Februárban a Facebook-on találtam egy csoportot, a Fuss 2014-ben 2014 km-t. Csatlakoztam és elkezdtem számolgatni a megtett távolságot. Tök jó volt, hogy folyamatosan jegyeztem, így életemben először tudtam, hogy mikor mit csinálok, eljutottam a tudatosság küszöbére.

Év elején, az alapozásnak köszönhetően jól haladtam, csak úgy faltam a métereket. Időről-időre megnéztem, hogy évszámokra átváltva hol tartok, tök jó volt megismerni régi történelmi eseményeket, amiket mondjuk az idő előrehaladtával egyre nehezebb volt találni. 1848-ból könnyebb eseményt elővadászni, mint 189-ből.

Közben elkezdtem ultrafutó versenyekre járni, azzal gyorsan lehet km-t fogyasztani. Eleinte jól is ment, de egy idő után beütött, hogy túlvállaltam magam. Nem elsősorban fizikálisan (Dehogynem!), volt hogy mentálisan fáradtam le. Júniusban két 12 órás közt leállamvizsgáztam - tanulási szokásaim miatt ez kevés alvást jelent - majd lesérültem. Szeptemberben ismét sérülés, bár ez inkább túlterhelés volt, amit pihenéssel magam mögött tudtam sikeresen. Július-augusztus a hegymászás szezonja, így ott is kimaradt jópár edzés, se a Retyezát, se a Grossglockner vagy a Matterhorn nem alkalmas futóedzésre. Kilian Journet-nek lehet, nekem nem.

Így összességében tehát 5 hét kimaradt, vehetjük úgy, hogy akkor pihentem. 264 nap alatt teljesítettem, ami napi átlag 7,6 km-t jelent. A valóságban kb. 160 napot futottam, ez 12,6 km-es átlag alkalmanként. Leírni pitiáner. Lefutni izzasztó. Nem mondom, hogy minden edzést élveztem. Voltak napok, amikor a pokolba kívántam a futást és csak kötelességtudatból mentem ki. Olvasgatom, hogy vannak akik mindig mosolyognak, bármi is van. Én nem.

Megtanultam, hogy több van bennem, mint gondolnám, egy ideje már nem tekintek 30-40 km-re elszörnyedve, teljesíthetőnek tűnik egy 70-80 km-es futás is - csak idő kell hozzá. Megtanultam tisztelni a többi futót, az ultrásokat akik több tucat km-t vernek rám egy félnaposon, de ugyanígy tisztelem azt az ifjú hölgyet is, aki múlt héten életében először futott 10.000 m-t úgy, hogy már féltávnál sétálni akart és a combjai beálltak, fájtak, ennek ellenére végigcsinálta és borzasztóan örült és
joggal büszke volt magára. Vagy Erika, aki kívülről játszi könnyedséggel fut bármilyen távon és egyre jobb fizikálisan.

És ami a legfontosabb: megtanultam magam értékelni. Már nem ragaszkodok görcsösen ahhoz, hogy az eredményem máséhoz hasonlítsam, már csak magamért futok. Nekem vannak céljaim, nem másnak akarok megfelelni. Élvezem a futást, sokszor viszek fényképezőt, szeretek új helyeken futni egyedül, észrevenni érdekes dolgokat. Keresem a lehetőséget, hogy valakivel együtt, beszélgetve fussak, nekem ez az egyik legjobb társasági élmény.

És most már számolni fogom mindig az edzéseket, sőt szándékaim szerint előre meg is tervezem. A következő célom, hogy ultrafutó legyek...