben. A végére még belefért egy páros lábbal sárba-vízbe ugrás, adjuk meg a módját a disznólkodásnak. A napsütötte tisztás addigra így nézett ki:

(Fotó: Nagy Balázs)

A célterület úgy nézett ki, mint a Waterworld forgatási helyszíne, nem irigyeltem a rendezőket, a büfésekkel együtt bokáig vízben tocsogtak egész nap.

(Fotó: Máthé István)

Az eredményhirdetésre kisütött a nap, és már csak a szépre emlékezett mindenki. Eső nélkül ez tényleg egy uncsi verseny lehetett volna, így azért megvolt benne a titokzatos összetevő a "tökjóbulivolt" érzéshez. Hab a tortán, hogy a túlélőverseny kategóriában ("Úsztak még:...") egy hellyel előrébb, a második helyre ugrottam. A többiek szerintem nem tudtak kijönni valamelyik metsződésből...

Most van pár napom, hogy összelapátoljam magam és szombaton az Esélyem SE tagjaként egyéni 12 órás tájfutóversenyen mókázzak fél napig. De egyelőre a térdem aggaszt, nem kicsit, nagyon. 

Június 21, augusztus 2, szeptember 6 és november 8 napokra keresek kísérőt futóversenyre. Szombati napok, reggeli indulással, este 23-kor indulunk általában haza. Tata, Kecskemét, Budapest és Velence helyszínnel.

Ha mindig szerettél volna ápolónő lenni, de nem úgy alakult az életed, vagy gyógypedagógiai érzékeid vannak, esetleg szorult beléd egy kis kárörvendés szívesen látunk! Leheletnyi szadizmus előny!
Feladat: 12 órán keresztül beszélgetni a többi kísérővel, néha megkérdezni, hogy kérek-e valamit, az előre elkészített finomságokból biztosítani a fogyasztásomat. Ha abba akarom hagyni, vagy sétálni támad kedvem azt nem engedni! 

Amit biztosítok: kényelmes szék, jó társaság (negyedik órától káromkodok, a nyolcadiktól már nincs velem baj), ingyenes utazás Hódmezővásárhelyről, ellátás. Részvételi lehetőség jó hangulatú versenyeken, testközelből láthatsz pár hírességet, igény esetén közös fotó!

Gyakorlat nem szükséges, ingyenes átképzés biztosított!

Update: Június 21 és november 8 elkelt!

Hosszas tépelődés után beruháztam egy Hoka One One Bondi 3 cipőre. (A HOKA One One maori nyelven valami olyasmit jelent, hogy „Elsimítja a Földet”.)

A cipőről és a márkáról bővebben: 

http://www.nomadsport.eu/nomadsport-info/markaleiras-hoka.

A ismerkedés egy pár km-es kocogással kezdődött, majd egy tempósabb tízes követte. Harmadik alkalommal már enyhe terepen (Tisza-töltés) próbáltam ki, mindegyik alkalommal kényelmes volt, de nem éreztem többletet a Pegasushoz képest. Mivel a cipőt hosszabb futáshoz tervezték és én is nagyobb célokra vettem, így kézenfekvő volt egy pár órás futással felavatni egy verőfényes szombaton.

Maga a futás két héttel Sárvár után volt, így nagy reményeket és egyéni rekordot nem reméltem, még mindig fáradtnak éreztem magam, ezen nem segített a keddi TRX edzés sem, annak az izomláza éppen elmúlt péntekre.

Kezdtem egy 13 km-es aszfaltos szakasszal, jóleső iramban. Mártélyt elhagyva a Tisza bal parti töltésén megcéloztam a mindszenti kompot. Kb. 20 km-nél fordultam, kis frissítés és búcsút intve a szembeszélnek hátra arc. Sajnos a szembeszél jobban zavar, mint amennyire segít a hátszél. 

30-nál újra Mártély itt egy hosszabb pihenő, a Hullámtérben jóleső hideg kóla, ismerősökkel találkozva negyedórás beszélgetés. Pont délben léptem újra a töltésre és itt gondoltam először arra, hogy kellett volna fejfedő, nem számítottam ilyen melegre, tűző napra. 8,5 km így telt el, hogy ne pusztuljak meg a pólóm nem rendeltetésszerűen használtam, közszemlére téve habtestemet.

Körtvélyesnél, majd a Bodzási út végénél ha valaki járt volna arra és felvesz, bizisten beszálltam volna a kocsijába. Már ha valaki felvesz egy ilyen alakot:

Szédelegtem, leégtem, csípett az izzadtsággal keveredett por. A Vásárhely előtti utolsó km-ek már az árnyékkeresésekkel teltek, ha volt egy-egy nem napégette szakasz, ott leálltam sétálni, hogy tovább tartson. A város határában decensen aláfeküdtem egy kútnak és lezuhanyoztam.

Az utolsó 1500 méterre összeszedtem magam kívülről is, túl sok embert ismerek erre, ne sajnáljanak.

Összességében a célom elértem, a cipőt sikerült tesztelnem 46 km-en keresztül. A nap és szél ellen sajnos ez sem ér semmit, futni ebben is kell, az edzést sem lehet megúszni. Sőt, mivel más technikával futok így a vádlit nekem jobban igénybe is vette, az fáradt el leghamarabb, pedig nem így szoktam meg. Az ára mellett ez az egyetlen negatívum, de ehhez lehet edződni.

Pozitívum, hogy végig nem éreztem a lábamon a cipőt, bumfordi de nagyon könnyű. Az igazi erénye viszont csak hosszú távon jött ki, még fáradtan sem hagyott rosszul lépni, akkor sem trappoltam, vertem a földhöz a sarkam. Félmaratoni távig nem hiszem, hogy van sok értelme, de maratonnál már jó lehet, nekem szokott fájni a talpam egy picit 5 óra futás után, most semmi.

