2015. január 26. 12:59 - KiGab

A Híd NAGYON messze volt

Megünnepelendő a tavalyi 60 km-t, idén Erikával úgy döntöttünk, hogy a Híd túl messze van teljesítménytúra 90 km-es távján elindulunk, ez jó ötletnek tűnt a felkészülés - nagyon nem tudományos - támogatására. Előzetesen kitűztük, hogy ez csak egy edzés lesz, a cél hogy végigcsináljuk.

Egész héten esett az eső, mivel a táv nagy része a Tisza- és Maros-gáton megy, így nem ringattuk magunkat hiú ábrándokba a terep minőségét illetően. Aki futott már gáton, tudhatta, hogy még száraz időben is okozhat meglepetéseket, felázva színtiszta szívás. Kicsit színesítette a hetet, hogy Emma kedden lebetegedett, influenzás lett, csütörtökön Erika is. Neki az indulása is kérdéses volt, de szombatra úgy érezte javult, így nekiindult csak magához képest kisebb elvárással.

A rajtoltatás igazi autentikus XVII. századi stílusban történt, egyszer még megértem, hogy ez miért nem mehet normálisan. Előneveztünk, így mi pikk-pakk fél óra alatt kézhez kaptuk a papírkánkat, ami csak pecsételésekre várt. Jó sokra. 

10806422_884162631646656_3084544656649370086_n.jpg

Búcsúzkodás, majd együtt elindultunk Erikával. Gyorsan lehagytuk a szerencsés, korán indult túrázókat, az első hét km szépen eltelt, majd itt testvérkém expresszvonatként robogott el mellettünk. Erika is úgy érezte, hogy neki az az iram milyen jó lenne, így gyorsan magamra maradtam. Algyőn az első gátőrházban (végig gátőrházakban voltak az ellenőrző pontok) bevettem a gyógyszeremet a hátfájásomra. Még nem volt vészes, semmivel sem fájt jobban, mint előző nap, egyszerűen nem akartam megvárni, hogy nagyobb baj legyen. Itt egy kis séta, nyújtás, majd tovább a 30 km-es pontra.

Soha nem futottam még egyedül. Edzésen igen, de szervezett rendezvényen nem. Most viszont esélyem volt egy bő 80 km-es magányra. Ez elsőre ijesztő volt. Főleg annak tükrében, hogy relatív kevesen voltunk. Mikor a híd előtt Csicsóék utolértek, gondolkodtam, hogy menjek-e velük, de akkor még az volt a terv, hogy végigfussam és ne haljak meg a végére nagyon. Így békésen és magányosan róttam a métereket, egyszer Erika hívott Nagyfa előtt, kölcsönösen megnyugtattuk egymást, hogy milyen királyul vagyunk és mennyire élvezzük az átázott cipőnkben a sárban-vízben csúszkálást.

Teljesen a terv szerint értem harminchoz. Itt volt egy kis pihenő, először Deák Laci és Sipi érkezett meg, akik egy gyorsbüfé kínálatát hordozták magukkal, kedélyesen beszélgetve, falatozva elröpült negyedóra. Majd még néhány ismerős arc, beszélgetés és indultam tovább.

Unalmas? Nem, csak más dolgokkal foglalja el magát az ember. Ragyogóan elbeszélget a villanykarókkal, rácsodálkozik minden tócsára és elgondolkodik, hogy a gáton látott irgalmatlan méretű kutyagumi mekkora kutyához tartozhat? Na meg, hogy akar-e vele találkozni?

A harmadik ellenőrző pont előtt egy telefonhívás bolygatta meg a napomat. Erika hívott, hogy Makón kiszáll, a köhögése és egyéb tünetei miatt nem megy neki a futás. Ilyet nem sokszor hallok tőle, ezért ezt illik komolyan venni. Abban egyeztünk meg, hogy Makóról felhív, hogy Szegedre megy, vagy egyből haza.

Jobbról ártéri erdő. Előttem egy nyílegyenes gát. Balról mezőgazdasági terület. Élvezzük a panorámát. Jé, már Makó? Közelebb van, mint emlékeztem. A francba, az Maroslele. Nem megy. Nincs erőm. Szólok Erikának várjon meg, hagyjuk a fenébe az egészet. Elmegyek Makóig, az szűk 60 (54) legfeljebb kimegyek egy hosszút futni holnap. De az nem ugyanaz. Az utolsó harmincvalahány akkor buli, ha előtte volt 54. 

Jött a telefon Erikától, nem száll ki, végigmegy. Na ez már hihetőbb! Mikor Makóra beértem, egészen magamra találtam. Itt kaptunk zsíros kenyeret (bár egy futó óva intett a fogyasztásától, már nem emlékszem miért, biológiai érveket hozott fel), télifagyit és a Gabi által ide szállított banánt. Ez így együtt teljesen rendberakott, újra visszajött a motivációm. Kialakult egy kis csoportosulás, a "feladjuk vagy ne adjuk fel" témakörben, itt kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy holnap mennyire utálnánk magunkat, ha kiszállunk. Ennek azért van jelentősége, mert itt lehet egyedül kiszállni. Aki Makóról elindul, az már csak bajosan tud civilizációba jutni, jó eséllyel végig kell mennie. 

Endrétől jött egy SMS, hogy az utolsó 15 km aszfaltos, kitartás! Pólócsere, kabátcsere, a száraz ruha maximálisra növelte a komfortomat, fejlámpa a kobakomra (Még nem kell, de így egyszerűbb, mint kotorászni a zsákban.

Nem kell mindig gondolkodni. Sokszor az is elég, ha eldönt valamit az ember és csinálja. Ha azon agyaltam volna, hogy mi értelme ennek, akkor nem indulok neki. De én ezért a 90-ért jöttem. Itt elszántabb voltam, mint a rajtnál és jobb állapotban éreztem magam, mint 30-nál. Fülem mellett fütyül a szél, a töltés SZÁRAZ, lehet rajta futni. Mármint aki tud, én maradok a futás-gyors gyaloglás kombónál, egyelőre bőven a futás javára. Sajnos megint magamra maradtam, a szürkületben előttem és utánam párszáz méterrel a többiek. Már sötét van, mikor utolér egy magányos kolléga, de rájövünk, hogy nem tudunk együtt menni, így újra a józan eszemmel maradok kettesben. Később Ő is otthagy. Voltam már fáradt, azzal nincs gond, most viszont kifejezetten gyengének érzem magam. Már csak 15 km. Még 15 km! A töltés egy ideje megint vacak, már nem feltétlen kerülgetem a tócsákat. Egy a biztos: Szeged előttem van, így arra kell menni. Ha futok (HA futnék!) gyorsabban beérek. Hahaha... Megbeszélem magammal, hogy ez most baromira jó, így nem kell gyorsan befejezni. Kell most a kényelmes séta.

Az utolsó állomáson a "Kártyázó Néniknél" jó sokáig maradtam. Jó volt velük beszélgetni, és újra nem csak a fejlámpám kerek fénykörét látnom. Kis mandarin-evés, kis üldögélés kellett, hogy úgy érezzem az utolsó km-ek menni fognak.

Erika telefonált, 12 órán belüli idővel beért. Annyit én akartam jönni, valami van a levegőben. Hazamegy Gabiékkal, akik a 30 km-t túrázták, így nem úszom meg, a célba érés után haza kell vezetnem. Szilárd burkolat a töltés tetején. Hengerelt valami, de sármentes, szilárd. Futásról szó sincs. Megmértem egy km-t a kövek alapján, 15 perc lett! Beleborzongtam, hogy mikorra fogok beérni. De nem megy. Fázom, szédülök, totál egyedül vagyok, szétcsúsztam.

Próbáld meg újra a futást! Hátha az segít kizökkenteni a monotóniából. Kilométerenként egy-két száz méter is sokat gyorsít. Ja, amikor még tudtam normálisan futni. 

A töltésen fehér km kövek. 100 méterenként. Ne nézd őket, belehülyülsz. Persze, hogy mindegyiket nézem. Még 7,7 van a Maros-torkolatig, onnan Erika szerint 5 km a cél. Kizárt, hogy eljussak oda. Még 7,6. Ez így nem lesz jó, ne csináld. Oké, de mi mást lehet csinálni koromsötétben, fázva, fáradtan egy töltésen? Azt hiszem Popper Péter mondta azt, hogy a meditáció az nem valamiről szól, hanem az egyfajta kiürülés, mikor az ember az elméjét megtisztítja. Mint mikor egy edényből kiborítják a tartalmát. Akkor én most meditálok? Olyan üres köcsög vagyok... 5,4. Francba, ez soha nem ér véget. Viszont megy a kocogás. Legalábbis azt képzelem magamról, hogy futok. Na nem sokat, de olyankor úgy érzem űberkirály vagyok. Hopp! 0,1!!! Ez már Újszeged! Innen már meglesz! Piszok sok még ez az 5 km, de kit érdekel. Még a hídig jussak el valahogy...

A Bertalan-hídon utolért egy sorstárs, akit már Makó után egyszer lehagytam.. Jó fej volt, felajánlotta hogy fejezzük be együtt, így a szegedi oldalon egy euforikus befutót produkáltam. A célban boldogan adtam át a szétázott, szétszakadt igazolólapot, a 90 km összes pecsétjével. Majd lefeküdtem, hogy összeszedjem magam a hazaútra.

Jó volt ez! Jó volt ez? Mit picsogtam annyit? Ha nem nyűgösködök, nem sajnálom magam, sokkal simább is lehetett volna. Két célom volt ma: végigmenni és nem hányni le a cipőmet. Mindkettő teljesítve. Az időm jó vacak lett, köszönhetően az utolsó 15 km-nek. Múltkor beszéltük, hogy az a futás, ami nem fáj az nem is ér semmit. Akkor ez most baromi jó edzés volt! De úgy általában, ha valaki egy akármilyen futás után nem fárad el, akkor fusson gyorsabban. De most itt olyan jó. Ott egy penészfolt a mennyezeten. Ott meg valami ragasztás nyoma. Meleg van, nem fázok. Haza kellene menni. Aludjunk...

Epilógus:

Mire hazaértem kasztanyettázott a fogam, belázasodtam. A vasárnapot végig szenvedtem, Erika szintén. Hétfőre Gabi is lebetegedett, az influenza nem került el minket. Valószínű már szombaton is bennem bujkált és a 90 km tökéletes alkalom volt arra hogy előtörjön.

Szólj hozzá!
2014. december 22. 21:11 - KiGab

Célok, tervek, álmok - 2015

Mindjárt évvége. Gondolkodtam "évértékelőn", visszatekintésen, de elvetettem. Minek? Ha mégis értékelném futás szempontjából: TÖKÉLETES.

Azzal együtt, hogy pár hónapja makacskodik a derekam, kisebb-nagyobb kihagyások után mostanában kezdtem hosszabbakat futni, rájöttem, hogy a futástól nem fáj jobban. Mondjuk segítek is rajta, masszőr, SMR henger a titkos fegyver, mindkettő nagyszerű!

Most inkább a jövő év az, ami mozgat. Sorrendben:

Január 25: Híd túl messze van (90 km)

Edzés jelleggel, nagyon laza szintidővel a cél, hogy legyen egy hosszabb terhelésem még januárban. Tesztelni cipőt, hátizsákot, lábat, tüdőt. És megünnepelni az egy éves évfordulót, hiszen ugyanitt, ugyanezen a rendezvényen jutottam el 25 km fölé életemben először, a 60 km-es távon.

Január 31: Téli Mátra Túra XL (~40 km)

Egy hét lesz a két futás közt. A Mátrától jobban tartok, a szintekkel világéletemben hadilábon álltam, alföldi gyerek vagyok, na. És abban sem vagyok biztos, hogy nem leszek-e egy kicsit fáradt. (Van B terv, végszükség esetén 19 km túra a gyerekekkel)

Március 7: Optivita 12 órás Székesfehérvár (Tippem sincs...)

Szintfelmérőnek szánom. 90-100 km közti eredménnyel nagyon elégedett lennék, de nem jut eszembe semmi olyan forgatókönyv, amitől szomorú lennék. Ideális időben lesz, se előtte se utána nincs semmilyen verseny, lehet nyomni, ha tudom.

Április 25-26: Sárvár 24 órás OB (Elvárás: vasárnap délelőtt tízkor még talpon lenni)

Gyomorgörcs már most is. Húsz éves koromban simán átbuliztam az éjszakát és meg sem kottyant. Na de most egy teljes napon át futni? Nekem, aki ha nem alszok 9 órát nyűgös vagyok? Viszont hónapok óta ez jár a fejemben, ezért megyek ki esőben, hidegben, sötétben, fáradtan futni. Kell nekem, kell az élmény, ott akarok lenni azon a hétvégén, azon a pályán. 