Második 12 órás versenyem volt a sárvári. Volt egy titkos irreális tervem, volt egy abszolút reális és volt egy minimális, ami után még tükörbe tudok nézni. Szerencsére nem emlékezetből kell ezután sem borotválkoznom. 

A versenyről pár sorban:

Rengeteg ember az ultrafutás magyarországi szentélyében. Feleségem elvállalta a sofőr szerepét, így a segítőé is rá hárult, mint később kiderült ez volt az egyik legjobb momentum a napban. 
Rajt előtt semmi extra, normális bemelegítés, izgalom és elszántság. 10-kor rajt, előtte megismerkedtem Dióssy Ivánnal, közös fotó, beszélgetés és már futunk is.
Az első pár körben normalizálódott a pulzus, szépen egyenletesen futottam senkihez nem igazodva, csak magamra figyelve. Terv szerinti frissítés, odafigyelve mindenre.
10 km-nél éreztem, hogy jó lesz ez a mai nap, szépen haladtam, jó részidőkkel az irreális tervemhez képest.
25-nél történt valami. Gyakorlatilag egy kör alatt összeomlott minden, nyomtam de nem ment, elkezdtem görcsölni gyomortájékon és már fájtam.
Kiálltam, leültem és megfordult a fejemben, hogy inkább abbahagyom, nincs értelme 9,5 órát még végigszenvedni. Erika nem hagyta, kaptam magnéziumot, izót és gélt majd egyértelműsítette, hogy futhatnék.
Itt úgy voltam vele, hogy előbb-utóbb elmúlik és kocogással róttam a köröket, bár már találtam egy alattomos emelkedőt, ahol 200 m-t sétáltam, ezzel legalább túléltem egy ideig.
Baromi lassan telt az idő. Rába Imi időről-időre lekörözött, hajráztunk egymásnak. Fogcsikorgatva, káromkodva figyeltem, hogy körülöttem mindenki élvezi - vagy legalábbis úgy csinál. 4 óra futás után kezdtem kicsit jobban lenni vagy inkább megszokni, hogy rosszul vagyok. Itt találkoztam először Pandur Beával, aki valahonnan megismert, szurkoltunk egymásnak majd ment mindenki a maga dolgára. 5 óra után már együtt is mentünk egy darabig úgy emlékszem. 
A 6. óra végén mentem két kört Lencsés Éva nénivel, jót beszélgettünk és adott egy kis életerőt.
Az 50. km-t már kínlódva értem el. Itt megint leültem a székecskémre, és feltett szándékom volt, hogy befejezem. Porcikám nem kívánta a hátralévő órákat. Erika zseniálisan, empátia nélkül zavart ki futni, még gyalogolni sem engedett. 
Itt volt egy meglepő momentum, hogy valahogy egy helyet előrejöttem. Hát ezt így hogy...?
Mire elértem a 70 km-t már csak az tartott életben, hogy végig tudjam futni a 12 órát és elérjem azt az eredményt, ami a minimum elvárás volt magammal szemben. Ebben csak az utolsó órában lehettem biztos, annyira, hogy majd 2 km-el túl is teljesítettem. A végén még hajráznom is kellett, hogy átérjek a célvonalon és ne kelljen a tört kör mérésére várni fél órát. Ja és a végén még egy helyet javítottam. 

Összességében akár elégedett is lehetnék az eredménnyel. Csitáry-Hock Tamásnak igaza van: "A pokol nem egy hely. Hanem egy érzés." Szerintem most megismertem és saját erőből (pusztán fejből) sikerült végigmennem. Ez nem az a verseny volt, amit élvezni lehet. Ebből tanulni lehet és kell is.

Egyébként jó volt, mehetünk a következőre! 

Újkori futókarrierem beindítása nem ment zökkenőmentesen. Hónapokig tartó neki-nekiindulások, néha egy kicsúszott jobb futás majd hetekig tartó semmittevés követte.

Fél év után már tarthatatlan volt ez az állapot, kezdenem kellett magammal valamit. Közelebb voltam a 120-hoz, mint a 100-hoz, egészségileg ez sem a legjobb dolog. Elkezdtem rendszeresen edzeni, majd ha már úgyis futok akkor versenyre járni. Első utcai verseny egy céges K&H maratonváltó volt, 6 fős csapatban fejenként alig több, mint 5 km. Utólag borzongok, hogy elfáradtam, pedig nem futottam gyorsan...

Pár hónappal később Flóra maratonstaféta, négyfős csapatban, 10,5 km + az eltévedésem a Felvonulási tértől a Margitszigetig 9 km. Jól esett, jobban ment (sokkal) és élveztem.

Innen nem volt megállás. Elkezdtem normálisan edzeni. Pár hónap múlva bekattant, hogy el kellene indulni valami tisztességes kihíváson. Erre nagyon jó alkalomnak kínálkozott a Szeged-Makó viszonylatban megrendezett "A híd túl messze van" 60 km-es távja. Testvérkém padavanjaként, az első 20 km-t együtt futva végül 7:29 alatt lenyomtam és nem hogy rosszul esett volna, hanem élveztem. Ezek után kezdtem érdeklődni az ultrafutás irányába és neveztem be az Optivita Ultrafutó Kupasorozat első állomására, rögtön a 12 órás versenyszámba.

Sok mindent megtapasztalva, végül 84 km-t futva eljutottam oda, hogy céljaim lettek a sportban, bár mivel a munka és család után csak harmadsorban jöhet a futás nem tervezgetek "űberbrutál" távokat. Egyelőre a 100 km/12 óra a terv, a továbblépés majd aztán.

Itt tartok most, 14 hónappal azután, hogy elegem lett a tespedésből.