Május 30-31: Ultrabalaton páros Erikával (110 km fejenként)

Már többször voltunk a Balatonnál. Fürödni, esetleg tájfutóversenyen. Idén betekinthettünk a végébe, annyira nem ragadott meg. Később viszont többször is vissza-visszatérő gondolat lett belőle. Erika a hatórás OB után "bekattant" és közölte, hogy ne keressek párt, menjünk házaspárban. Ez tök jó, övé lesz az első fele, viszi a hegyeket. Szerencsés esetben nekem lesz kb. 20 órám a hivatalos szintidőig, hogy végigmenjek a 110 km-en, bár életem párja meghatározott egy ránk érvényes elvárt szintidőt, ami eléggé kívül esik pillanatnyilag a komfortzónámon, de 15 év házasság után nem vitatkozom, inkább megyek edzeni.

És itt egyelőre vége 2015-nek hosszú futás szempontjából. Szeptemberig hegymászás (Gábor vs. Grossglockner v3.0, Erika vs. Matterhorn v2.0), Sprint OB-ra készülődés, pihenés.

A fő verseny előreláthatóan Sárvár lesz, bár az UB a hangulata miatt esélyes egy nagy élménynek. Mellette próbálok minél több tájfutó versenyre is eljutni, szerencsére nincs ütközés, így nem kell kompromisszumokat kötni. 

Most, hogy így ezt leírtam nem is tűnik olyan hihetetlennek. Ez nem. Az viszont, hogy én holnap 25 km-t fussak...

2015.jpg

Szólj hozzá!
2014. november 10. 16:10 - KiGab

Egy tökéletes nap - 6 órás OB

Életem első hatórás versenye. Hülyén hangzik, de ez eddig kimaradt, elsősorban a lassú iramom miatt nem vonzott rövid optivitás karrierem alatt. Most viszont így év végére egyértelműnek tűnt a döntés, hogy megyek. Főleg, hogy Erika is ki akarta próbálni az ultrafutást, a tájfutó idénynek már vége, úgy gondolta lesz ideje kipihennie magát. A hab a tortán, hogy Évi a múltkori futása után újra el akart indulni két órán, sőt a kétfős, kétórás váltóknál a „Hajrá Kölykök!” csapata is benevezett két gyermekünkkel.

Az előjelek nem voltak jók. Erika is sérüléssel bajlódott, a térde a hosszú hétvége extrém terhelése miatt elkezdett fájni, nekem a lumbágóm két hónapja nem engedett normális edzésmunkát, helyette megismerkedhettem kedves, segítőkész emberekkel. Orvosok, nővérek, gyógymasszőr. Egyedül a gyerekek várták a versenyt, mint a Mikulást.

Az utolsó napokra kezdett minden megjavulni. A sérülések elmúltak, a fájdalmat elfújta a szél, előjött a már ismerős, kedvelt érzés: izgalom a tetőfokon, megint ultrafutó verseny. (Akkor még nem gondoltam, hogy nekem nem lesz az, bár a lelkem mélyén sejtettem)

Hajnali indulás, szűk három óra múlva Velencén voltunk, ahol egy árva gondola sem volt a tavon, eléggé szezon végi hangulat uralkodott a parton. Jelentkezés után ismerősökkel beszélgetés, kicuccolás a célhoz, majd mentünk egy kört a pályán. A rajt utáni emelkedő már itt feltűnt, hogy nem lesz a szívem csücske az elkövetkező órákban, a felfele futás még mindig nem megy. (Mostanában a vízszintes is nehezen)

10665387_836795363050050_665578880673031087_n.jpg

Gyorsan eljött a rajt ideje, előtte a szokásos csapatfotó, majd neki a pályának. Nagyon lassan kezdtem, edzetlennek éreztem magam – joggal – így nem akartam megborulni korán, ráadásul egy hete olyan szenvedős futást produkáltam, hogy ha nincs ott Adri, akkor szerintem stoppal megyek haza. Ezek után nyitottam egy 6:30-as körrel (1150 m), amit a későbbiekben csak néha-néha döntöttem meg. Lehet, hogy vicces ez az iram, de nekem akkor ennyire futotta. És örültem, hogy futotta…

Körözgetve, egyedül elvoltam, rengeteget beszélgetve. Szinte minden körben akadt egy ismerős, akivel válthattam pár szót, ami gyorsan röpítette az időt. Na meg az, hogy láttam a gyerekeket, akik szédületes iramban nyomták, így sűrűn találkoztunk. Ugyanígy Erika, aki a tudatlanok nyugalmával, miután nem tudta milyen hat órát futni, ötperces ezrekkel indult neki a napnak. Gyakorlatilag a verseny végéig hallgattam a „Gyerekek nagyon ügyesek”, „Anya nagyon jól megy” dicséreteket, hízott a májam, nem kicsit.

Mikor a kétórás futamnak vége lett tudtam meg, hogy Emma és Gabi megnyerték a kategóriájukat, Erika pedig negyedik. Itt megszakítottam a versenyem, hogy a papíros eredményeket átnézzem, kezdett érdekelni a női mezőny. Mármint az eredményük. Gyorsan átnéztem, megtanultam a neveket, eredményeket majd megvártam Erikát és gondoltam futok vele annyit, hogy átadjam neki az információkat, ne vakon kelljen versenyeznie. Beálltam mellé, elkezdtem mesélni, majd jött az emelkedő, amin az oxigén felhasználásom átlépte a beszélgetős határértéket, gyakorlatilag Erika irama beszédképtelenné tett. Mikor lankásodott akkor tudtam referálni neki.

És itt feladtam. Kiálltam, leültem a padra és azt terveztem, hogy a hátralévő időt szurkolással töltöm el. Pár ismerős kérdezte, hogy mi történt, páran a továbbfutást javasolták. Én inkább lefeküdtem és a kemény sörpadon kicsit jobban éreztem magam, a derékfájás nem volt annyira elviselhetetlen. Igazából így utólag nem tudnám megmondani mi volt a rosszabb: a lumbágó vagy az elmúlt két hónap rendszertelen és elégtelen edzéseinek hatása, az edzetlenség. Talán a kettő együtt volt sok. Gyógyszer, fekvés és jó volt, csak az idő közben kegyetlenül elszállt.

Mikor a négyórások a vége felé közeledtek, akkor Éva nénit újra megláttam és úgy gondoltam legalább beszélgetek egy jót vele, ha már a versenynek lőttek. Mentünk is egy kört, majd miután kezdett hatni a fájdalomcsillapító (Fújj, micsoda dolog!) rájöttem, hogy mégis inkább futnék. De tényleg és nem tingli-tangli sétálgatást. Ebben azért segített Lajkó Csaba is, mikor próbáltam egyenesen tartani magam és sziszegtem, akkor csak annyit mondott: „Nyugi, itt nem fog sajnálni senki, fussál!”. Na, a sajnálatból tényleg nem kértem, úgyhogy maradtam a futásnál. Nehogymár!

Erika kezdett fáradni. Ismerem már annyira, hogy észrevegyem, mikor borul meg. Annyi tapasztalatom már van, hogy ilyenkor nem segít a szép szó, a rábeszélés, de közben meg kár lett volna hagyni, hogy a még mindig őrizgetett második helyét elveszítse. Egyik találkozásnál csak annyit tudtam neki mondani, hogy vagy összeszorítja a fogát és fájva bár de végignyomja a hátralévő másfél órát, vagy vár egy évet a következő OB-ig. Nem tudom, hogy segített-e, de innentől mint egy gép ment, csak hajráztam neki mikor találkoztunk.

10 perccel a vége előtt még összefutottunk, felvetette, hogy a végét fussuk együtt, gondolkodás nélkül utasítottam el az ajánlatot, tekintettel arra, hogy az az iram megölt volna. Így maradtam szépen, már minden mindegy volt, ultratávot (>50 km) már úgysem tudtam futni, az meg hogy 40 vagy 42 km a vége tökmindegy.

Persze, hogy a végső sziréna az emelkedő tetején ért, még egyszer megmászhattam. Bár ez lehet egy jelképe ennek a versenynek, csak nem tudom mit jelent.

Eddig mindig a lefújás után kocsiba vágtuk magunkat és irány haza, én sose vezettem. Most előre megbeszéltük, hogy én vezetek hazáig. Szerencsére volt egy vacsora és egy eredményhirdetés, ami közben tudtam pihenni, így nem hullottam szét teljesen.

Na de az eredményhirdetés! A gyerekeké volt először, mi tudtuk, hogy ők nyertek, a többség számára meglepetés volt a látvány. Ahogy másnap beszélgettünk Gabiékkal, majd megszokják…

10648407_985897804770063_8831072826367780105_o.jpg

Utána Erika jött. Háromszor. Abszolút 2. hely, OB 2. hely, közben pedig még az ultra premier különdíjat is átvehette. Nem tudom mennyire hihető, hogy ez volt az első ilyen versenye (sőt edzésen se futott még 42 felett), de páran kétségbe vonták. Én meg örültem és nagyon büszke vagyok rájuk. Na meg arra, hogy ha én nem hülyülök meg és kezdek el ultrafutó versenyekre járni, akkor most szegényebbek lennének ezzel az élménnyel. Ami mindenkinek fantasztikus volt.

10714124_985898224770021_6191642723506103250_o.jpg

Még nincs vége az évnek, de érdemi verseny már nem lesz. Pár hétig még lábadozhatok, utána viszont kezdődik az alapozás, várnak a 2015-ös versenyek, amikre konkrét céljaim vannak.

Amik inspirálóak…

2 komment
2014. október 25. 14:43 - KiGab

Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni...

Tájfutó Éjszakai OB 2014 Hollóstető. Így leírva nem tűnik különlegesnek, nekem az.

Éjszakai tájfutó versenyen az utóbbi pár évtizedben "csak" alföldön indultam, technikailag az könnyebb, bár az sem feltétlen laza futkorászás csengő nevetéssel kombinálva, de nekem az még belefér. Ugyan három tájfutó 24 órás váltó van mögöttem az elmúlt évekből, de ott az éj leple alatt kizárólag easy pályákat vettem el, így az inkább csak afféle éjszakai terepfutás volt, térképhasználattal. Most viszont felmerészkedtem hegyre, ugyan nem a 40 éves korosztályomban, de nem is a felnőtt brutál pályán szándékoztam szívatni magam, szerencsére van egy ún. Br kategória, mely technikailag kellő kihívás, viszont a távolság rövidebb, így az utolsó pontokat már jó eséllyel nem virradatkor találom meg, hanem emberi léptékkel mérhető időintervallumon belül befejezem az erdő vegzálását. (A kategória nevében az "r" a rövid szót jelképezi, nem a retardált vagy rokkant szavakat.)

éjszakai.png

Már napokkal a verseny előtt Erikával beszélgettük, hogy mennyire jó ötlet ez, mármint a várható 2-4 fok, eső, nagy szél kombinálva a sötét, meredek, csúszós erdővel. Ekkor többször elhangzott egyik kedves kolléganőm mondása, "Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni". Így próbáltuk magunkat motiválttá tenni a rajtra - mások szerint nem sok sikerrel.

A verseny napján még otthon egy finom ebéd, majd utána irány a Bükk. Menet közben még világosan láthattuk milyen idő várható ránk, szakadt az eső, vágott a szél és piszok hideg volt. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

Odaértünk, jelentkezés megvolt, megérkezett Endre is, így mindhárom vásárhelyi agyhalott készen állt a rajtra. Vacilláltam miben fussak, végül a hideg ellen semmit sem érő bozótnadrág alá felhúztam egy térdig érő futógatyát, a póló alá pedig egy trikót. Ezt kiegészítette a frissen beszerzett derékövem, amitől azt vártam, hogy tudok majd végre terepen is futni normálisan, a lumbágóm már kezd unalmas lenni. Fejemen a kínai ipar remekével, az egyik legolcsóbb fejlámpával nekilódultam a rajtmenetnek, mert hát először fel kellett mászni az égbe, hogy egyáltalán elrajtolhassunk. Arra mindenesetre jó volt, hogy tíz méter után már nem fáztam, az emelkedőn hamar bemelegedek. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

Végre rajt. Innentől már - elvileg - csak a pályára szoktam koncentrálni, ezért jövök. Itt érzem jól magam. Bár az első méterek meredek lefelén voltak, ahol a gravitáció 2:0-ás előnyre tett szert, utána már egy szép emelkedő jött, egy gödörponttal. Szerencsére az irányom jó volt, így a nehezen észrevehető bóját is sikerült hamar kikapnom. Ez adott egy kis önbizalmat, bár miután továbbra is felfele mentem, ahol ráadásul hibáztam is, a hegy visszapofozott a valóságba. A csúnya viszont a 3. pont volt, ahol elvesztettem a kontrollt és ugyan közel jártam a pontomhoz a tök üres erdőben bolyongtam egy párszáz négyzetméteres területen, de az enyémet nem találtam meg, itt legalább 5-7 perc benne maradt. Négyesre megint hiba, nem nagy, de hiba. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

A kilencesig apró hibázásokkal, fájdalom nélkül (I love Ketodex!) elbohóckodtam, mivel tudtam, hogy 14 pontunk van, így már a végét vizionáltam. Sajnos mikor a térképet kihajtogattam láttam, hogy a következő átmenet akkora, mint az addigi pályám volt. Útvonalválasztásra volt lehetőség, délről úton nagyot kerülve, középen bozótharcot vívva az éjszaka démonaival, vagy északról odafigyelősen kerülve. Győzött Észak, utólag azt mondom jó ötlet volt, még akkor is, ha elvesztettem pár helyen a kontaktust a térképpel, tereppel. Azóta is erős gyanúm van egy-két térképhibára, de végül is nem befolyásolt. Az annál inkább, hogy a derekam miatt nagyon óvatos voltam, baromi óvatosan - lassan - futottam. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

A vége már pörgős volt, pár rövid átmenet, az egyetlen kihívást az okozta, hogy az országúton átkelésnél egy pár méteres letörésen kellett felmászni, ami túl meredeknek, sárosnak, csúszósnak bizonyult. Miközben harmadmagammal köpültük a hegyoldalt és inkább visszafele csúsztam, egy autó lassított mellettünk (gondolom észrevette a három fejlámpás valamit, akik szinte egy helyben kapálóznak az út fölött) és letekert ablakkal megérdeklődte, hogy ez milyen verseny. Sportágunk szeretete miatt nem mondtam neki, hogy tájfutó, elég csúnya képet festettem volna le számára, helyette csak morogtam valamit és off-road üzemmódban kotortam felfelé. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

A célba már lefelé futottunk, itt néztem az órámra másodjára, elhűlve szembesültem a másfél órás időmmel. Ennél már csak az volt meglepőbb, hogy beérkezéskor a harmadik helyen álltam (Egyéni indításos a verseny, tehát végig kell várni minden indulót a végleges helyezéshez), amit ráadásul meg is tartottam, így egy újabb éjszakai versenyen lettem dobogós. Ennek örülök, még akkor is, ha nem a legnehezebb pályán indultam, nem a legjobb mezőnyben. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni

IMG_20141025_112915.jpg

Utólag azt mondtam, amit többen is beszéltek már a célban, hogy ez a köves, ágas, faleveles talaj miatt nehéz verseny volt (Erikának nem, de neki semmi sem az), szerintem mindenki büszke magára teljes joggal, egy ilyen verseny jelentősen felgyorsíthatja az evolúciót, aki talpon marad, fennmarad. Lehet, hogy a körülmények nem a legideálisabbak voltak, sokan ilyenkor már futópadra vonulnak csillogó-villogó konditermekbe, de ezt az élményt kihagyni kár lett volna. Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

Erika végül a nőknél befutott a pontszerző 8. helyre, Endre sok-sok év éjszakai kihagyás után 14. lett, szerintem mindketten fantasztikusak.

Ezzel vége a 2014-es tájfutó idénynek számomra. Kár, mert

Tulajdonképpen mi ezt szeretjük csinálni.

Szólj hozzá!
2014. október 21. 21:05 - KiGab

Kutyás futás

Messziről indítok. Januárban Golyó, 10 éves totál keverék kutyánk meghalt. Ő volt a tökéletes kutya. Hűséges, játékos, igazi családi kedvenc. Utána nem is akartunk másikat...

Teltek a hónapok és üres volt az udvar. Hiányzott az ugatás (a szomszédoknak lehet, hogy nem), így először én nyávogtam, később a gyerekek is csatlakoztak, így Erika beadta a derekát és lett egy kutyánk. Kiválasztását tudományos kutatómunka előzte meg, Erika egyik kutyatenyésztő kolléganője adta a tippeket. (Utólag is hálás köszönet!)

A végén az akita és a sheltie közt ment a tipródás, végül a gyerekek miatt sheltie lett. Ki is néztünk egyet Tótkomlóson, megbeszéltem a tenyésztővel és elmentünk érte. Mikor ott voltunk akkor a testvérkéje volt oly kedves és tündéri viselkedésével elvarázsolt minket, így Hollywood Black Star (hívónevén Nodi) jött velünk haza. 

10365458_777923655603888_7139770363440851375_o.jpg

Eleinte előszobakutyának indult, majd miután a kert alkalmas lett kiskutya játszótérnek kiköltözött az ajtó elé. Mondjuk a mai napig a nyitott ajtó azt jelenti számára, hogy jöhet be és bárhova bemehet. 

Kacérkodtam a gondolattal, hogy futni is viszem, ekkor mondta azt Paula kolléganőm, hogy "Kisháziéknál a kerti kapu is fut, ha tetszik, ha nem". Nagy igazság!

Most tíz hónapos és megvolt az első versenye. Nem előzmények nélkül, sétálni járunk, így a póráz nem idegen számára, tud közlekedni, de futni csak párszor volt, akkor is csak 1-2 km-t. Mivel vasárnap helyben rendezték a Vásárhely Kupa tájfutóversenyt és a szokásoktól eltérően most nem tiltották a kutyával futást - amit nagyobb rendezvényeken támogatok - én pedig még mindig sántikálok, így kutyás futásra készültem. Első hiba: ezt nem beszéltem meg Nodival.

Városi futam, füves, bokros, aszfaltos, díszburkolatos terep, szerencsére nem hosszú, gondoltam egy kutya edzés nélkül is le tud ennyit futni. Második hiba.

Rajt után az első párszáz méteren még úgy mentünk, mint egy hardcore canicross páros, elöl száguldott egy dúsbundájú törpe, mögötte én. Ez ment is kb. a harmadik pontig, ahol is elfáradt. Innen folyamatosan biztatgattam, hogy jöjjön, mint egy gyereknek úgy magyaráztam, hogy mennyi van még hátra, merre megyünk, stb. Még éppen futottam, bár már határeset volt, hogy sétáljak-e, annyira lassan ügetett mögöttem.

Féltávnál szerencsére a Kossuth téren futottunk át, a Fekete Sas előtti szökőkút még üzemelt, ott megálltunk frissíteni, én szép türelmesen vártam, míg a versenyidő kegyetlenül ketyegett, hogy Nodi Nagyságos Úr lefetyeli a vizet. Harmadik hiba. Három-négy pont múlva újra arra vitt utunk, automatikusan megálltam, Nodi is jó futó módjára frissített. Egy forduló és megint a szökőkút, megint lefetyelés, a padon ülő család meg is kérdezte, hogy ez valami kiképzés része?

Ezután a Dr. Rapcsák András szobornál volt a következő pont, itt megijedtem, a kutya soha nem kapott ideológiai nevelést, a szobrot mégis megugatta. Gyorsan tovább is iszkoltunk, nehogy baj legyen belőle. A következő pont a református Ótemplomnál volt, itt a nyitott ajtón a misét ugatta meg. Ezt sem tőlem látta...

Valahogy elkínlódtam a befutóig, ahol is a gyerekek már vártak minket és tök rendesek voltak, úgy szurkoltak, mintha valami nagy verseny őrületes befutóján lennénk. Sajnos a szurkolás a "Hajrá Nodi!", "Ügyes vagy Nodi!" rigmusokban kimerültek, rájöttem, hogy itt én ma másodhegedűs vagyok. 

A végső pofon az volt, amikor Erika a célvonalnál leguggolva hívta a kutyát, mire az egy olyan iramot futott az utolsó métereken, hogy alig bírtam vele a lépést. Hálátlan kutya!

Jó vacak időt mentünk, szerintem ha az említett kerti kapuval futok, akkor 5-10 perccel gyorsabb vagyok, viszont utólag azt mondom, jól szórakoztam, na meg végre Nodi is elfáradt egyszer úgy tényleg.

Stációk:

  1. Hú, ügyes vagy, gyerünk!
  2. Na, futás Nudli!
  3. Gyere már, nincs sok hátra!
  4. Ne csináld ezt velem, itt hagylak!
  5. Na még egy kicsit bírd ki!
  6. Most hova rohansz, várj meg!

Szóval csak ajánlani tudom mindenkinek a kutyával futást, tök jó buli, de előtte neki is edzenie kell, lehetőleg együtt a gazdival. Na meg érdemes mindezt futásra alkalmas kutyával tenni, bár a sheltie egyelőre nem reménytelen, de nem egy vizsla. Viszont annyi előnye van, hogy ha siet az ember csak ölbekapja és fut normálisan!

10743317_826416790754574_1068906709_n.jpg

Szólj hozzá!
2014. szeptember 23. 10:11 - KiGab

2014 km 2014-ben

Februárban a Facebook-on találtam egy csoportot, a Fuss 2014-ben 2014 km-t. Csatlakoztam és elkezdtem számolgatni a megtett távolságot. Tök jó volt, hogy folyamatosan jegyeztem, így életemben először tudtam, hogy mikor mit csinálok, eljutottam a tudatosság küszöbére.

Év elején, az alapozásnak köszönhetően jól haladtam, csak úgy faltam a métereket. Időről-időre megnéztem, hogy évszámokra átváltva hol tartok, tök jó volt megismerni régi történelmi eseményeket, amiket mondjuk az idő előrehaladtával egyre nehezebb volt találni. 1848-ból könnyebb eseményt elővadászni, mint 189-ből.

Közben elkezdtem ultrafutó versenyekre járni, azzal gyorsan lehet km-t fogyasztani. Eleinte jól is ment, de egy idő után beütött, hogy túlvállaltam magam. Nem elsősorban fizikálisan (Dehogynem!), volt hogy mentálisan fáradtam le. Júniusban két 12 órás közt leállamvizsgáztam - tanulási szokásaim miatt ez kevés alvást jelent - majd lesérültem. Szeptemberben ismét sérülés, bár ez inkább túlterhelés volt, amit pihenéssel magam mögött tudtam sikeresen. Július-augusztus a hegymászás szezonja, így ott is kimaradt jópár edzés, se a Retyezát, se a Grossglockner vagy a Matterhorn nem alkalmas futóedzésre. Kilian Journet-nek lehet, nekem nem.

Így összességében tehát 5 hét kimaradt, vehetjük úgy, hogy akkor pihentem. 264 nap alatt teljesítettem, ami napi átlag 7,6 km-t jelent. A valóságban kb. 160 napot futottam, ez 12,6 km-es átlag alkalmanként. Leírni pitiáner. Lefutni izzasztó. Nem mondom, hogy minden edzést élveztem. Voltak napok, amikor a pokolba kívántam a futást és csak kötelességtudatból mentem ki. Olvasgatom, hogy vannak akik mindig mosolyognak, bármi is van. Én nem.

Megtanultam, hogy több van bennem, mint gondolnám, egy ideje már nem tekintek 30-40 km-re elszörnyedve, teljesíthetőnek tűnik egy 70-80 km-es futás is - csak idő kell hozzá. Megtanultam tisztelni a többi futót, az ultrásokat akik több tucat km-t vernek rám egy félnaposon, de ugyanígy tisztelem azt az ifjú hölgyet is, aki múlt héten életében először futott 10.000 m-t úgy, hogy már féltávnál sétálni akart és a combjai beálltak, fájtak, ennek ellenére végigcsinálta és borzasztóan örült és
joggal büszke volt magára. Vagy Erika, aki kívülről játszi könnyedséggel fut bármilyen távon és egyre jobb fizikálisan.

És ami a legfontosabb: megtanultam magam értékelni. Már nem ragaszkodok görcsösen ahhoz, hogy az eredményem máséhoz hasonlítsam, már csak magamért futok. Nekem vannak céljaim, nem másnak akarok megfelelni. Élvezem a futást, sokszor viszek fényképezőt, szeretek új helyeken futni egyedül, észrevenni érdekes dolgokat. Keresem a lehetőséget, hogy valakivel együtt, beszélgetve fussak, nekem ez az egyik legjobb társasági élmény.

És most már számolni fogom mindig az edzéseket, sőt szándékaim szerint előre meg is tervezem. A következő célom, hogy ultrafutó legyek...

ny2014.jpg

Címkék: edzés 2014 km
Szólj hozzá!
2014. szeptember 16. 10:27 - KiGab

Nem futni

Nem futni jó.

Ha pihenni vágyom, ha nagyobb megterhelés után vagyok, akkor kívánom a futásmentes napot, napokat. Kimegyek kerékpározni egy kicsit, sétálok, bármit csak nem futást.

Nem futni rossz.

Mikor terveim vannak, edzeni akarok, esetleg pont Rövidtávú Tájfutó OB-n vagyok. Futni akarok, de nem tudok. Nem tudok, mert fáj, annyira hogy könnybe lábad a szemem a lépéseknél. Nyomorultul érzem magam, bénának, pedig csak lesérültem.

Nem futni jó.

A szervezet nem hülye, a hosszú ideje tartó evolúció során kialakult védőmechanizmus jelzi, hogy állj, valamit rosszul csinálok. Túl nagy a terhelés, túl kevés a pihenés esetleg rossz a futóstílus. Ilyenkor van idő átgondolni, kielemezni a változtatni valókat és megtenni a szükséges lépéseket.

Nem futni rossz.

Úgy érzem elvették a kedvenc játékomat. Mennék futni, akár csak poroszkálni egy kicsit. Edzésidőben nem otthon lenni, hanem a bicikliúton róni a távolságot. Mert az a jó...

375x321_shin_splints_tibial_stress_syndrome_ref_guide.jpg

Szólj hozzá!
2014. szeptember 07. 16:31 - KiGab

A hatodik

Kecskemét után az öt hét nagyon gyorsan elrepült. Volt benne egy hosszabb futás Ákossal (nettó 4:45-ös maraton edzésen) majd mászkáltunk a Matterhorn alatt-mellett és már szeptember is lett, az idei hatodik, utolsó 12 órás.

Ide konkrét tervekkel érkeztem. Mivel az utóbbi időben kifejezetten jól ment a futás úgy gondoltam az eddigi legjobb eredményemet meg kellene dönteni. Sajnos az utolsó pár hétben először a térdem kezdett el fájni (elmúlt), majd a bal combom (elmúlt) és legvégül a derekam. Ez utóbbi még a verseny reggelén sem csillapodott, így életemben először fájdalomcsillapítóval kezdtem a futást, bár azt mondták a Flector kikészíti a gyomrot és hányni fogok. Mivel ebben rutinosnak számítok és tudok futás közben is, így ez vállalható kockázatnak tűnt.

156073_804330086296578_5217563891650692677_n.jpg

A szokásos fotózás, bemelegítés után már ott is álltunk a rajtnál és nekilódultunk a félnapos mókának. Az első két kört Ákossal beszélgetve, nagyon lassan teljesítettük, gyakorlatilag hárman voltak már csak mögöttünk a mezőnyben. A harmadik körtől elszakadtam és elkezdtem futni egy még vállalható de tempósabb iramot. Gyorsan utol is értem a középmezőnyt, itt miután ugyanabban az iramban futottam egy ifjú hölggyel, úgy döntöttünk menjünk együtt, ő négy óráson indult. Ez működött is három óráig, ekkor mivel a frissítéseink nem egy ütemben voltak én pedig már kezdtem antiszociálissá válni elváltak útjaink, maradtam egyedül. Az egyik lekörözésnél még Ákossal mentem egy-két kört, aztán egyet Éva nénivel (állandó program, terápiás céllal is ajánlom mindenkinek!). Mikor a négy órások versenyének vége lett, akkor néztem hogy a végén megint kevesen fogunk maradni. Sajnos ez még tovább is csökkent. 

Fülledt volt egy kicsit az idő, de nem tűnt vészesnek. Ennek ellenére azt vettem észre, hogy a 27 indulóból 25. helyemről kezdek előrejönni. Egészen a 18. helyig, ami szürreális élmény volt. Sajnos nem én voltam ennyire gyors, a többiek adták fel, vagy elhaltak. Nem tudom...

Délután, nyolc óra futás után még abszolút reális esély volt egy normális eredményre, bár ekkor már nagyon fájt a derekam. Badics Attila, aki minden találkozásnál szurkol, hajtja az embert, itt adott tartásjavító tippeket, az energiám nagy része arra ment el, hogy megfeleljek a "fel a fej, húzd ki magad, karmunka" elvárásoknak. Nem segített, de elterelte a figyelmem a fájdalomról. Ugyanezt a célt szolgálta a két kör Járosi Tamással, Ő három hét múlva Spártába fut, így tudtunk beszélgetni, nem rohant. Megjelent Edit is, ugyan most nem indult de ott volt, így ma sem maradtunk a mosolya nélkül.

És akkor pár szó Erikáról. Az elejétől fogva szenvedett, hogy nem indul(hat), a jövő heti Sprint OB előtt nem kockáztatott. Ráadásul olyan eredménnyel nyertek a nőknél négyórás futamon, hogy szerintem megint nyerhetett volna. Ennek ellenére lelkesített, palacsintát hozott, kísért, lecseszett, hogy nem vettem be időben magnéziumot, masszírozott, táncolt és énekelt velem. És hát nem hiába vagyunk 15 éve házasok, azt is tudta, hogy mikor hagyjon békén, mikor vágyom magányra. Igazi kincs!

Este nyolckor kolléganőm Paula is befutott, eljött hogy a végén kísérhessen. Sajnos addigra lehullott rólam minden civilizációs máz, így új oldalról ismert meg, nem a visszafogott, öltönyös coach képet látta. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nagyon bejött neki a verseny.

Fájt. A derekam nagyon, alig bírtam tartani magam, minden kör végén letámaszkodtam valahova, hogy legalább pár másodpercig ne vonyítsak. A combomban az izmok beálltak, a bal lábamon sajgó vízhólyag keserítette az életemet. És boldog voltam. Boldog, mert tudok még futni ha lassan is, boldog mert nagyszerű emberek szurkolnak és futnak körülöttem, kis lelkesítőcsapatunk is mindent megtett. Boldog, hogy van ami fájjon, hogy megint legyőztem magam. Ha mégis kellett bátorítás, az augusztusban Lajkó Csaba ajánlására megismert számot énekeltem:

Az utolsó egy óra hátborzongató volt. A rendezők olyan hangulatot varázsoltak, minden körben az átfutásnál olyan szurkolás volt, hogy elmondhatom, leírhatom, de azt átélni kell. Nagyszerű élmény, mikor bemondják a neved és ismerősök, ismeretlenek tapsolnak, űznek előre. Torokszorító érzés... Mikor úgy érzed, hogy valami nagyszerűt csináltál, mikor már-már hősként kezelnek.

A lefújás pillanatában a sziréna tökéletes hangterápiás eszközként működött. Abban a percben elfelejtettem minden pillanatot amit rosszként éltem meg a nap folyamán, még a fájdalmas percek is megszépültek.

10668130_941653472518064_1263341440_n.jpg

Azt hiszem ez a közeg végérvényesen beszippantott. Most két hónap szünet, november 8-án Velence, 6 órás OB.

A verseny után a két órás hazaút, majd a fürdés és alvás... tudom, hogy hozzátartoznak, de ezekkel kellene valamit kezdeni. Ha van valami rossz ebben a sportban, akkor ez az. :)

Szólj hozzá!
2014. augusztus 31. 15:03 - KiGab

Az állandó izomláz háza

Sokáig az edzéselmélettel úgy voltam, hogy a futáshoz futni kell. Ha sokat akarok futni, akkor sokat. Persze voltak régebben is és mostanában is úgynevezett erősítő edzések (főleg alapozási időszakban), amiket csináltunk tájfutóéknál mert muszáj. Az utóbbi években már ezek is kimaradtak, csakúgy mint a futás.

Mikor a futást elkezdtem komolyabban venni ismét, csak futóedzést végeztem, lassabb-gyorsabb tempóban távtól függően. Erősítés nulla. Viszont a húsz éve visszatérő derékfájdalmam miatt ellátogattam egy orvoshoz, aki "mélyháti izmok erősítése" gyógymódot javasolt. Azóta tudom, hogy vannak mélyháti izmok...

Ekkortájt Erika egyik kolléganőjével TRX edzést tervezgetett, amit enyhe mosollyal vettem tudomásul, menjenek a csajok csajos tornára. Mivel a kolléganő kiesett, mégsem ment, így utánaolvastam és beugrottam egy alkalomra. (Vagy legalábbis annyinak indult)

Az első alkalmat nem felejtem el. Szerencsére az Anita Fitness telt házas (18 fő) termében volt rajtam kívül 1-2 pasi, nem éreztem magam annyira hülyén. (Sztereotípiákkal jól elvagyok látva, na!)

Az első sokk a bemelegítés volt. Sok mindent el tudtam képzelni, de hogy aerobik elemekkel tarkítva üvöltő zenére egy tükörrel szemben állva fogok "táncikálni", azt még nem álmodtam soha, a kemény drogok elkerültek. Mivel egy fejjel simán magasabb voltam mindenkinél, így jól követhető volt az oda nem illésem, az esetlenkedésem.

A gyakorlatok már jobban mentek, szerencsére az izmok még működtek, nem volt hatalmas gond. Egészen a hasizmos gyakorlatokig, amikor rájöttem, hogy a már évek óta járó nők mellett egy rendkívül vizes és béna delfinként vergődöm a szalag alatt. 

Vége nyújtás, lazítás és vége is az első alkalomnak. Mivel maga a mozgás bejött, így rögtön bejelentkeztünk a következő alkalomra, hogy legyen hely.

A gondok két nap múlva kezdődtek. Futás közben úgy levegőt venni, hogy irgalmatlan izomláz van a hasamban és a szomszédos, addig nem ismert területeken igen nehéznek tűnt. Ugyanez vonatkozott a karmozdulatokra is, meglepő helyeken fedeztem fel fájdalmas gócokat.

Az azóta eltelt 3 hónap alatt a heti egy alkalmat mindig megtartottuk, hacsak nem voltam éppen vidéken. Eddig azt hiszem két alkalom maradt ki, egy elfoglaltság, egy sérülés miatt. Ugyanúgy fáj, viszont már nagyszerűen tudok izomlázzal futni, szinte már hiányozna a szerdai, csütörtöki edzéseken.

Pár hete beszéltem egy ultrafutóval, aki azóta segíti a felkészülésemet és a TRX edzést jónak tartotta, megerősítve a döntésemet. Abban viszont lelombozott, hogy szerinte heti egy alkalom nem ér semmit, heti kettő kell ahhoz, hogy használjon. Ezt megpróbálom beleilleszteni az edzésekbe, de munka mellett ez nem egyszerű feladat. Rögtön utána Erika is kapott egy lökést, hogy sűrűbben erősítsen.

Pillanatnyilag a helyzet tehát az, hogy az edzés-izomláz-edzés-izomláz... körforgást állandósítjuk, én személy szerint kíváncsian várom az eredményét. Ami biztos, hogy lassan kezdünk beleszeretni ebbe a sportba, edzésfajtába.

Azóta pedig már nem tartom csajos hülyülésnek a TRX-et.

ShreckHulkTRX.jpg

Címkék: edzés TRX
Szólj hozzá!
2014. augusztus 27. 14:14 - KiGab

Miért futok?

Az utóbbi időben többször is belebotlottam itt-ott különböző fórumokon, facebook csoportokban ebbe a kérdésbe. Szinte mindenkinek van elképzelése arról, hogy miért fut, én meg csak ülök és csalódottan veszem tudomásul, hogy nem tudom olyan fennkölten megfogalmazni azt a magasztos célt, eszmét, amiért futok. Aztán megpróbáltam.

Fogyókúra?

Eleinte talán annak indult, de ilyen távokat már nem fut az ember pusztán alakformálás céljából. Arra ott lennének a kapszulák, csodaporok, esetleg a számomra új élmény, a TRX.

A gyerekeimért?

Ez olyan jó lenne, azt mondani, hogy a gyerekeimért futok, nekik akarom az utat megmutatni. Sajnos nem emlékszem egy olyan alkalomra sem, amikor a holtpontot elérve a gyerekek képe elém vetült volna, mint Leila hercegnő üzenete Luke elé, hogy fussak tovább. Az igazat megvallva önző vagyok eléggé, ez a pont sem az igazi.

Egészségért?

Aha. Biztos egészséges a mozgás, a futás bizonyos szintig. Erről az a véleményem, hogy rendszeresen hosszúkat futni, ráadásul erre alkalmatlan testfelépítéssel eléggé káros, legfeljebb társadalmilag elfogadottabb önpuszítás, mint a dohányzás vagy az ivás. Ennek ellenére óvatos duhaj vagyok, ha fáj inkább pihentetem.

Önmegvalósítás?

Ez jónak tűnt. Tényleg, a futáson keresztül olyat csinálok, csinálhatok, amit régen elképzelni sem tudtam volna magamról. Megtapasztaltam, hogy eljuthatok olyan szintre, ami már teljesítmény egy hétköznapi (=nem futó) ember számára. Az igazság az, hogy ettől még nem lesz más az ember, nem leszek jobb apa, férj, munkatárs, nem érzem magam semmivel sem másabbnak, mint nem futó koromban.

Flow élmény megtapasztalása?

Igen. Tatán úgy futottam, hogy a 7. és 12. óra között végig hánytam, minden kijött belőlem, még a víz is. Megváltás volt a vége, ennek ellenére nem gondolok szörnyű élményként rá. Olvastam Csíkszentmihályi könyvét, mikor leírta a flow-t, nem ilyen dolgokra célzott.

Divatból?

Biztos van abban igazság, hogy sokan futnak divatból. Januárban alig lehet elférni a futópályán, a nyár elejére már elkopnak, ki azért mert megunja, ki azért mert lesérül az eszetlen edzésektől. Ők a divatfutók, akiknek a szerepe számomra, hogy rajtuk keresztül értesülök a legújabb futóruha trendekről. Szóval szerintem csak divatból nem fut senki éveken keresztül.

De akkor mégis, miért?

Mert jó...és mire idáig értem, már nem is érdekel, hogy miért.

Long_Distance_Running.jpg

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása